A kis Levente élete hónapokkal alig, inkább csak hetekkel mérhető. Amikor megszületett, mindenki csak azon tüsténkedhetett, hogy operálható legyen. Szederjes kicsi testébe pumpálni kellett annyit, hogy elérje az ötezer grammot. A szakemberek szerint ez az a súly, ami az életmentő műtéti beavatkozáshoz elengedhetetlenül szükséges. Elérte. Ma megtörtént. Most gép tartja életben.
Amikor a köztudottan kiváló szakmai munkát végző kórházból az édesanya hazafelé tartott, boldogan cirógatta meg a nem is létező pocakját, hiszen abban életének gyümölcse érik, összekötve pici zsinórral a féltő gondossággal és az óriás szeretettel. És az elképzelések tarka sátorában gyűlik a szép és a jó, nyiladozik a jövő.
Azután egy tervezett későbbi vizsgálat olyan titkot mond el, amely össze nem egyeztethető az élettel. A keringés elégtelen. A magzat szíve rosszul dolgozik, az éltető oxigén útjával vannak gondok. Tulajdonképpen nem szabadna megszületnie, ám ahhoz a beavatkozáshoz már késő van. A korábbi ultrahangoknak észrevenni, jelezni, sikítani kellett volna. A gyermek biztosan nem úgy feküdt, vagy a placenta takart.
Ilyen, vagy ehhez hasonló mondatok elhangozhattak a megválasztott orvos szájából, amikor karjait széttárva a leendő édesanyával ezeket az iszonytató tényeket közölte.
És jöttek a kínkeserves, fájdalmas, mégis reményteli, hosszú hónapok, imák Istenhez, kérés, könyörgés, csodavárás.
De csodák nincsenek. Levente bajjal születik. Amikor felsírt, szomorúan szemrehányó pillantást vetett az orvosára, majd édesanyját kereste, hogy tőle elnézést kérjen az első beszippantott levegő miatt, hogy hozzá bújhasson vigaszért, szerető ölelésért.
Az orvos ezt jól látta. Mondani is akart valamit, ám a hangok érthetetlen motyogásként csendesedtek el.
-Bocsánatot kérek tőletek - ennyit kellett volna csak mondania. Erre azonban őt senki nem tanította meg.
A műtét után Leventét nagy csend veszi körül. Csak a gép az, aki "zizzenve röppenő kis álmokat vadász."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése