A magyar katonai elitképzéshez kapcsolódó Ludovika Fesztivált tartottak a fővárosban, az Orczy - parkban. Csapatzászló adományozás, hadi kultúrát is bemutató színes programok szórakoztatták a megjelenteket.
A helyszínt - valamikori állapotában - jól ismertem. Egy évig éltem a háború óta gondozatlan, lelakott, vastagon a mocsokban hentergő épületben. 1974 augusztus közepétől a belügyi tárca a Ludovika legfelső szintjén jelölt ki számunkra helyet, tekintettel arra, hogy a hallgatóknak addig szállást adó épületet a Tass Vezér utcában éppen felújították.
A főbejáraton belépve a lépcsőházat csak az ott lévő számítástechnikai cég nagy rakásokba ömlesztett papír szemetét megtaposva tudtuk legyőzni. Ahogy felfelé haladtunk, mintha egy barlangba hatoltunk volna be, ahol egyre csak nőtt a csend és azt a bőrcipőink ütemtelen kopogása sem oldotta. Elbizonytalanodva, kicsit talán kétségbe is esve méregettük egymást és - felérve a legfelső szintre - a majdani körletünket.
Késő este hagytuk abba a nagytakarítást, amikorra a vaságyaink is olyan állapotba kerültek, hogy azokra egyáltalán lefekhettünk. Az Üllői útra néző, másfél méteres vastagságú falakba épített ablakok másnapra maradtak. Kitekintve azokon, hát nem a "szagos, virágos fergeteg" jutott az eszünkbe.Ismerkedtünk egymással is és a környezetünkkel is. Reggelente a villamos, a Deák téren a Metró, a Batthyány téren a HÉV, az Árpád hídtól rövid gyaloglás után a Laktanya utca 33. Áldatlan állapotunkkal kapcsolatos felvetéseinkre, kérdéseinkre a főtanár elvtársak tobbsége, de az iskola parancsnoka is csak széttárt karokkal, idétlennek is érzett mosollyal, nem válaszoltak. Egész tanévben pengeélen táncoltunk, a megaláztatás határán. Nem csoda, hogy a Ludovikához csak késő este értünk, hogy a fejünket csak le kelljen tenni és az egész országot behálózó álmainkkal útnak indulni. Volt a közelben büdös-füstös kocsma éppen elég. A Kis -Duna, meg a Tisza, talán a Sobieski és a Lenhossék utcákban, teljesen alkalmasak voltak az olcsó tartózkodásra, a tiltott helyek listáján se szerepeltek. Eltekintve attól, hogy néhány feslett nőszemély néha belénk kötött - nem voltunk mi csúnya fiúk a kötelezően viselt egyenruhánkban sem - jól kijöttünk a törzsközönséggel. Néha betértünk az Alfába egy filmre, de a zenés Művész presszót nem látogattuk.
A következő esztendőt már a Duna- parti laktanyában töltöttük, akár tisztesnek is mondhatón. Ám a gárda, amelyik tűzoltó tisztté képzett bennünket, nem igazán változott. Apatin ruházat viselését rendelte el, bízva abban, hogy nem szégyenkezünk benne a Postakocsi kocsma körül, de mi annál már dörzsöltebbé, ugyanakkor blazírtabbá váltunk. A ruha és a marhabőr csizma együttesét jól megcsodálta Óbuda. Rendületlenül, tervezetten, minden este elhagyta valaki a körletet ebben az egyenruhák között is igen ódivatú öltözékben. Egészen addig, amíg a viseletet elrendelők rá nem döbbentek arra, hogy nem mi vagyunk azok, akiket megmosolyognak az emberek. Meg kell mondanom, elég gyorsan eszméltek. Akkor jöttek a hazafelé tartó vonatok indulása előtti, rendkívüli szemlék. A vonatok pedig nem indultak elég gyakran. Ilyen övön aluli ütéseket valószínűleg nem vittek be soha az 1872-évtől induló katonai képzésbe az egykori Ludovikán. Volt olyan cimbora, aki nem bírta ki és leszerelt, volt, akinek a családja nem bírta ki és elhagyta. Én, aki közvetlenül a nászutam után vonultam a Ludovikára, mindig akkor voltam a legelkeseredettebb, amikor gyalogosan indultam a Dávidföldről induló utolsó autóbuszhoz, hogy elérjem a 23.10-es vonatot, Dombóváron felszállhassak a pesti személyre. A vonaton a daróc köpenyem fűtött és a nyitva felejtett ajtók szellőztették ki - vagy csak megkeverték - az egymás hegyén-hátán összemelegedett emberek szagát. A fél öt órai érkezéskor egy csomó csöndes, lehajtott fejjel közlekedő, szerencsétlennek vélt embert köszönthetett az üzemelni beinduló Déli pályaudvar.
Mégis gyorsan elszaladt a két év. Sok mindent tanultunk és viseltünk el ez idő alatt. Megdolgoztunk és meg is szenvedtünk az alhadnagyi csillagjainkért. Előbbre jutásunknak akkor ez volt a kötelező gyakorlata. A létrán való haladásnak a tűzoltóságnál ma sokkal szélesebb és kifinomultabb eszközei vannak. Jók is és rosszak is ezek. Biztos vagyok abban sajnos, hogy a rosszabbak esetében ma ismét az én régi iskolám köszön vissza.
30 év után egy országos rendezvényen, tiszti iskolás bajtársammal együtt az egykori iskola egy igen prominens személyével találkoztunk. Ránk ismert, álltunk eleget a szőnyege szélén. Nevetgélt, jópofáskodott. Az örökké hunyorgó zöldes-sárgás szemei most is csak egy torz lelket tükröztek vissza. A kicsire zsugorodott ember közeledni próbált hozzánk.
-Akkor kellett volna - szólt a cimbora. És minden további nélkül faképnél hagytuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése