Homályaim

Amikor a blogomban kérés nélkül csevegtem a kettős látásomról, gyorsan jutottam el odáig, hogy a ketté szakadt országunkról, az emberek megosztottságáról beszéljek. Nos a helyzet nem változott azóta, sőt! A pénzfaló propaganda eszközök szorgoskodva folyamatosan és tervszerűen gondoskodnak arról, hogy egyre jobban megutáljuk egymást. Ez a cél már csak ilyen!    Zűrzavart okozó, tisztán látást akadályozó.

Idegszálaim jottányit sem javultak, így ha ügyesen forgatom a fejem, az asztalon ma is két nagy tányér frissen kisütött palacsintát látok, pedig csak egy készült. Igaz, azon vagy harminc darab sorakozik. Várják az ízesítőket, hogy azután bevégeztessenek valamelyik éhes szájban. Janka még a leves előtt bekap egyet, csak úgy szárazon. Zavartalanul megteheti, olyan jó ezt látni. Saját főztjét eszi, ma ő segített a Mamának az elkészítésében.

A szemeimre visszatérve, változásról tudok beszámolni. Vélhetően a korommal magyarázhatókkal. Üvegtesteim velem együtt öregszenek. A balban a retina felszínéről leváló darabja picit magával ránt a gazdája testéből és ez vérzéssel jár. Ezt a megszámolhatatlan mennyiségű vérrögöcskét látom, ha a beépített szekrény fehér ajtóira nézek. Még élesebb a kép, ha a szemem majd teljesen behunyom. A jobb szemem se normális. Áttetsző vonalkák között nehezen megtekinthetően úszkál egy figura. Ha látni akarom, a fehér plafonra szegezem a tekintetem és máris megjelenik, de rögvest fut jobbra felfelé. Balra nézek és megint ott van, de újból elindul. Nem engedi, hogy  pár másodpercig álló helyzetében láthassam. Olyan, akár egy szégyenlős bakfis. Változó szélességű csíkjait egészen apró, sötét pöttyök díszítik. A szakirodalom üvegtesti homálynak nevezi ezt is, hiába különb, érdekesebb és szebb a többinél. Megszületésének előzménye az, hogy a gél elfolyósodik és a kollagénrostok összecsapzódnak. 

Az általam leírtakból minden bizonnyal érezheti a kedves olvasó, hogy valami-féle szakirodalmat olvashattam. Így történt. Ismereteket szereztem még a Stiff-person szindrómáról is, de ezzel untatni senkit nem akarok. Szemeimmel kapcsolatos gondjaimat legfeljebb az ideggyógyász szakorvosommal beszélem meg, aki egy-két évente lát és olyankor egy óráját áldozza rám. Már most látom a kérdőjeleket, majd azokat eltüntető mosolyt az arcán. Talán még irigykedni is fog, ha elmesélem neki:

 

Egyik délután a balettos unokáim talpacskáit masszíroztam. Nagylányok már, a megtisztelő feladatot örömmel teljesítem. Esztivel a kettős látásomról és a szememben lebegő figuráról beszélgettünk. Kíváncsi volt, hát elmeséltem neki, milyen is ez az üvegtesti homály. Talán néhány hét telhetett el, amikor kaptam tőle egy rajzos papírt és azon nem díszelgett más, mint az én jobb szemem lakója. Jól sikerült, kicsit színezett másolat birtokosa lettem.  

Szemorvosnál nem jártam, nem is tervezem meglátogatni. A hosszasan leírt szemgolyós elváltozásaim nem zavarnak, azokat elfogadom, hetvenöt évesen -az itt leírtaktól eltekintve- szó nélkül veszem tudomásul. Akárhogyan is néznek ki látásom forrásai, én remélem, hogy az emberek többsége az irántuk érzett és kisugárzó szeretetet látja meg bennük.