Gyermekkoromban minden beköszönő télben részese lehettem disznóvágásoknak. A húsbolt mellett ilyenkor a családunk számára is késnek szaladt egy-egy hízó. Ment is ez addig, amíg édesapám fel tudta nevelni ezeket a jószágokat, amíg mi ki nem repültünk mind a kilencen. Régóta már csak emlék a kisütött zsírral megtelt véndő és a további feldolgozásra, füstölésre váró ízes termékek sokasága.
Mostanában visszaköszönnek ezek a régi képek a valóságban is. Vera nővéremnél találkozunk december, január hónapokban és kolbászt töltünk. Megvásárolja a hozzávalót, szól a testvéreknek, indul a darálás, fűszerezés, keverés. Jöhet a töltés, mikorra mind ott vagyunk, akik éppen ráérünk. Az eszközök velünk egyidősek, de inkább korosabbak. Nyolcvan év körüliek lehetnek. A töltő fogaskerekei csikorognak néha, a tömítés se tökéletes már, de a berendezést tekerő emberi karok is egyre fáradékonyabbak. Kiürülnek a nagy edények, füstre kerülnek a bélbe költözött felvágottak. Jöhet a takarítás, az ebéd, folytatódhat a testvérek -legtöbbször múltba röpítő- beszélgetése.
Így történt ez legutóbb is. Idegen nincs közöttünk. Rajtuk kívül, ha más is jelen van, ő egy szeretett rokon, vagy kedves, közös ismerős.
A múlt alkalommal szabtam és párokra formáztam az asztalon kígyózó kolbászt. Legutóbb siettem, hogy már kezdéskor ott legyek. A munkát illetően az igyekezetem ezúttal felesleges volt, mert a lányok előző nap a bekeverést követően késő estébe nyúlóan a töltést is elvégezték. Másnapra nagyon lehűlt volna, indokolták ezzel a sietségüket. Nem estem kétségbe, örömmel vettem részt a tereferében. Az ebéd utáni kávét dalok is követték. Körbe ültünk és rákezdtünk. Vidáman énekeltük a még gyerekként megtanultakat, egyiket a másik után. Ili karmesteri feladatokat vállalt be, amikor rákezdett egy dalra, amit kánonként zengtünk: "Kismadár szállott a házamra, szép mint a csillagos ég!... Hirtelen elhagyott s másnak a házára szállt." Vera sapkát tett a fejére, amit egykor nagyfia viselt, talán ezért éreztem a hangját néha szomorkásnak. Klári visszafogottan dalolgatott, mint ahogyan azt szokta. Két ének között verselésre is futotta. Én elkezdtem és Erzsivel együtt szavaltuk Puskin Anyeginjéből Tatjána levelét a költő nyelvén: Я к вам пишу – чего же боле? Что я могу еще сказать? A közös verselésnek valamiért mindenki nagyon örült. Eszünkbe jutott "száz"éve nem hallott dal is, nem tudom ki kezdte, talán Puskinal rokon nyelv hozta elő? És elénekeltük a grúzok egy népdalát, a Suliko-t. Margit velünk töltötte el dolgos napját. Ahol tudott, örömmel kapcsolódott zenés délutánunkhoz.
Heten vagyunk még és ezen a napon öten ajándékot kaptunk. A találkozás és az együtt eltöltött órák örömét. Édesapánk és édesanyánk -ha létezik ilyen- szerető szívvel tekinthettek le ránk.
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés