Visszanevelés!

   Ahogyan sokasodnak az ember feje fölött eliramló esztendők, úgy válhatunk meggondolatlanabbá, egyre szétszórtabbá, vagy e folyamatnak az ellenkezője érvényesül és a bölcsesség teszi koronáját a fejünkre. Kinek milyen a szerencséje, egyáltalán kit hoz az élete olyan -döntéseket is igénylő- helyzetekbe, amelyekben lehetőséget kap a helyes-, vagy a helytelen magatartás győzedelme?

Még a nyár derekán történt. Unokáim kint hancúroztak a kertben, ahogyan szoktak. Kicsik és nagyok együtt, egymás örömére és szórakoztatására. Csapatostól jönnek befelé és látom,  hogy valami fontos  esemény történhetett. Eszti az élen, két tenyerét összefonva, felém tartva hoz abban valamit. Közelebb érve, fűcsomóban mozgolódó csupasz madárfiókát pillanthatok meg. Anyja tollának még egy szála se verte ki, talán egy tökös veréb lehet. Jól megnéztem, egy-két napos rigó fióka ez inkább. Verebet  amúgy se látok mostanában. Kifejtettem véleményemet a természet néha csúf törvényeiről, elmondtam, hogy ez a kicsi madárka pórul járt és mi igazából nem tudjuk megmenteni, felnevelni. Ettől még elfogadtam, hogy kísérleteket tegyenek melegen tartására és a a jónak vélt elemózsia csőröcskéjébe juttatására. Később, amikor más kötötte le a figyelmüket, fogtam fészkestől az apró jószágot és a fellelési helyéhez közel a kerítésünkkel szomszédos erdőszélre vittem, ahol majd szemünktől távol juthat ebek harmincadjára. Tettem mindezt abból az elgondolásból, hogy a fióka elpusztulása ne fájdítsa a gyerekek szívét. 

Nem jót cselekedtem! Elég volt egy pillantást vetnem azokra a kérdő és lelki fájdalmat visszatükröző szemekre, amelyek rám szegeződtek, miközben magyarázkodtam. Kényszerű vallomásom helyett türelmesen várnom kellett volna, hogy ők kérjenek meg, tegyek valamit. Igen, ez lett volna a helyes út!

 

   Pár nap múlva a nagy diófa leveleinek takarásában, fent a kerítés sarkában a gyerekek játékos alkotását vettem észre és csodáltam meg. Pillanatok alatt ötlött fel bennem, hogy ez a kis elkülönített világ a rigó fiókának is készülhetett volna. Lám, így születhetett meg bennem a lelkiismeret-furdalás. De gyorsan el is hessegettem magamtól. Nem baj, ha az apróságok megérzik és megértik, hogy az őket körülölelő világban nem miden történik úgy, ahogyan ők azt elképzelik. Meg kell barátkozniuk azzal, hogy rosszak is vannak, legyen az valaki, vagy valami. És amíg a válogatásban egyre jobban megedződnek, elsajátíthatják azt a tudást, amely a jó és a rossz gyors felismerését eredményezheti. 

 

   Ez a történés rendesen elgondolkodtatott. Koromtól függetlenül még mindig lehetek hülye, de tanulnom még most se késő. Ugyanakkor megerősítette bennem a nevelés fontosságát és sokszínűségét. Azt a tényt, hogy a gyerekek visszanevelnek. Miért is ne tehetnék akkor ezt meg az unokák?

Egy dolog biztos! A kertemben repkedő madárkák mindegyikére sokkal nagyobb szeretettel fogok ránézni, mint ahogy azt tettem eddig.