Régi ismerősömmel "futottam" össze a napokban. A széles belvárosi járdán sietős léptekkel jött felém s rám ismerve, már messziről a gyermekien őszinte, kedves mosolyával köszöntött. A járása bizonytalan, a lábai nem igazán engedelmeskednek a fejnek, majdnem csoszog. Bicegő lábamnak parancsolni próbáltam, ne vegye észre, hogy egy kicsit sántítok, így nyújtottam felé mosolyogva a kezem.
Évek óta nem láttam Őt. A gadányi szőlőbe siető, vagy onnan fáradtan haza igyekvő ember jut az eszembe és a nagyapa, aki nagy szeretettel tartja unokái kezét, átsietve a zebrán az óvodába vezető úton.
-Mesélj, mi van veled? - kérdeztem, tekintetemmel nem is titkoltan a lábait vizslatva.
-Ne is kérdezd!- szólt egy árulkodó legyintéssel kísérten.
És csak dőlt belőle a panasz, csendesen, kimérten, senkit nem vádolón. Elmondta, hogy a lábaiban alig-alig - mint egy kiapadó forrásban a víz - csörgedezik a vér, mostanában amputálással riogatják, amit természetesen nem fog megengedni.
-És az unokák? - tettem egy kísérletet a felvidítására.
-Megnőttek. A kisebbik 17 éves. De hol van már az annyiszor dicsért önzetlen szeretetük?
Már nem sikerült visszacsalni arcára a mosolyát.
-Te miben sántikálsz? - kérdezte őszinte érdeklődéssel.
Hát mégis észrevette. Elmondtam röviden, mire megdicsért, hogy nagyon jól állok hozzá.
Ez az örökmozgó ember, aki nálam csak egy tízessel több, aki ha kellett, tótágast is állt, most elszomorított. Állapotával, előre vetített kilátásaival, de leginkább az unokák önzetlen szeretetének hiányolásával.
Észrevette, hogy lelombozódtam, mosolygósra fogta:
-Nincs ám különösebb bajom, csak egy dolog juttat eszembe soha nem felejthető emlékeket és akkor az fáj.
-Jaj Papa! Hová lett az a szép, kerek feneked? Ezt kérdezi néha önzetlen szeretettel feleségem, a Mama.
Egymásra nevettünk és tudtuk, hogy a beszélgetésünk véget ért. Laza kézmozdulatokkal, szó nélkül köszöntünk el egymástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése