Őszintén és egyforma nagy örömmel köszöntöttem unokáimat megszületésük pillanatában. Na, jó, Eszter elsőként talán több és nagyobb figyelmet váltott ki? Vagy Levente, mert harmadik és kisfiúként nyitotta fel kis csipáit? Kata és Janka gyermekeim első kisbabáiként érdemelnének többet a várakozásból? Akkor a legkisebb Liza már olyan természetes? Nem hinném, ő volt az egyetlen, aki miatt hajnalban ébredtem, hogy lefényképezhessem a születése napján kelő nap sugarait. Emese kimaradt a sorból. Csak olyan második lenne? Nem, erről szó se lehet! Ő a Hajnali Fény Kedvese. Legalább így szólítom meg versemben, mely szösszenetekből neki többet is adtam.
Mindegyiküket rímekbe szabott sorokkal köszöntöttem és ezek féltve őrzött kincseim. Nem az irodalmi értékük miatt, van ekkora önkritikám. Sokkal inkább azért, mert a sorok róluk szólnak, a papájukhoz fűződő kapcsolatukról mesélnek. Imádom őket! Akkor is érzik és tudják ezt, ha nem kergetem velük együtt a labdát kint az udvaron.
Közelsége miatt Jankicának van helyzeti előnye, hogy velem találkozhasson. Helyesebben szólva nekem van szerencsém, hogy unokáim közül egyikük gyakrabban nyithatja rám az ajtót. Még akkor is így van ez, ha a Mamához -nem is titkoltan- jobban ragaszkodik.
A járdán fölfelé még huncutkodva, Anya a takarója, de a rózsa mellett elhaladva, a teraszra érve már kinyílott virágszál.
-Esztiemilevi? - keresi a gyakrabban látott unokatestvéreket és máris eltűnik a nagyszoba jól ismert játékai között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése