A vendégünk volt Eufrozina

Gyűjtögető típusú ember vagyok. Van is mit elpakolnom a polcaimon, a fiókjaimban. Számos közülük  írásos dokumentum, amelyek többségét magam készítettem. Családfák, dalszövegek, néhány eredeti mellett sok-sok festmény másolata. Unokáim rajzai már több mappa oldalát feszítik az elkészítés ideje és a szerző megjelölésével. Van órám amibe nem teszek elemet, nehogy a ketyegése elriassza a manót amikor apró csokoládéit lopja be a fiókokba az éppen hozzánk látogató gyerekek örömére. Kerámia bagoly les kifelé az ablakon. Oklevelek, emléklapok, sokféle elismerés. Dísztőr és a barátoktól kapott apró ajándékok mellett még magam készítette megőrzött tárgyak is találhatók, leginkább érdekes alakú, simára csiszolt és lakkozott növényi gyökerek formájában. A megfestett kavicsaim és kerámia figuráim már teljes asztalnyi területet igényelnek, a kedvesebbek közé tartoznak. Unokám készíti ezeket. Utóbbiakat konkrét alkalomra, vagy csak úgy, szeretetét fitogtatva. A tárgyak között vannak forintban kifejezhető értékűek, de ez az én szememben semmi jelentőséggel nem bír. Megőrzöm és megbecsülöm a kicsit is és a nagyot is.

Legényéletem végén, amikor elköltöztem otthonról, magammal hoztam a két kemény fedőlapos füzetecskét. Biztosan azért, mert kötődtem azokhoz, szertettem forgatni lapjaikat. Megőriztem őket, mert a munkám és az emlékeim fűződtek azokhoz. A Szegedi Gyufagyár küldött rendszeresen  címkéket, amit talán Miklós unokabátyám intézett. Feladatom azok terjesztésében való közreműködés volt. Így juthattam hozzá az 1960-as  években, a gyűjtők számára kinyomtatott címkékhez.  Most felnőtt fejjel, ha értékelem a papír lapocskák tartalmát, csak jót tudok elmondani azokról Az életünk minden szakaszát érintő, az általános műveltség elérését segítő tények, események sokaságát láthattuk és címszavaiban olvashattuk le az aprócska fecnikről. Nem hiányoztak még a természet élő szépségei sem. Színesebbé tette az egészet a külföldről átvett gyufacímkék mássága és mondanivalója. A gyűjteményem nem teljesítette feladatát, fontosabb dolgok mindig akadtak, nem foglalkoztam vele. Átaludt fél évszázadot.

Néhány napja Öcsémnél jártam, testvérek találkoztunk. Megjelentünk mind a heten, a hiányzó két Tesót csak gondolatban ültethettük magunk közé. A finom levest olyan második fogás követte, amit Klárikának be kellett mutatnia. A húsokkal együtt sok minden más kínálta magát az illatos gőzt kibocsájtó tálból. A sült hasábburgonya a főétel szépsége miatt szégyenkezve pironkodott egy külön edényben. Az ebéd előtti pálinka felkészíthette a gyomrunkat mind a finomságra. Az utolsó falatot jóízű bor követhette. A sütemények között voltak óriási szeletekre vágottak is, azért is kettőt ettem meg az utóbbiból.

Közösen vásárolt ajándékot kaptak a Máriák, nővérem és sógornőm, a vendéglátó háziasszonyunk. Én egy szavalattal készültem, el is mondtam. Kosztolányi Dezső Röpima című versét a csupa csoda Máriáról. A költeményt a szájjal és lábbal festők virágos képeivel együtt tettem borítékba. Egy harmadik tasakból sokunkat ábrázoló, saját készítésű fotókat helyeztem le az asztalra, szabad a gazda megjegyzéssel és kaptam cserébe korábbi összejövetelünkről fényképeket. Örültünk egymásnak, szaladt az idő.

 

Búcsúzáskor Marika sógornőm szatyrot adott át, benne sok-sok szalvétával. Janka unokámnak küldi szeretettel, aki nemrég kezdte el a papírszalvéták gyűjtését. Haza érve a négy apróbb unokámat a nagyszobában találom. Az ajándékot a címzettnek átadom. Szétnyitja, belenéz, rám néz, hitetlenkedik, csodálkozik, majd ölel és puszit ad. A három lány csak ámuldozik, miközben a papírkákat nézik és hangosan csodálva csoportosítják. Öröm volt számomra is, hogy mindennek szem-és fültanúja lehettem. 

Ekkor jutott eszembe a gyufacímke gyűjteményem. Előkerestem és a legkisebb kezébe adtam. Máté megnézte, nem igazán érdekelte. A lányok lapozgatták, de inkább a szalvétákkal voltak elfoglalva. Jankát megkértem, tegye a szalvéták mellé. Ilyen egyszerűen lehet egymásnak ajándékot és örömet adni és visszakapni? 

Igen! Erről szólt ez az egész, ünnepi hétköznap. Még a könnyeiket hullató felhőket is elzavarta kedvünkért az őszi szél. 

Horvátországi kirándulás

 

Kedves Kirándulók!

Jégl Zoltán barátom kérésének teszek eleget, amikor néhány gondolatomat leírva Valpovóról, Eszék-Baranyáról, az ott élő emberekről, bajtársakról beszélek.

