Nincs kerítésem, nem is szeretem.Kertemet az őzek ma is gyakran látogatják. Kárt is tesznek benne, persze. Róka eszi a szőlőmet s mert magasabban művelem, már csak átjárónak használja a lugast, legfeljebb inni áll meg az öntözött virágoknál. Rigóval koketálok, degeszre zabálja magát eső mosta gilisztákkal, elrebbenni is rest. Hetek óta nem látom, igaz, macska jár a bokrok között.
Vaddisznók dagonyáznak a város szélén, az erdő mellett lakó ettől már félti gyermekét. Van olyan közeli falu, ahol kerítéseket szakítva betörtek már a veteményesekbe, feltúrni, felzabálni - válogatás nélkül - mindent.
Megy az ember keresni az igazát, kérni a kárát. Jönnek az egymásra mutogatások. Az erdő tulajdonosai és a vadgazdálkodók nem tudnak - vagy talán nem is akarnak - rámutatni a felelősre, felelősökre. Ígérik, hogy rendet tesznek.
Időközben kiderül, hogy a vaddisznók vastag tárcájú, nyugati vadászokra várnak és egyesek szerint ez fontosabb, mint néhány tucat család "nyavalygása".
Pedig a vadak szépen elvonulhatnának azon a majdnem megépített kerékpár úton, amit használva magam is kétkerekűn érkezhetnék a közeli tóhoz, a szomszédos falvakhoz és közben gyönyörködhetnék a Mecsek északi lankáinak szépségében. Az erdei utacska megépítésére a pályázat kiíródott, ám azt benyújtani nem sikeredett. Volt ugyanis a sok erdőtulajdonos közül egy olyan, aki nem tette lehetővé, hogy birtokán többségi akarat érvényesüljön, sokak elképzelése megvalósuljon. Közben már azt is mondják, hogy az utat meghiúsító személy és a garázda vaddisznók között igen szoros összefüggés van. Semmiképpen nem arról van szó, hogy valaki egy vaddisznó, csupán arról, hogy a nemkívánatos jelenségek között azonos érdekek húzódnak meg. Márpedig ezen egy dekát sem kell csodálkozni. Ilyen nálunk a demokrácia. Közérdek elé helyezi a magántulajdon szentségét, de ha én a házamban egy kicsit nagyobbat koppintok a betörő fejére, az elfogulatlan bíróság máris azt vizsgálja, hogy a veszélyeztetettségem mértéke egyenes arányban állt-e az ütésem nagyságával. És jaj nekem, ha perbeli társam védője csiszoltabb nálam, vagy ügyvédemnél.
Srác koromban gyakran jártam erdőben. Leginkább a paléi domb déli oldalán az utolsó szőlőt látogattam, az volt a miénk. Soha nem pihenni, dolgozni mentem oda kisgyerek korom óta. Emlékszem, egyszer hazafelé kiadós zivatar kapott el bennünket. Hogy gyorsabban haladjunk, öcsémet édesapám a nyakába vette,így sietős léptekkel hagyhattuk magunk mögött az árok parti virágzó rétet. Otthon az öcsém panaszkodva mondta el anyunak: "Ilyen időben egy ekkora gyereket kivinni a szőlőbe?"
Pihenés és kirándulás a szőlőbe kivezető erdei út volt, hűvösen és agyagosan a mezitlábnak. Forrásvízért a cigányokhoz mentünk, akik nagy békességben éltek az erdőben, az erdővel, velünk. Gombát csak tőlük vettünk. Ma nem veheti azt fel szabadon, mert annak új a gazdája.
Ő az a gazda, akinek házát magas beton kerítés védi nemcsak a vadaktól, hanem az emberi szemektől is. Ő az, aki a kárpótlási jegyekkel ügyeskedve nagy szelet tortára tett szert, aki embertársainál többre tartja magát, aki fel nem ismert félelemben él.
Lehet, hogy szüksége van a kerítésre?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése