A hetven felé közeledve csak kevesen mondhatják el magukról, hogy alkatrészeik az időt meghazudtolva sportosan és fiatalosan működnek. Én a többséghez tartozok. Hangokat hallatnak az ízületeim, gyengébbek, fáradékonyabbak az izmaim és minden más szerkezetemen az idő vasfogának harapása látszik. Leginkább az agyammal háborúzok, bevallom, kevés sikerrel. A tekervényeim nem képesek határozott parancsokat adni a végrehajtó szerveknek. Helyesebben szólva küldik az utasításokat, ám a postás idegszálak szigetelése megromlott. Ennek a végeredménye az, hogy kint az udvaron nem focizhatok az unokáimmal.
Szakorvos szerint a hallásom is idegi sérülés miatt gyengül. Két-három évente megvizsgáltatom a füleimet. A jobbik rosszabb, a bal jobb ugyan, de az sem tökéletes. Hallásom készülékes javítására még nincs szükség, ez volt eddig a tényszerű megállapítás. Rég nem láttak már.
Valamit kell tennem, belátom. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy visszakérdezek. Az is elképzelhető, hogy a fejemben folyton táncoló kósza gondolatok csukják be az ajtót a hanghullámok előtt. Mert a beszélőt, felé fordulva másodjára már meghallom, megértem.
Bekapcsolom a rádiót, óra szám szórja a hullámain a szerkesztett anyagokat, amelyekre ritkán figyelek oda. A televízió rövidebben, irányítottabban üzemel, igénytelen nézője vagyok. Egy-egy sporteseményhez leülök, de a legtöbb adás csak véletlenül találkozik velem. A műsorfüzetet régtől nem olvasom, a gombokat nyomkodva, véletlenül állok meg egy csatornánál és töltök ott el több-kevesebb időt. Emlékszem arra, amikor óriási élmény volt látni Róma olimpiáját az egyetlen sugárzó csatornán. Akkor majd mindent megnéztünk és hallgattuk a Szabó család rendre megújuló történéseit. Gyakran van a kezemben egy rejtvény és a képernyőre csak oda-oda sandítok. Kevés az a nézni-látnivaló, amelyik kiveszi kezemből a tollat.
Ilyen körülmények között már nem is akkora gond, hogy gyengül a hallásom. Ha valamire mégis kíváncsi vagyok, hát itt van a világháló. Szabadon választott olvasandók és füleimnek kedves zenék végeláthatatlan sora várja, hogy keressem azokat. A szék elég közel van, nem is kell nagyon hangosítani, azzal másokat zavarni. Lazításképpen az udvari pergola öreg rádióján szabadon szárnyalhatnak Dankó Pista dalai, a magyar nóták, operett slágerek. Ezeket hallgatom, a szomszédokat lehetőleg nem zavarva. Az erdei őzikék és madarak pedig nem szóltak még, hogy hangos lennék.
Mégis csak el kell mennem a fülészetre, mert elfutott néhány esztendő és tisztelni illik az orvost, aki törődik a hallásommal. Fontosabb ennél az, hogy szeretteimet értsem meg. Akkor is, ha nem nyitják nagyra a szájukat, ha kimondott szavaik tesznek néhány kört, amíg kihegyezett füleimhez érnek. Hallgatni mégis csak arany! Hja, hogy ez nem azt jelenti? Akkor most befogom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése