Azon az augusztuson nagyon sokat vertük a "vigyázz"-t. A surranóink már a saját alakjukra formázták a lábainkat, ezért hát nem okoztak gondot a feleslegesen és túlzottan gyakran elrendelt ismétlések. Na, jó, azért egy-egy újra megszülető hólyag el-elkeseríthetett bennünket. Az ünnepélyes eskütételre készültünk. Katonadalokat tanultunk úgy, hogy ének közben mindannyian egyforma nagyokat lépjünk, egy időben és egy irányba. A kiegyenesített lábat talppal a betonhoz verni, na ez a vigyázz menet, amit gyakran kísér fővetés az aktuális elöljáró irányába. Csinálhattuk mi akármilyen szépen, csattogott a csizmás lábunk a kövezeten akkor is, ha a tizedes egy gyenge vacsora után beszélgetést vélt hallani a soraink közül.
-Nótát! Kiáltotta el magát többször is annak ellenére, hogy az esti kaját nem mi készítettük.
A nótafelelős én voltam. Ismertem a dalokat, a fiúk hangját, ezek birtokában beénekeltem az első sort és már rá is zendíthettünk. Egyszer egy ilyen "nótát" felszólításra, egyikünk - megelőzve engem - jó hangosan bekiabálta:- Hej, temető, temető? Jót nevettünk, hangosan, nehezen múlón és vidáman tettünk eleget az éppen gondjainkat viselő tisztes követeléseinek.
Eljött a nagy nap, katonai eskütételünk napja. Nagy nyilvánosság előtt fogadtuk meg azt, hogy hazánkat megvédjük, akár életünk feláldozása árán is. Legtöbbünknek ez a maga egyszerűségében természetes is volt, hiszen a hazát, számunkra ez a kis ország és a benne élők jelentették. Eszünkbe sem jutott a kérdést más oldalról megközelíteni, sokkal fontosabbnak éreztük azt, hogy rövid frizuránk jól fésült, kimenő ruhánk frissen vasalt legyen.
Pécs főterét már tizenkét éve őrzi Hunyadi János, aki Széchenyi Istvánnal együtt azon magyar emberek közé tartozik, akikre büszke lehet ez a haza, akikre mindig felnézhet a megújuló nemzedék. Ebben az évben a város minden újonc katonája itt a város szívében, együtt tette le fogadalmát. A pattogó muzsika mellett mégis az eskütétel és a díszmenet fogott meg bennünket leginkább, de a bennünket átölelő tömeget is. A Törökverő szobrának talapzatán a felirat nekünk is szólhatott. "S acélt ragad, lovára kap, Csatáz, vív, izzad éj és nap..." Édesanyák és édesapák, feleségek és kedvesek, testvérek, rokonok és ismerősök szemében csilloghatott egy kis homályosító cseppecske, amikor meglátták a legkedvesebb kis kopasz katonát. Felsorakoztunk, a szabvány ünnepi beszédet türelmesen végighallgattuk, azután jó hangosan világgá kürtöltük nevünket az eskünk első mondatában. Fogadalmunkat még ütemtelenül verték vissza a tér falai, amikor a zenekar indulásra szólított fel bennünket. A tribünön tisztelgő elöljárók előtt feszes vigyázzban elhaladva, szakaszaink sorban tűntek el a Perczel utca jóleső hűvös árnyékában.
Estig kimaradást kaptunk, bevonulásunk óta az elsőt. Eltölthettem néhány órát a szeretteimmel, akik meglátogattak. Azt a hiányt, amit a szívemben éreztem nem tudták pótolni, mert én egy lányt is vártam, a legkedvesebbet. Később bevallotta, ott volt, csak zavarni nem akarta a családi idillt. Kár, ismerték őt, örültek volna neki is. Néhány évig még találkozgattunk, kísérleteket tettünk a távolságok legyőzésére, majd elengedtük egymás kezét.
A Széchenyi tér nagy forgatagában találkoztam egy másik lánnyal, Júliával, aki Gyulát kereste. Júlia minden hét végén látogatója volt a fiúnak, aki az élet egyszerű, de fontos igazságait jól ismerő bányász volt. Most azonban hezitált, nem biztos, hogy látni akarja a lányt. Cinkosan összemosolyogtunk és én titokban mégis a fiúhoz vezettem. Eskü lett belőle, Isten és Ember előtt kimondott, holtig tartó. Gyula ma unokának örülhet, Júlia nélkül. De én mosolygós fruskaként látom Őt ma is. Ugyanakkor eszembe jut a másik lány, aki akkor, ott, régen, egy pici tőrt döfött a szívembe.
Ennek a bejegyzések a címét Gizi nénitől loptam. Gyermekeim óvó nénije Ő, Gáboré és Tiboré. Írásában Mártát kérdezi, a serdülő kamasz barátnőt, akit szülei kézen fogva vezettek az ismeretlen, visszaút nélküli messzeségbe. Mártán irigylésre méltóan szép kabát volt, azon egy hatalmas, hatágú sárga csillag éktelenkedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése