Kell ennél több?

   Amikor a kettős-látás körüli gondjaimról beszéltem, kicsi hazám megosztottságán siránkoztam leginkább, nem magamról szólt az írás. Saját bajomat most se kürtölöm világgá, azzal csupán annyit foglalkozom, mint az arról tudomást szerzett orvosi társadalom. Semennyit. És ezzel a kijelentéssel nem áll szándékomban senkit megbántani. Ha rajtam múlt volna, azért egy olcsó VEP vizsgálaton túl lennék a látóidegem állapotának megismerése végett. Amikor a kollagén rostok nemkívánatos magatartásáról, a bal szememben úszkáló fekete foltokról beszélgettem lassan felnőtté érő unokámmal, szó esett a jobbról is, amelyiknek üvegtestében egy -a formáját alig-alig változtató- áttetsző figura táncol rendíthetetlenül.

   Mielőtt még több szót elfecsérelnék, elmondom azt, miért ültem le a klaviatúra elé. Születésnapomon ajándékba kaptam egy rajzot, aminek tárgyát élőben én látom, rajtam kívül senki más. Vagy mégis? Eszti elém varázsolta azt a nehezen megfigyelhető,kénye-kedvére szabadon szárnyaló,rostok összecsapódásából született kis bohókás alakot. Mi tagadás, a meglepetés mellett a nagy örömet is elraktározhattam a hetvenhárom éves tekervényeimben. Miért is ne tudhatna erről más is?

   Csodálkozva, kerekre nyitott nagy szemekkel ámulok képpel a kezemben, amikor új örömet kézbesítő postás kopogtat a szívem kapuján. Emi nyújtja át mosolyogva az erre a napra megírt -Élodie Cases szájjal festett "Cica"képe ihlette -versikéjét.

Fent egy tavaszi szeles réten,

Nap ragyog a fénye égen.

Virágokkal játszik a cica,

Felette repked a katica.

Pillangó szálldogál virágról virágra,

Ahogy a boldogság száll házról házra.

Barátság és szeretet az emberek között,

Ezt látni nekünk a legnagyobb öröm.

 

Az állatok elcsendesedtek szépen,

Nem fúj már a szél az éjben.

Béke honol a csendes réten,

Csak egy tücsök hegedül gyönyörű szépen.