
Gazdáik ajándékba kapták és rajtuk maradt, mint szamáron a fül. Nevelésükhöz nem értettek, nem csoda hát, hogy "csibész-gazember" lett belőle. Gyakran járt nálunk. Én Kázmérnak hívtam, mert a Dzsoni nevet- még így magyarul is- nem hozzá illőnek tartottam. Mégis lehetett valami bája, vagy csökönyös kitartása, mert a szomszédos városrész kiskutyái egyre inkább rá hasonlítottak. Nem bírt ellenállni egyetlen szukának sem! A fenyítések terhe mellett bevállalta azt is, hogy gazdája telefon hívásra a város másik szegletébe menjen érte.
Egyszer aztán eltűnt. A falu megnyugodni látszott, a gazdi nem. Nyomozás, telefonok és az eredmény: a kutyus új gazdára "talált" 100 km-nyire innen. Elvitték, ellopták. Az új gazda gyermeke imádta. Nehezen, de elismerve tisztességtelen magatartásukat, a kutyust a gazdának visszaadták, hazatérhetett.
Újra születő gondok, kellemetlenségek sora, mert Dzsoni nehezen köthető. Aztán a lemondás, vigye hát, aki vinni akarta. És az új gazda nem tolvajként, másodjára már ajándékba megkapta.
Az idő múlik, de az agy hullámai megőrzik sokáig az emlékeket, így hát alkalomadtán a régi gazda konzervekkel látogatja meg volt kedvencét. Se gyerek, se asszony, csak egy morc ember.
-Vigye csak!- mondja. Nekem nem kell, nem is tudok mit kezdeni vele. Akik meg szerették, azok elhagytak, elhagyták.
Kázmér ápolatlan, büdös, lesoványodott. Örülve a régi gazdának, vélhetően megszigorodott feltételek mellett várja sorsának jobbra fordulását.
Én szurkolok Kázmérnak és a gazdának, aki előtt most megemelem a kalapom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése