Huszonöt esztendeje már annak, hogy a fővárosban és a vidéki gyermekkórházakban a betegeket nagy, piros orral, bohócdoktorok látogatják, tarsolyukban a gyógyító nevetéssel. Az adományokból működők megállás nélkül hordják a vidámságot és az életörömet. Úgy tudják ezeket átadni az arra rászoruló beteg gyerekeknek és az ő szüleiknek, hogy a megajándékozottaknak eszükbe se juthat a piros orros vizit alatt a saját fájdalmukkal és szorongásukkal, félelmükkel foglalkozni.
Fogalmam sincs, hogy kik ők, de a botladozó egészségügyünkben egyre nagyobb segítséget jelentenek az orvosoknak, az ápoló személyzetnek.Tarsolyukban viszik a jókedvet és a humort olyan intézményekbe is, amelyekben azokra leginkább rászoruló emberek élnek.
Hiszik, hogy a humor segítségével újra találhatunk örömet és reményt az életünkben, ha azok valami okból elhagytak bennünket. Úgy vélik, hogy a piros orrok közvetítésével egészségesebbé és emberségesebbé válik a tévutakon járó világunk, hogy szorgos munkájukkal a boldogság csíráit ültetgetik az emberek szívébe.
Színészek ők, akiknek pódiuma a betegszoba, a társalgó, vagy éppen a folyosó. Szerepet vállalnak mindenütt, igazodnak a helyhez és a "közönséghez". Keresik a lehetőséget arra, hogy a rögtönzéseikbe minél nagyobb szerep jusson a betegeknek, gyengéknek és elesetteknek. Csak így biztos a játék sikere, a közös mosoly, a gyermeki kacarászás, a felnőttekből is kibuggyanó nevetés.
A kisfiúnak a műtét előtt még a félelem is fájdalmat okoz, így fekszik nyugtalanul az ágyán és ekkor nyílik az ajtó és két fiatal lép be a terembe szélesre nyitott szájjal. Orrukon piros pamaccsal megkezdik az előadásukat. Móka, nevetés, játék és a megformált mondatok szólásra bírják a már-már kuncogó gyereket is. Így sétálnak együtt egészen a műtőig. Az operáció gyors és sikeres. Az altatásból felébredő fiúban csírája sincs a félelemnek, a szorongásnak és a fájdalmat is felejteti a Piros Orr bohócdoktorok emléke. Őket keresi és közben mosolyog. A kis lelkében felszabadult örömmel megajándékozza a piros orrúakat, akik ezzel új feladatra kapnak támogató erőt.
Azt mondják, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer. Patikán kívüli sok mást is megemlíthetnénk, de a legolcsóbbak közé tartozik, az biztos. Vény nélkül juthatunk hozzá, ahogy kenyeres pajtásához, az öleléshez. Még a pénztárcánkban se kell kotorásznunk. Felvetődik a kérdés, miért nem használják sokak, kellő gyakorisággal? Növelni kellene és kiterjeszteni a Piros Orr Doktorok rendeléseinek számát? Nem hiszem, hogy az alapítványt létrehozók 25 évvel ezelőtt erre gondoltak volna. Inkább segítsünk másoknak, no nem a piros orrok feltételével, sokkal inkább viselkedésünkkel.
Ismerősöm meglátogatta idős barátját, aki kényszerűségből költözött családi házából szűk panelok közé. A csontig soványodott ember lelkét végtelen öröm töltötte el, de hasonlóan érezhetett az ajtón kopogtató is. Nagy kár, hogy a környezet hiányt szenvedett piros orrokban és hagyta őt rövid idő után végleg eltávozni! És hányan lehetnek még olyanok, akik a látogató kopogtatására várnak, aki élő szót hoz magával és egy kicsi derűt a mosolyával, néhány falatot, bármit.
Minden tiszteletem a Piros Orr bohócdoktoroknak! Nagy segítség az ő munkájuk, keveseknek. Számuk akkorára nem növelhető, hogy belőlük mindenkinek jusson, meg kell hát tanulnunk úgy élni, mintha viselnénk.
Az emberek életét befolyásoló döntéseket hozó vezetők és politikusok orrára biggyesszük csak oda azokat a piros orrokat, a viselő méretének megfelelőt. Talán elgondolkodnak, mielőtt aláírnak! Ha ez mégsem történne meg, hát bátran kinevethetjük őket mint a ripacsokat, tudatos álszentségük miatt.
A Piros Orr bohócdoktorokról annyi szép fényképet találtam, de a legszebbnek mégis egy lábbal festő nagyszerű alkotását találtam. És még egy ahhoz illesztett Charles Dickens idézet:
Nincs semmi a világon, ami
annyira ellenállhatatlanul ragadós,
mint a jókedv és a nevetés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése