A szabadság vándora

A falu főutcáját gondosan alakított vadgesztenye fák díszítették. Jutott belőle kettő is a szülőházam elé. Tavaszonként a virágjai alkotta koszorúk széppé varázsolták nemcsak az utat és járdát, de elpirulni késztették még a házak ablakaiba helyezett cserepeseket is. Nyáron megszűrte a nap tűző sugarait és félárnyékába megszelídítve engedte be  a pajkos szellőt, hogy az felborzolhassa az arra sétáló lányok üstökét. Ősszel lepotyogott tüskés gyümölcse és a felrepedt héj mögül fűre dobbant a fénylő barna gyermekjáték. Ezután nem maradt más, csak a megfáradt, vaskos levelek seprése, a takarítás.

A tél dermesztő hidegét váró csupasz ágak között feltűnik az új fészek, ha azt egyáltalán annak lehet nevezni. Ez a tákolmány az otthona a nemrég ide költözött vadgalambnak. Mi gyerekek hívtuk így a balkáni gerlét. Gyakran hallottam, hogyan búg, turbékol a fán, burukkol, ha olyan nagyon szerelmes. A gyógynövényeket vállára vetett zsákban gyűjtögető Pali bácsi azt mondta egyszer, hogy ezek a galambok Rodostóból repültek ide hozzánk és az énekük néha azért hallik szomorúnak, mert a szabadságharcos Rákóczi Ferenc üzenetét hordozzák a szívükben. Pali bácsit ma bizton füvesembernek hívnánk, aki a gyógyteák tudora, aki a növénykék kitartó szedegetésével a betevő falatját tette az asztalára. Amikor nekünk nebulóknak ezt mesélte, sokdioptriás szemüvegén keresztül kacsintott ránk és felmutatott az utcánk névtáblájára, ahol a nemzetünk függetlenségéért harcoló fejedelem nevét olvashattuk.

Sok éve annak, hogy nem hallom a gerlemadár gyermekkori emlékeket felidéző hangját. Elköltöztem, otthagytam a vadgesztenye fákat. Belőlük kettőt azért ültettem az erdő szélére, kertem szomszédságába. Tavasszal, ha kitekintek az ablakomon, azok nekem dicsekszenek fürtös virágokkal. Tényleg csak az a seszínű, cifraságoktól mentes galamb hiányzik onnan.

Hozzánk a kelő nap irányából érkeztek még a két világháború között. A gerlicék gyors terjeszkedését az emberek is segítették. Kontinensünk délkeleti csücskétől mára messze szálltak, világmadarakká váltak. Vajon mindenütt ugyanazt hirdetik és az emberek őket ezért szeretik? A mi Rákóczink szabadságvágyát, szellemünk függetlenségét, lelkünk tisztaságát? Vagy mindezt csak én képzelem szertelen?

Megjött a nyár, már nem hűvösek az éjszakák, nyitott ablaknál alszom. Jó esélyem van arra, hogy a kora-hajnalban felcsendülő madár-zenét meghallgassam. Nem tudom melyikük a karmester, de lélegzetelállítóan jól csinálja. Egyik hajnalon, pirkadat körül leintette a zenekart, hogy szóhoz juttasson egy új muzsikust. Az pedig fogta a hangszerét és egyféle erdei hangverseny nyitányaként rázendített. Tárogatóján mélyebb fekvésű hangokat szólaltatott meg ötöt, megegyezőt, negyedeket a  harmadik után hosszabb szünettel. Ezt megismételte még négyszer, majd a karmester felé fordulva jelt adott köszönetének kifejezésére. A felcsendülő zenét már újra a madarak teljes csapata varázsolta elém.

Azóta többször is hallom a tárogatót, nappal is. Ráadásul megszólal rádióban a régen hallott Kacsóh nóta, a Rákóczi megtérése is.

"Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár,

Szebb ott az álom, szebben dalol a madár."

Elhozta volna a vadmadár a megbékélést, a hőn áhított szabadságot? Már éppen ideje! Mert a világon nincs még olyan nép, amelyik ezeket tisztán birtokolná. Az arra csak törekvőket is derékba törték, eltiporták. Az én évtizedeim porszemek csupán, mégis volt benne esély egy szabadabb világra. Ám az -ahogyan ma divatosan mondják- nem jött be. Feltehetően fura elképzeléseim vannak a szabadságról, vagy túl egyszerűek és tiszták. Való-igaz, ha definiálnom kellene, a megoldást az állatvilág falkáiban keresgetném.

Te visszatérő gerlemadár, szabadság vándora!
Bármi közöd is legyen ehhez a szabadsághoz, repüld  körbe és hirdesd! Nem olyan nagy ez a kilencvenháromezer négyzetkilométer.