Ma találkoztam a halállal. Megfáradt ember kifakult szeméből nézett rám. Álltam a kiszámíthatatlanul cinkos, tréfás, de mindenképpen könyörtelen tekintetét. Széttárt karokkal, elnézően mondta, hogy most már viszi, mert hiszi, ez már a mozdulatlan izmokba zárt lélek akaratával megegyező.
Megkíséreltem úgy bámulni, hogy elrestellje magát. Hagyja békén ezt a megviselt testet, magába zárkózott lelket!
-Ezt akarod biztosan? - kérdezte.
-Nem látod a hozzám vezető út folyamatosságát? Meghalni neki már jó! Élni meg miért?
-Jobb, ha viszem, megvan már a helye. Ígérem kegyes leszek és jó. Csendben elaltatom, mielőtt végleg arcára fagyasztom a kibuggyanni rég nem akaródzó mosolyt.
Még egyszer belenéztem a Mama szemébe. Riadtan pillantott rám, mint a fészkéből földre pottyanó kismadár. A halál biztosan ült benne, várakozón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése