Felszabadultunk, vagy megszabadultunk? Következett a sorban tizenkilenc kormány és egyik se tudott -vagy nem akart- erre a kérdésre válaszolni. És egyszer csak valóban kitisztult körülöttünk a levegő. Lehetőséget kaptunk egy új világ megépítésére. Gyorsan adták egymásnak kilincseiket a kormányok. Rendszerváltásról beszéltek. Meg is változott az rendesen. A tucatnyi felelős kabinet egyike se tudja, merre visz az utunk, vagy ha igen, akkor ügyesen titkolják azt. Soha még nem vezethette országunkat ekkora tartalmú megszakítás nélkül egy kormány, mint a mai. Ám azt, hogy hová megyünk, merre tartunk, nem árulják el ők sem. Akik pedig segíthettek volna göröngyös útjaink járhatóvá tételében, többségükben gyengének, szolgának minősültek. Nem hinném, hogy van földön ország, ahol az államfő csalárd módon viselkedve nyerheti el a tisztségét. Felelősségre vonásának hiánya csorba tükre a mi parlamentünknek. De nincs is mit csodálni ezen. A megválasztott képviselők többsége színes és illatos virágként viselkedett, aki becsapta a legyet, csakhogy ő megtermékenyüljön. De egyetlen figyelmeztető szót sem ejtett, hogy kelyhében egy éhes pók is rejtőzködik.
A csapdák pedig elkezdtek sokasodni. Kiléptek országházunk kapuin. Elárasztották a tereket, utcákat, a házakat, megszédítették az embereket, tönkre tették lelkeiket. Itt van például a pedagógusok január végi kétórás sztrájkja. A bírósági döntés még nem jogerős -ellene fellebbezést senki nem nyújtott be-, ezért a munkabeszüntetés törvénysértő, mondta a hatalom. Fizikai erőszakot nem alkalmazott a hétfőn 8-10-óra között nem dolgozó pedagógussal szemben, de igyekezett rendesen be- vagy megtörni. Az állam minden érintett szervezete mozgásba lendült és tiltó utasításait megalázó pofonként adta a tanítók arcára. Meg vagyok győződve arról, hogy az érintett vezetők többsége anélkül hajtotta végre az utasításokat, hogy azokkal egyetértett volna. Az oktatási intézmények vezetői miért nem álltak a kollégáik mellé, hiszen az ő követelésük ugyanaz lehetne? Miért nem szégyelli magát az óráit engedelmesen leadó munkatárs? Vagy mégis csak elpirult?
Azért, mert attól a kevés embertől eltekintve, -akik az oktató-nevelő munkát semmibe veszik, akik kritika nélküli rossz szolgák,- félelemben él. Tart attól, hogy kiteszik az utcára, hogy gondjai lesznek a tej és kenyér körül, amit a reggeli asztalra tesz le a gyerekeinek.
Nagy kár, hogy egyetlen órát is megtartottak az iskolákban! Milyen szép is lett volna, ha 10-óráig csak zene szól és mese. És egy kis közösen megtartott, kulturált eligazítás a dirinek, ha az szükségeltetik. De helyette maradt a kicsinyesség és a fenyegetettség. Ezek már ki is léptek a suli ajtaján, ha a kérdéses napon távol maradó gyermek igazolatlanul hiányzónak minősül. Sújtsuk már a szülőt is, ha már itt az alkalom!
A sorban egymást követő kormányok munkáját értékelni nem az én tisztem. A józan paraszti eszem azt súgja, hogy a rendszerváltás óta mindegyik hatalom háttérbe helyezte a munkáját végző, bérből és fizetésből élő "kisembert". Ma pedig ott tartunk már, hogy a megfélemlítés és a lekenyerezés eszközeit ügyesen csatasorba állítók szaggatják értékeinket és a gyűlölködés szintjéig megosztanak bennünket. Létrejön az önfeladásra hajlamos személyekből egy olyan nagy csoport, amelynek tagjai tudattalanul azonosulnak az őket körülvevő környezethez. Ehhez nem kell más csak a főispán és a szolgabíró, akik megmondják, hova kell szavazni. Hogy ezeket az elöljárókat ma másképpen hívják, annak semmi jelentősége nincsen.
Ez lenne Magyarország 120 éves történelme? Természetesen nem! Én vagyok borúlátó. Ennek pedig egyszerűen az az oka, hogy az áprilisi parlamenti képviselő választás minden előkészületi hírét látom, olvasom és hallom. Nincsen változás, hiányzik a tisztaság és a tisztesség. Nem csodálkozom ezen, hisz a tucatnyi évben iskolás bútorokká alakultak át a parlamenti padsorok. Ez önmagában nem baj, a kis bicebóca a kuckó sarkába húzódva is tanulhatta a szépet és a jót. Pad neki már nem jutott, de helyet mégis kapott, délutánra jól is lakhatott. Hogy ez csak egy mese Jókaitól?
A karzaton és a kiemelt székeken pózoló "tanárokkal" van a baj. Ők azok, akik osztják az észt anélkül, hogy a diákokat meghallgatnák, vagy a kérdéseikre válaszolnának.
A szeszélyes és bolondos április választással kezdődik. A regnáló hatalom tovább finomította a kettős magyar -határainkon kívül élő- állampolgárságú személyek szavazásának lehetőségét. Úttörők vagyunk mi magyarok ezen a területen és ma már az se követelmény, hogy legalább papíron itt éljen közöttünk. Bolondok lennének, ha nem voksolnának, ha cédulájukon nem azt jelölnék be, akitől a megkérdőjelezhető nyugdíjat, vagy az életüket szépítő ajándékokat kapják. Persze nem a zsák krumplira, a fű alatti néhány ezer forintokra, de nem is az államadósságunkat növelő és hirtelen kifizetett 13. havi nyugdíjakra gondolok. Ezek miatt a megtéveszthető és -bántás szándéka nélkül- nagyon egyszerű emberkék befolyásolhatók.
Nem igazán tettek könnyítéseket a külföldön dolgozó és ezért ott is lakó honfitársainknak. Biztosan azért hanyagolták ezt a kérdést, mert óriási mögötte a potenciálisan ellenük szavazók száma.
Össze vagyok keveredve, összevissza beszélek. Lehet, hogy azt a kesze-kuszaságot tükrözöm vissza, ami az áprilisi választással kapcsolatban az urnákhoz járulók fejében kavarog? Vagy azok a sorok kevertek meg, amit Ady írt egy választás napján megjelent sajtóban? Ez is és az is felteszi a kérdést: Hová vezet az utunk?
"Hálát adunk a magyarok Istenének, hogy ím eljutottunk minden nagyobb baj nélkül idáig, a képviselőválasztás nagy napjáig. Olyan igazán mindegy ebben a mai elvtelen, meggyőződését, hitét bevallani nem merő politikai világban, hogy a sok stréberkedő úr közül ki jut be a parlamentbe, hogy igazán csak örvendeni fogunk, ha túl leszünk ezen a békességünket, nyugalmunkat felzavaró választási komédián-melynek eredményétől úgysem várunk semmit, legföllebb azt, hogy a sok tülekedő úrnak miképpen valósulnak meg azon rózsás reménységei, amelyeket egyéni érvényesülésükhöz fűznek a parlamentben.
Amely korban az önzés, az egyéni érdek leplezve elvet, hitet és meggyőződést, a megalkuvás, az opportunizmus rozoga hídján igyekszik előre, amely korban a szabadelvűség cégére alatt klerikális, agrárius,reakcionárius dugáruk és csempészek kerülnek a parlamentbe, hogy egy zászló alatt hadakozzanak egymás ellen, amely korban senki se bízik a politikai képmutatás nagy mesterében, Széll Kálmánban, de mindenki hazudik, mindenki hízeleg neki és az ország minden részéből ezerszámra érkeznek hozzá a hozsannát zengő üdvözlő táviratok. Bizony édes magyarom, ilyen porfelhős, csúf időben mindegy az neked, hogy Péter vagy Pál kerül-e a képviselőházba." (A választás napján, Nagyváradi Napló, 1901. október 2. Ady Endre)
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés