Egyszer leültem a kényelmes fotelba azzal a szándékkal, hogy Shakespeare Szentivánéji álom címet viselő kedves meséjét végig olvasom. Hiába fordította az én nyelvemre Arany János és színesítették a rézkarcos illusztrációk, nem sikerült. Nem fogott meg. Ez a sikertelen próbálkozás mindig eszembe is jut, amikor a nyár első hónapjában a napfény alig hagy teret és időt az éjszakának. Többször is előfordult már, hogy kisebb-nagyobb társaságban magam is erősítettem a lassan hagyományossá váló megemlékezések táborát. Játék, móka, barátság, valóság és álom keveredése, csodavárás, vágyak vezérelte tűzugrás. Hát ilyesmikről is ír William, le is emeltem a polcról, melynek apropója az volt, hogy az idén a kertem adott otthont a csillagászati nyár beköszöntének, Pucknak, a csintalan manónak, az éj víg vándorának. Talán még Oberon és Titánia is meglátogattak bennünket a kerítéssel határos erdőből.
Hangos lett az udvar. A madaraim féltékenyen rebbentek távolabbi fák ágai közé, pedig szokták a gyerekek zsivajgását. Nagyobb volt a zsibongás, lehet. Meg aztán aláfestette azt még a folyamatosan szárnyaló, igényesen kiválasztott, hangszórókból árasztott zene is. Gábor fiam hívta egybe ezt a szép csokor csapatot. Barátok, fiatal anyukák és apukák jöttek, nem felejtették otthon legdrágább kincseiket, gyermekeiket sem.
Mielőtt a megfelezett zsemlék közé szorult volna, sercegett a fűszeres hús, hogy azután saláta leveles párnáján, a színes öntetekkel együtt megadja magát a csattogó fogak ollóinak, azok éhes gazdáinak. Amikorra Zoli hamburgerjei teljesítették szolgálatukat, fáradtan pihenőre tért a tékozló nap is.
Tűzet gyújtottunk. A harapós lángok gyorsan átölelték a pattogva tiltakozó száraz ágakat. Majd hízni kezdett a parázs és leszállni az este.
Szent Iván éjszakája, igazi pogány eredetű ünnep, ám ennek itt én még a nyomát se láttam. A gyerekek -kisebbek a felnőtt segítségével- a játék kedvéért úgy ugráltak át a tűzön, mint a rakoncátlan kiscsikók. A felnőtteknek a megtisztulás, újjászületés vagy más, kósza kívánság gondolatával együtt repültek volna a tűz felett? Lehet, de én máris arra koncentráltam, hogyan teljesítsem a felszólítást, amely az ugrásra buzdított.
Gondoltam, messzebbről nekifutok, nagyot dobbantok és a lábaim csak akkor és olyan messze érintik újra a földet, ahol a tűz körül állók engem már nem is láthatnak. Helyette jól megmarkoltam a botot és a vakondjaim túrásai között -óvatosan, hogy el ne essek- balra megkerülve a tüzet, teljesítettem a feladatot. Hát nem lefényképezte valaki?
Körbeálltuk a tüzecskévé szelídült kupacot és énekeltünk. Dalokat a megpihenő angyal-gyerekekkel együtt és másmilyeneket is. Egyik nóta közben a mellettem álló fiatalasszony szemében egyszerre láttam meg az öröm mosolyát és a szeretet könnyeit. Később megismerhettem e kettősség okát, de ennek igazán nem volt ott jelentősége. Olyan arc pillantott felém, mint a Szent Iván napi ünnep: csodákkal tarkított.
Eszembe is jutott Oberon "Fény lobogjon, bűv-sugár;
Lejtsen a tündér s manó,"
és még az is, hogy mit kívánhattam volna - kicsit önző módon - a tüzet, ha sikeresen átugrom:
"S megáldjuk e palotát:
Lakja mindig béke, csend,
S legyen áldott ura bent."
Szép!
VálaszTörlés