Először az egészet sutba akartam dobni. Hogyan is tudnék kiválogatni a rengeteg ismert személy közül valahányat, milyen rendező elvek alapján? Iskoláim, lakó-és munkahelyeim az átlagosnál sokkal több ember megismerésére kínáltak nekem lehetőséget. Miként tudom majd eldönteni, hogy a tisztelet, becsület és szeretet erős kapoccsal kötött-e valakihez? Mégis nekiláttam és gyermekkoromtól kezdve forgatni kezdtem az esztendőket. Közeli rokon lett volna az első, de rögvest elhessegettem ennek a gondolatát. Kihagyom a családot és a széles rokonságot. Nem egyformán, de mindannyian a szívemhez közeliek. Folytattam hát ezt a fura keresgélést, értékelést.
Csúzlival a zsebemben gyakran csatangoltam pajtásommal együtt az utcákon. Amikor Pali bácsival találkoztunk, neki mindig volt néhány nevelő szándékú mondata. Őt ma füvesembernek neveznék. Mindig hosszú köpenyt viselt és a vállára vetve elmaradhatatlanul ott volt egy óriási zsák, hol üresen, hol az éppen begyűjtött gyógynövénnyel telítve. Sok dioptriás szemüvege mögül pajkosan mosolygott ránk akkor is, ha szó nélkül ment el mellettünk.
László a katolikus egyház hozzánk vezérelt vikáriusa. Konkrét feladata a templom felújításának vezénylése volt, de mégis sokat foglalkozott velünk, általános iskolás gyerekekkel. Hittan óráit "folytatásos" történetekkel fejezte be, nem csoda hát, hogy alig vártuk a következőt. A jó és a szép irányába kalauzolt bennünket akkor is, ha rossz fát tettünk a tűzre. Az elsőáldozási emléklapomat még Ő írta alá, azután tovább küldték, vélhetően más, konkrét faladatok teljesítésére.
Dombóvárról jött zenét tanítani a suliba Károly bácsi. Az a heti egy óra elég volt ahhoz, hogy a hegedű játékom valamilyen mértékben fejlődjön. Otthon nem igazán gyakoroltam, szüleimnek legkisebb gondjuk is jóval nagyobb lehetett annál, hogy velem emiatt foglalkozzanak. Hegedű tanárom jól látta az én helyzetemet. Arról gondoskodott, hogy iskolai rendezvényeken jól tartsam a hegedűt és húzzam a vonót, de komolyabb erőfeszítéseknek nem tett ki. Meg is mondta nekem, hogy nem leszek soha egy virtuóz. Az órákat azért folytattuk, a felét játékos bokszolással kitöltve.
Amolyan mindenes voltam a termelőszövetkezetben. Amikor kellett, toll és papír volt a kezemben, máskor a lapát nyele tette próbára a tenyereimet. Feri bácsit ismerhettem meg itt, aki mindig odafigyelt a munkámra és szükség szerint látott el tanácsaival. A rövid néhány hónap alatt -amíg a felügyelete mellett dolgoztam- úgy érezhettem, otthon is, munkahelyemen is szülő vár az érkezésemre.
Irénke nénivel gimnazista koromban találkoztam. Egy nyáron a postát hordtam a férje helyett, annak szabadsága idején. A három falu kézbesítési munkái naponta náluk fejeződött be. Soha nem engedett haza üres gyomorral. Amikor a Tsz. kukoricását kapáltuk, a végtelennek tűnő soromba bele-bele kapált, hogy nagyon ne maradjak el az asszonyok brigádjától. Sásdon az új temetőben búcsúzhattam el tőle, ahol messziről láthattam sok szép közül azt a lányát, akinek legalább részben köszönhettem édesanyja kedvességét és szeretetét.
A tornaórákat Mihály tartotta nekünk a tűzoltótiszti iskolán. Apró termete ellenére erős hangján igazított el bennünket egy-egy feladat kapcsán. Az óra végére mindig előkerült a labda és focizgattunk. Bemelegített, velünk együtt rúgta a bőrt, nem is akárhogyan. Megcsodáltuk a játékát az egykori bajnok Újpesti Dózsa játékosának, a magyar válogatott tagjának. Semmi különöset nem csinált, csak jókor és jó helyen lopott egy kis színt a gyakran fagyos szürkeségbe.
Szépkorú születésnapján találkoztam utoljára János bácsival egy kisvendéglőben. Három évtized közös munkája kötött össze bennünket. A hadifogságot is megjárt kovácsmester önkéntes tűzoltóként vigyázott falujának biztonságára, irányította és nevelte a fiataljait. Szakmai szempontból ismeretségünk kezdete óta az elöljárója voltam, ám én ezt éppen fordítva éreztem. Tőle a fegyelmet és az elhivatottságot tanulhattam. Neki köszönhető, hogy unokájának munkája egy Szent Flórián gobelin formájában ma a tűzoltóság muzeális gyűjteményeit díszíti.
Feri bácsi messzi megyéből költözött ide közénk. A kiváló asztalos mester nem sokáig maradt idegen minálunk. Idősebbekkel és fiatalokkal egyaránt szívesen ült le beszélgetni az akkor még gyakran szervezett falusi rendezvényeken. A magyar nóták szeretete baráti szálakkal kötött össze bennünket. Jó hangja volt, szépen is énekelt. Hegedűvel én mindig szolidan, a háttérbe húzódva kísértem. Sok volt a közösen ismert dal és ez hamar össze is hangolt bennünket.
Mártonnal a tűzoltói pályafutásom derekán ismerkedtem meg. A munkám során akkor alakult ki közöttünk szakmai kapcsolat. Elöljáróm lett, akinek szüleiben anyát és apát helyettesítőket ismerhettem meg. Beosztási különbségek ellenére barátokká váltunk. Egy alkalommal tinta-és írószer tartó ajándék tárggyal ajándékozott meg, ismerve írogató vénámat. Még jobban meglepett azzal, hogy verset is faragott. Igazán sajnáltam, hogy nem folytathatta.
Gyula falusi srác, akit városba csal a bánya, a jól fizető munka. A fiai kapcsán ismertem meg a bohókás embert. "Szállóigéit" nagyon sokan ismerték. Közvetlen, egyenes, őszinte ember volt. Gombapörköltjei nem ízlettek neki, ha nem oszthatta azt meg másokkal. Egy ideig félve tartott közöttünk távolságot, talán mert főnöke voltam fiának. Azután oldódott a feszültség, jóbarátként köszöntünk egymásnak. Megtisztelve érezhettem magam, amikor több-száz ember előtt mondhattam el a búcsú szavait.
Van egy rajzom, amit Józsi bátyám rólam készített. Kissé meghajlott derékkal és fővel, hegedűt a kezemben tartva állok a meg nem rajzolt közönségem előtt. Ő volt az a nyugdíjas bányász, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy a baráti társasága tagjainak sajátkezűleg készített emlékeket adjon. Így lettem én birtokosa egy -csak a gondolatok világában megszólaltatható- fából és furnérból megfaragott hegedűnek is. Többször is muzsikáltam együtt vele. Harmonikáján a basszus gombjait hibák nélkül érintette, a billentyűkön néha még brillírozott is. Dalait -azok szerzőit tisztelve- a kottákba fektetett hangokkal kezdte, rákényszerítve engem arra, hogy karom mozgatásával váltogassam a fekvéseket. Örömmel tettem, edzésnek, gyakorlásnak, frissítésnek is jól jöttek ezek a közös, zenés események. Szívesen hallgattam egyedüli játékát is.
Náci bácsi rendszeresen muzsikált egy kiskocsmában. A megegyező hangszer és a zene szeretete ismertetett meg egymással bennünket. Amikor együtt játszottunk, ő volt a prímás és én olyan szabadon kísérhettem, ahogyan csak akartam. A spontán kitalált, a vezető hangokhoz illesztett altom tetszett is neki. Igazodtam hozzá, a prímet akkor szólaltattam meg, ha ő erre felszólított. Ilyenkor hagyományos kontrával kísért. Amikor a névnapján hegedűm nélkül ajándékba három nótát vittem, hazament, hozta a hegedűjét, átadta nekem és megkért, játsszam le azokat. Én is és a jelenlevők is rácsodálkoztak erre. Nem látták még, hogy valaki más szólaltatta volna meg ennek a hegedűnek a hangjait. Megilletődtem jómagam is, de elfogadható minőséggel debütáltam.
Egy kis csapat együtt ünnepelte meg Árpi bátyám nyolcvanadik születésnapját. A mecseki kirándulásról nem hiányozhatott az ének sem. Előkerültek a hangszerek is. Az ünnepelt -többfélét is meg tudott szólaltatni- ma a szintetizátort részesítette előnyben. Én csak néha-néha csatlakoztam hozzá a száraz fával, inkább énekelgettem a dalos brigáddal együtt. Ha kértem, szívesen jött segíteni egy-egy fontosabb eseményünk megörökítésében. Egy különös ajándékkal lepett meg, amikor számítógépemre ezernyi fotót küldött városunk történéseiről.
Teri nénit nagyon megviselte élete párjának elvesztése. Gyakran találkoztam vele és jól láttam szemeiben a fájdalmat. Enyhítésére úgy adtam lehetőséget, hogy leültem mellé és csak hallgattam. Elmesélte férjével való megismerkedésük történetét. Láttam, hogy hallgatásommal jót teszek vele, hát kitaláltam még valamit. Megírtam a történetet és megajándékoztam vele. Legközelebb papír nélkül, szó szerint idézve mesélt nekem a pirospozsgás lányról. Amikor befejezte, megköszönte nekem és szeme sarkából kibuggyant egy könnycsepp.
Ellent mondok önmagamnak és a sor végén mégis csak megemlékezek egy rokonról, unokabátyámról. Miklós egy csendes ember volt. Bármit is csinált, azt kitartóan és fáradhatatlanul tette. Előfordult az életemben olyan -számomra kedvező- esemény, amit csak az ő közreműködésével tudok megmagyarázni. Amikor munkahelyi gondjaim voltak, ő segített azokat megoldani, életemet pozitív irányba terelni. Ha kellett, figyelmeztetett magatartásomat helyes irányba terelte. Akkor és ott jelent meg, ahol éppen kellett, de leginkább védőangyalként őrködött felettem. Ennyi idő után legalább ilyennek tudom értékelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése