A ringló

    Minden egyes fa ültetésekor egy fiatalkori ötletemet valósítom meg. Mindegy hova, milyet és mennyit, csak az a lényeg, hogy nekem és lehetőleg másoknak is örömet okozzon egy-egy elsőnek kibúvó rügyecske, az ágak erőteljes növekedése, a zöld lombok alatt az árnyék jóleső hűvöse. Az eredeti elképzelésemet már rég túlteljesítettem, hiszen az éveim számának megfelelő mennyiségű fa elültetése volt az.

Előfordult, hogy a közösen telepített félszáznyi gyümölcsfát tavaszra ellopták. Megtörtént az is, hogy én nem tudtam karban tartani és egyszerűen lecseréltem másra. Gyakran bántják őket - különösen a kisebbeket - éles fogaikkal a vadak, de néhányukat az alattomosan támadó gomba ítéli halálra. Ám ezek soha nem szegték kedvemet. Legutóbb nyolc diót ültettem közterületre. Gyönyörűen megeredtek, így már be tudtam mutatni nekik a fűkaszás embert.

Kertemben az egyik fa igyekvésemet dicséri. Benne él a telek múltja, jelene és jövője, csoda, hogy családi ünnepkor emlékeket ébreszt.

A gyökér az közös, minden ágnak éltetője.

Nem látja soha színét a virágnak,

fényét a gyümölcsnek,

csak érez és képzel nagy bölcsen.

Karjaival kemény rögökbe kapaszkodik,

nyújtózkodva elterül és mélybe ás.                                                                                                           

Az érzés erős, egy életre szóló munka.

Szív és pumpál,felszínre küldött nedvei

törzsét, dús koronáját nevelik.

Megérik és felnőtté válik a fám.

Tavaszonként hófehéret virágzik

s a gyorsan repülő években gyümölcsét érleli a ringló.

Bársony takarót kap a gyökér, ha lehull a levél,

ilyenkor meleg sóhajt lehel a didergő ágak felé.

Egy nagy ág megfáradt, majd egy másik is.

Jön a tisztogató acél éle, visít

s az ág halódva, a földre roskadva sikít.

Helyébe nő az új és ahogy fogynak az öregek,

egyre ifjabbak jönnek és egy tavasszal majd

csak ők borítják virágba a fát.

A korosabb ág, ha egy szellőcske fiatalhoz érinti,

a simogató ölelést napfénynél is többet érő

féltő szeretetként éli.

A fény, az eső, az életet adók

számára már csak tavaszokat hosszabbító

engedékeny, kedves varázslók.

Rend ez, a természet rendje, a fa ezt hiszi.

Ellene küzdeni mégis kész, de semmit érő

vadhajtásait csak a gyökér segíti

s erőlködésének gyümölcse;

gyógyulatlan sebeiből kitörő

cifra gomba lesz csupán.

Aztán meghal az utolsó is, csonkjára madár száll.

Énekével nem az öreget siratja ám,

de a csúcs legújabb göndör-fürtös ágát köszönti

és arra átszáll, neki muzsikál már.

Sziromfelhőben még él egy emlék, mint egy minta,

mint tövében a tarka hinta.

Az égre törő két büszke vessző

talán már meg sem ismer,

pedig a gyökér még mindig közös, hidd el!

Születés-névnapi bulira 2010, május 23-án.