Leülök és várok a szabályoknak megfelelően, maszkkal az arcomon. A csendet egy kislány tünteti el, futkorászik és kacérkodva mond ellent édesanyjának. Nem sokáig koptattam a széket, a kijelzőn megjelent az egyik sorszámom. Leülök a jelzett ablak elé, az ügyintéző mindkét cetlit átveszi tőlem, mondván, hogy ezt is, azt is ő készíti el. Átadom a Parkolási Igazolványom megújításához szükségesnek vélt papírjaimat, azokat hosszasan tanulmányozza. Orvosszakértő, bíró, kormányhivatal dokumentumai ezek, igazolandó, hogy a visszalévő éveimben visszafordíthatatlanul mozgássérült vagyok. Valakit felhív, talán a hivatkozandó dokumentumról beszélnek.
Ezután fényképet készített rólam. Bejövetelemkor megfésülködtem, talán a maszk fel-és levétele nem kuszálta össze a rendesen fehéredő frizurámat. A cserélendőkön elég furcsa képet vágok, úgy nézek ki, mint aki tart valami keserűtől, rossztól. Nosza, akkor most mosolyogj, szóltam gondolatban magamhoz. És sikerült, egész jó, meg vagyok magammal elégedve! Nem lehet homokból várat építeni, mégis derűs arccal tekintek a jövőbe.
Elkészült a parkolási igazolványom. Érvényességi ideje nem korlátozott, használhatom a mellkasomban lévő kütyü utolsó dobbanásáig. Milyen jó is lenne, ha ezt a kedvezményt gyakran igénybe is vehetném. Kimozdulnék, csavargóként járnám kis hazám kies tájait?
A személyi helyett egy igazolást kapok helyettesítésképpen. Az igazit majd hozza a postás. Rövid idő múlva meg is teszi. Csakhogy ez nem végleges. 2080. január 1-én lejár, újat kell csináltatnom...
Elkezdtem számolgatni. 132-éves leszek, amikor ismét meg kell látogatnom Valériát -ha ő teljesít éppen szolgálatot- a hivatalban, új igazolvány megszerzése céljából. Vajon hogy fogok kinézni? Lehet-e még rólam azonosításra alkalmas fényképet készíteni? Mi minden fog velem történni az elkövetkezendő hatvan év alatt? Csokornyi kérdés bújik elő belőlem. Miért nem lehetett most véglegesen a zsebembe tenni ezt a személyit, mint az előzőt? Ha jogszabály írja elő, azt miért nem igazítják az élethez? Másra már nem is vagyok kíváncsi. Megkísérlem a nevem mellé tűzött távoli dátumot feladatként kezelni. Hat évtized, nem is olyan sok az, nem is olyan távoli. Magammal csak megegyezek valahogy, ám a körülöttem élőkkel szemben mégis csak feltételt támasztok az elképzelésemmel kapcsolatban. Aki ismer engem és szeret, annak megtiltom, hogy előttem ördögökkel vagy angyalokkal találkozzon. Kínlódja végig, vagy sok-sok örömmel tarkítsa a hosszú időt velem együtt. Ellenkező esetben engedje meg nekem, hogy halkan, csendben, soron kívül lelépjek a még érvényes személyi igazolványommal együtt. Ennek módját még nem ismerem kristálytisztán. Feltételezem, hogy egy szál rózsa leszakítása után fényre lépek az árnyékból, még bepillantok a házikóba, a gyerekek birodalmába, majd hirtelen eltűnök a szivárvány hídja mögött.
2080. január 1-én pedig akinek ha mégis eszébe jutok, vagy nagy véletlenségből ezeket a sorokat olvassa, nyugodtan tegye fel a "Hogy vagy?" kérdést. Már most tudok válaszolni rá:
-Köszönöm szépen, régóta csendesen, jól vagyok. Csak ne kellene már megint az érvényességi idejét éppen ma elveszítő igazolványom miatt a hivatalba becsoszognom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése