A világon nagyon sokan gondolkodnak a cím szerint. Árulók, besúgók, gonoszak ők, vagy csupán keserűek. Nem is hinnénk, milyen közel van ez a magatartás az együttérzéshez, amely szóhoz véletlenül se akarunk már semmi rosszat hozzátapasztani. Ezt az érzést kifejezni - néhány "állati" megnyilvánulástól eltekintve - az ember privilégiuma. Művészet ez, nem is akármilyen! Szóban, tettben, arckifejezéssel, egy kézmozdulattal külön-külön, de együtt is tudomására hozhatjuk a másiknak a bennünk munkálkodó örömet, bánatot, a jót s rosszat egyaránt a túláradás és megbántás veszélye nélkül.
Együttérzés az irigység is, csak nagyon hamis irányú. Ez valóban azt az átkos óhajt takarja, hogy az enyém után dögöljön a szomszédé is.
Meg kell tanulni elfogadni a mások örömét úgy, hogy az nekünk is jólesően bizsergesse szívünk tájékát. Ne sajnáljuk rá a szót! Mondjuk is el annak a másiknak, hogy örülünk a sikerének, legyen az egy jól fizető új állás, vagy egy formás, szép színű autó. Ezt csak őszintén lehet és kell, úgy érdemes csinálni, mert a képmutatás az ember szeméből messziről előre köszön.
Ugyanakkor kérkedés nélkül osszuk meg a saját örömünket ne csak szeretteinkkel, másokkal is. Tételezzük fel mindenkiről, hogy a jót jól fogadja és a hír az irigység háttérbe szorítója és az önzetlen öröm szülője lesz.
Ha ezt sokat gyakoroljuk, rá fogunk jönni arra, hogy jóban és rosszban együtt vagyunk társainkkal egy olyan kötelékben, amelyből kötelesség fakad. Mi ez, ha nem a barátság és a szeretet?
Az efféle együttérzés hiánya pedig a lélek szegénysége, a legrosszabb, a közömbösség.
Ezt hozta volna ki belőlem egy, a szemem láttára elmaradt "örülök neked"?
Legyen hát kezedben mindig kéznél egy fénylő gyertya szál és add és engedd, hogy elvegyék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése