Fáradhatatlanul jár körbe a mutató

Amikor egy ember szóba elegyedik egy másik emberrel, annak mindig van oka és előzménye. Fontos tárgyalásokra felkészülünk és jól meggondoljuk, hogy a szavaink közül mikor, melyiket, milyen módon engedjük szabadon kiröppenni a szánkból. Mikor, miért és hogyan szóljunk másokhoz akkor, ha csak beszélgetni akarunk valakivel előzetes tervezgetés és felkészülés nélkül? A kérdésre nem is keresem a választ, mert felnőtté váláskor az már mindenkiben benne van jól, vagy kevésbé jól megtanulva, elsajátítva. Mégis előfordulhat, hogy a legegyszerűbb gondolatokat is megkísérled aranykeretes mondatokba foglalni, mert a címzettnek az megjár. Egyszerű örömszerzés ez mindenféle képmutatás nélkül.

   Van egy ismerősöm, akivel mindössze háromszor találkoztam. Mégis sok mindent tudok róla, mert bátran mesélt magáról és gyakran, szeretettel beszéltek róla a testvérei. Ő a legidősebb, aki a szüleitől már nagyon régen, de férjétől és testvéreitől is végleg elbúcsúzott. Baranya egyik községében él, családi házában egyedül. Nem műveli már a szeretett kertjét, mert nem tudja, de önmagát a környezetének segítségével még ellátja.  

Nem volt ott az öccse temetésén, akitől az én általam leírt gondolatokkal vettek búcsút.  Úgy véltem, hogy jól fog esni neki, ha kifejezem részvétemet, hát felhívtam. 25-30 percig illesztettük füleinkhez a készüléket és a rövid részvétnyilvánítás után én csak hallgattam. Minden szavakba öntött gondolata a szeretetből született és nekem szólt. Áldottam az eszemet, hogy megkerestem Mariskát. Nem a hízelgő szavai, hanem a nagy öröm miatt, amit a hívásom adott neki.

 

   Révfülöpön született, családjával együtt Gyűdre költözött. Sokat mesélt lánykoráról, A Sarlós Boldogasszonynak szentelt gyönyörű kegytemplomban nagy örömmel énekelt, a siklósi kórházban ápoló nővérként szívesen dolgozott. Ellátott minden reá bízott munkát a mezőgazdasági szövetkezetben és nagy szeretettel művelte saját kertjét is. Többször is hordott szíve alatt kicsi magzatot, de -ahogy Ő mondta- Isten nem ajándékozta meg gyermekáldással. Férjét korán elveszítette, beteg anyósát sokáig ápolta. A Teremtő talán jóvá akarta tenni korábbi mulasztását azzal, hogy testvéreinek gyermekei sokszor töltötték meg vidámsággal a kertes családi házát.

 

   Többször is kerestem a nyáron, kicsöngött a telefonja, nem vette fel. Aggódtam miatta, pedig csak az augusztusi rekkenő hőség viselte meg, de az alaposan. Az ősz legelején újra hallhattam a hangját. Jól érzi magát, várja a szeptember harmadik vasárnapját abban a reményben, hogy kedves rokonai közül sokan meglátogatják és felköszöntik.

Beszélt, csak beszélt. Hagytam, hogy gondolatait életkoráról nem árulkodó friss és derűs mondatokba foglalja. Jókedvre derítettem valakit, akinek egészségére ittam egy korty pálinkát abból a saját termésű vegyesből, amit ajándékba tőle kaptam még a múlt tavasszal.

 

Az óra mutatója fáradhatatlanul körbe jár, sebesen fut el egy újabb esztendő. Kínzó betegség gyötörte hónapokig, kilábalt belőle. Gondolatait megosztja Istennel, akiben őszintén hisz. 

Ma felhívtam Mariskát és örülhettem annak, hogy a megszokott fürgeséggel osztja meg velem a fejéből kipattanó szikrákat. Lucát várja, a kis egyetemistát, Zsiga unokáját. Nem tudja, hogy Isten mit és mennyit ad még neki, de reméli, hogy szeptemberben újra körülölelheti szeretteit a születésnapján. A kilencvennyolcadikon.

Egészségügyi puszi

   Hosszú évek szünete után ismét átléptem az intézmény kapuját. Táncverseny volt, amelyben két nagyobb unokám is szerepelt pécsi balettos csapatukkal. Felvételekről láttam már ezt a táncukat, de a szereplésüket élőben még nem. Egy-egy új darab motívumait otthonomban gyakorolgatták amikor a kertünkben, vagy a lakás bármelyik sarkában ízelítőt adtak az éppen soros balettből. Nem hagyhattam ki a komlói bemutatkozásukat. 

    A város sportcsarnokát nem túl sűrűn látogattam, minden bizonnyal volt egyéb elfoglaltságom. Tűzoltó bál, fiatalok játékos sport vetélkedője, koszorúcska voltak azok az események, amikor kötelezőnek éreztem a megjelenésemet, tekintettel családtagjaim érintettségére. Egyszer aztán olyan emberek invitáltak egy rendezvényre, akiknek nemet mondani talán illetlenség is lett volna. A sokszínű kolbász töltése nem igazán érdekelt. Annál inkább a csarnokban szorgoskodók látványa. Körbe is sétáltam, sokukkal szót is váltottam. Ritkán láthatom ismerőseimet, hát kihasználtam ezt az alkalmat és jól éreztem magam a körükben.

A készülődésem közben láttam aggódó arcokat, ismerem annak okait is. Mégis bevitettem magam és a sok lépcsőt leküzdve helyet foglaltam a bejárati ajtóhoz legközelebbi padon. A divatos hip-hap táncok fiataljai jó hangulatot teremtettek. Ezek az egymástól el-eltérő elemeket is tartalmazó  bemutatók mindig tapsra késztették a közönséget. Egy idősebbekből álló csoport néptánca -talán lakodalmasa- átmeneti "csendet" teremtett a falak között. Megérdemelten vihették haza az elismerő oklevelüket. Nemsokára következhet az egyetlen hagyományos balett. Azért gondoltam erre, mert az öltözők felől szállingóztak kifelé a lányok, közöttük az unokáim is. Eszter és Emese nagy hirtelen ott voltak kis barátnőjükkel együtt mellettem és ölelő karjaik mellett még a mosolyukkal is megajándékoztak. Egész rendesen elérzékenyültem. A hunyorgó pilláimon keresztül azért láttam a közelemben lévők arcán a kérdőjeleket: Ugyan ki lehet ez az öreg, akit így körbe táncoltak?

Felcsendül a dal, Schubert Szerenádja. Elcsendesedik a nézőtér és megjelennek a fátylakba öltözött balerinák. Követi őket az egyetlen fiú, aki a táncával kiszolgálja a lányokat és igyekszik kifejezni a hangok közé szorított hívást, várakozást és vágyat. 

Érdemes volt kimozdulnom, az események széppé varázsolták a napom. A csarnokból kifelé jövet a jegyeket kiadó hölgy mellém lépett és -ahogyan mondta- adott egy "egészségügyi" puszit. Régtől ismerem az itt most társadalmi munkás kórházi nővért. Idefelé járóbottal, korlátba kapaszkodva, nehézkesen lépkedtem, de most alig érintve azokat szaladtam lefelé, gondolatban.  

 

Nézzétek!

 

Figyeljetek ide! Látjátok mit találtam? Éppen ideje, hogy rábukkantam! Az ősszel már óvodás leszek és soha még nem volt cumi a számban. Én nem kértem és anya nem adta, de most aztán csak ki kellene próbálnom! Akár ezt is mondhatta volna, amikor futva érkezett meg hozzánk.

Mikor és hogyan került a kis játék-házikóba ez a csalóka szopóka, nem tudhatom. Tény az, hogy Máté megtalálta és büszkén számolt be erről nekünk. A szájából sem volt hajlandó kivenni, hát még azt bárkinek is átadni. A kis táskájába tette és haza is vitte. 

- Csak rá ne kapjon!- bujkált ez a gondolat a felnőtt fejében. Felesleges volt ezért egy kicsit is izgulni, a dudli új gazdája már nem is törődik a talált vagyonával. Első éjszaka a frissen szerzett kincsét még a párnája alá rejtette és szépen ott is felejtette. Csecsemő korában az átlagosnál több időt tölthetett el édesanyja keblei közelében ezért nem ismerkedett meg egy szájacskába vehető, becsapós műanyag darabkával.

 

Kisétálok én is a játékokkal is zsúfolt házikóba. Jól körülnézek, hátha előkerül valami régi, valami hiányzó. Mosolygok is magamban az elő-előbújó gondolataimon. Csak az öregnek adatik meg a visszapillantás rég elmúlt évtizedekre. Mi az, ami elveszett vagy hiányzott azokból? Felesleges időt áldozni ilyen kérdésekre. Foglalkozni inkább azzal kell, mi az amit kaptál, mi az ami megvalósult az elképzeléseidből. És ne légy nagyravágyó, örülj a piciknek!

Kifele jövet eszembe jutott annak a lehetősége, hogy vénségemre kicsi gyermekké válhatok, akinek újra cumi van a szájában. Erre aztán legyintettem egy nagyot és becsuktam az ajtót.

Bunda

    

 

 

Kerek a labda, vagy gömbölyű? Bármilyen jelzővel is illetjük a színben, nagyságban és anyagában eltérő labdákat, azok mindegyike egy-egy játék tartozéka. A kezünkkel -ütőkkel, vagy azok nélkül-, a fejünkkel vagy lábainkkal szelídítjük meg és irányítjuk az éppen aktuális játék szabályai szerinti helyre. 

Kicsi gyerekként labdástól szaladhatunk a széllel, színes szabályok megtartása nélkül. Ám ahogy növögetünk, megismerjük a játék-adta örömöket és bánatokat egyaránt. Sokat gyakoroljuk, hogy játékunkat a siker kísérje, de el kell fogadnunk az ellenfél győzelmét is. A vereséget munkára serkentő eseményként könyveljük el és bizakodva készülünk a következő megmérettetése.

 

Szeretem a labdás játékokat. Fiatal koromban az asztalitenisz és a kézilabda iskolai -és járási versenyek szintjén mozgatott meg. A foci, teke és billiárd golyói sem voltak előttem ismeretlenek. Alkalmakként meg is mérettem velük a hozzájuk tartozó tudásomat. Régóta nem művelem egyiket sem. Kölcsönösen elhagytuk egymást. Nekem más dolgom akadt, a "labdák" új gazdákra találtak.

Bármelyik is jut eszembe, felvillannak előttem azok a képek, amelyeken a játékostársakat látom, sok-sok évvel ezelőtti pajtásokat, barátokat. Hozzáértő szakemberek, edzők, forintok nélkül is kovácsolódtunk, formálódtunk sportszerető és sportszerű emberekké. 

Megváltozott a világunk. Eltérő mértékben, összességében jelentős nagyságú forintokat fordítanak az egészség megőrzését is segítő sportra. Ez tulajdonképpen egy nagyszerű dolog is lehetne, ha milliókat szolgálna. Ha minden gyermek a felnőtté válásának folyamatában rendre találkozhatna a testének  fejlődését segítő, a lelkét is színesítő "labdákkal".

Sajnos ez nem így van. Szeretem a labdarúgást, mégis ezt emelem ki a rossz példa bemutatására. Kis hazánkban valamikor majd minden településnek volt egy bajnokságban szereplő foci csapata. A legények még a nagyobb falvakban is szerelemből rúgták a bőrt, társadalmi munkásokkal körülvéve. Nem őriztük meg és vittük tovább ezt az állapotot. A megmaradó és szerény körülmények között sportoló tizenegyek mellett létrehoztunk olyan csapatokat is, amelyek működési feltételei mohó kezekkel rabolják el a "tízóraira szánt falatokat". Nem csak a szerény teljesítményeket felmutató, mégis adózatlanul több milliókat zsebre vágó focistákra gondolok, de a fűtött pályákra, üresen kongó- vagy csak félig megépített stadionokra is. Növelik a kiadásokat a drága pénzért megvásárolt idegenlégiósok, az irreálisan magas fizetésű edzők és a népes kiszolgáló személyzet bére is.

Tény az, hogy a kelleténél többet költünk erre a sportágra, mint amennyit az kiérdemel.

 

A minap olvastam egy kölyökmeccsről. Nem akartam hinni a fülemnek, de a leírtakat az agyam se akarta befogadni. Kételkedéseimet aztán kisöpörte onnan a több oldalról is megerősített hír. Az élmezőny egyik csapata a sereghajtóval  játszotta a mérkőzését. Az utolsó forduló lévén, mindegyik pályán egyidőben szólaltak meg a bírói sípok. A kérdéses meccs erősebb csapatának irdatlanul sok gólt kell az ellenfél kapujába juttatni ahhoz, hogy a bajnokságot megnyerje. És óriási csoda történt! A végeredmény 43-1 lett. Ez fantasztikus és borzasztó, bárhonnan is közelítem meg a kapuk hálójának 44 rezdülését!

 

   -Két azonos korú gyerekekből álló csapat között elképzelhetetlen az ilyen eredményt szülő labdajáték tudás különbség.

   -Legyen a pálya mérete bármekkora is, a kezdéstől a gól utáni újrakezdésig átlagosan 2,04 perc állt rendelkezésre. Még annyi se, mert ebben a csoportban rövidebb a játékidő.

 

Ezek a kiemelt sorok számomra egyértelművé teszik, hogy bundáról van szó! A magyar foci történetében ez sajnos nem újszerű jelenség. Két félidő alatt ennyi gólról még soha nem hallottam. Nem hiheti el senki, hogy ez a véletlen műve. Ellenkezőleg! Előre kitervelten, mindkét csapat tagjainak alapos eligazítása után kezdődhetett meg a játék. Rúgjon az egyik minél gyorsabban 43 gólt és ennek megakadályozására ne tegyen semmit a másik.

Tizennégy éves és annál fiatalabb gyerekek vajon miképpen fogadhatták a felnőttek utasításait? Beletörődtek szó nélkül abba, hogy velük ezt tegyék? A mérkőzés lefújásakor milyen örömmel vonult öltözőbe a nyertes csapat? Vagy inkább csak szégyenkezve besomfordált? A vesztesek gond nélkül beletörődtek a csúfos végeredménybe? Nem érezték egy kicsit is megalázottnak magukat? Ha a komolytalanság miatt a játékvezető nem fújta le idő előtt a meccset, akkor mit írhatott a jegyzőkönyvbe? Volt-e jelen ellenőr és ha igen, miért nem lépett közbe a bunda fogasról leakasztásának pillanatában? Mit csináltak az edzők, vagy rajtuk kívül még mások is, akiknek a fejüket mélyen lehajtva kellett volna mindenki előtt irulni-pirulni? Az alapos vizsgálatot igénylő esettel mit kezd majd az MLSZ? Milyen tanulságokat von majd le a kormány sportokért felelős csapata és tesz-e bármit is ilyen és ehhez hasonló esetek megelőzése érdekében.

 

Ennyi és még sokkal több kérdés is elgondolkodtat. Ez az ominózus mérkőzés bebizonyította, hogy minden felnőtt -aki abban bármilyen minőségben is közreműködött- részesévé vált egy olyan csalásnak, amelyben hitvány módon alázta meg a gyerekeket. Mert ez történt akármerről közelítem meg a kérdést. Sajnos nem ritkán előforduló egyedi esetekről van szó. Az öregfiúk egyik csapatának három pont kellett a harmadik helyezéshez. Mi sem egyszerűbb, a listavezető létszámhiányosan jelent meg és jól láthatóan elajándékozta a három pontot. Tette ezt annál is inkább, mert régtől haragban él a szomszédos város labdarúgó klubjával, akiknek öregjei a dobogóra aspiráltak. Ez az élen álló "sportszerű" SK. megtette azt is, hogy az első csapatából kölcsön vett 34-éveseket állított az öregfiúk csapatába a biztos győzelem kivívása érdekében.

A nagy falu polgármestere -kérésére- a meccs előtt egyedül marad a focicsapattal és beszélget a fiúkkal. Elmondja, megkeresték őt magukat nagyra tartó emberek azzal, hogy győzzön ma az ellenfél, cserébe kisvárosi rangot kap a település. Nagy csend, kerekre nyílt szemek, nyitva felejtett néma szájak. Rövid hatásszünet után a falu vezetője határozott és kemény hangon utasítást ad a legényeknek a kötelező győzelem kivívására. A fiúk örömteli arccal és hangos kiáltásokkal szaladtak ki a pályára és kemény harccal lettek a győztesek. A 43:1-es eredményt lehet, hogy csak a jegyzőkönyv tartalmazza, ettől még színjáték ez a történet. A korrumpálódást elutasító polgármestert a TV-ben láthattam egy filmecskében a tisztesség reményének szikrájaként.

 

Labdarúgó Európa Bajnokság ültet le bennünket június közepén a képernyők elé. A szerencsésebbek a helyszíneken is lengethetik nemzeti színű lobogóinkat. Hosszú idő után végre kijutottunk az EB-re, tisztes játékkal öregbíthetjük a magyar labdarúgás hírnevét. Szurkoljunk a válogatottunknak, nézzük élvezettel más országok játékát is. Gyűjtsük össze a sok jót és hozzuk haza. Kellő szigorral szórjuk ki még a pályák széléről is az elvtelenül megalkuvókat és a hozzá nem értőket. Amikor pedig a bundáról beszélünk, csak az a jó meleg meleg jusson az eszünkbe, amivel az a testünket átöleli.