Jugoszlávia tagköztársaságainak függetlenedési törekvései nyomán kirobbant háború horvátországi területen 1991-től 1995-ig tartott.

A Délszláv háború közelebb hozta egymáshoz a magyar és horvát embereket. Baranya megye a szomszédsága és a közöttünk élő horvát ajkúak miatt is természetes módon fogadta a menekülteket és nyújtott más segítséget is. Kötődtek ismeretségek és barátságok is, szép számmal. 

A magyarországi hivatásos tűzoltóságok a lehetőségeihez mérten segítették a háború során elrabolt technikai eszközök pótlását. Ennek természetes következménye lett ismeretségek és barátságok megszületése.

A siklósi tűzoltóparancsnok  keresett meg és sajátos gondjairól beszélt. Elmondta, hogy Siklósnak már több önkéntes tűzoltó egyesülettel jött létre baráti-munka kapcsolata és azok minőségének megőrzése miatt nem akarnak újabbat. Szólt arról, hogy Valpovó tűzoltói szeretnének baráti közösségbe lépni és ránk gondolt, komlóiakra.

Nem mondtunk nemet, hamar kint találtuk magunkat Valpovon. Gyönyörködhettünk a Szlavónia északi szélén fekvő Eszék-Baranya megyei kisvároska szépségeiben. Élményt jelentett számunkra a Prandau-Normann várkastély, de a barokk csarnoktemplom is. 

Az igazit  mégis a tűzoltóságon eltöltött idő jelentette. Öregekkel és fiatalokkal, lányokkal és fiúkkal telt meg a nagyterem. Nem hiányzott a bőséges estebéd sem. Este pedig a három korosztály együtt szórakozhatott az élő muzsikaszó mellett. 

A jól sikerült bemutatkozásokat a kölcsönös látogatások követték. Beszélgettünk néha a tűzoltásról, műszaki mentésekről és a megelőzés fontosságáról, de soha nem vittük túlzásba.

Fontosabbnak tartottuk egymás megértését és megismerését ,amit az első első perctől Julijana Madaric anyanyelvi szintű tolmácsolása segített. Tolmács is volt, de inkább jó barát. Eszék-Baranyából költözött hozzánk, Pécsett tanított, majd Komlóra költözött. Láthattam a szemét -sokat mondhatott- amikor szülőfalujában rövid időre kiszálltunk az autóból. Ahányszor kellett, Ő mindig ott volt és nagy szeretettel dolgozott. Teszi ezt ma is. Ha most ott ül a buszon, ezt hallva kislányosan, szemérmesen mosolyog.

A gyorsan szaladó esztendők során  Stjepan  Koski parancsnok gyakran kényeztetett el bennünket ajándék tárgyakkal, munkánkat elismerő dokumentumokkal. Ezeket külön szekrénykébe helyezve őrzi a komlói tűzoltók "Emlékszobája". Magam is birtokosa vagyok néhánynak.

Kapcsolatunkban a sokszínűség szürke árnyalatot kapott. Nem a nyugállományba vonulásom, de a magyar hivatásos tűzoltóság szervezetében és életében bekövetkezett változások okolhatók ezért. Jó, hogy voltak és vannak ma is fiatal tűzoltók, akik hittek a barátságban és életben tartották azt. Talán ül is valaki közülük a buszon.                                                                                                                 
Bizonyos az, hogy Valpovó és Komló város tűzoltóságai  elősegítették azt a folyamatot, amely a két város önkormányzatainak egymáshoz közeledését eredményezhette. Talán elősegítette és  színesebbé tette Komló Város Horvát Kisebbségi Önkormányzatának fáradozásait is. Ezt igazolja –most egy kicsit dicsekszem- az a díszoklevél, amit Sarkadi László elnök és  Katona Gyuláné elnökhelyettes aláírásával kaptam, Komló-Valpovó testvérvárosi kapcsolat ápolásában végzett tevékenységemért. Ennek már húsz éve és az érdem nem az enyém hanem a csapaté.

Visszatekintek erre a bő negyed évszázadra, engem örömmel tölthet el az hogy a mi tűzoltói kezdeményezésünket nem csak különböző szervezetek kapcsolódása, de civil lakosok megszületett barátsága is követte. Voltak és vannak ma is, akik megszerveznek egy-egy kirándulást csak azért, hogy másoknak és természetesen maguknak is örömet szerezzenek.

Nemrég egy önkormányzati rendezvényt követően a Tisztelet Komlónak Egyesület látta vendégül Valpovó vezető tűzoltóját Stjepan Koskit és kedves feleségét Vericát. Rég nem láttam őket, örömmel lehettem kalauzuk a tűzoltóságnál.

Ez a mai utazás is mindarról szól, amit most leírtam. Nem lehetek együtt a kedves társasággal. Ezen sorok leírásával  kívánok jó utat, gazdag élményekkel teli kirándulást. 

 

...szirmait a vadvirág...

A magát Nemzetközi többgenerációs vándorcirkuszként hirdető csapat életéről pereg a film. Néha hallom, időnként rápillantok a képernyőre, mással vagyok elfoglalva. Árni most éppen takarítja a manézs környékét, amiből a közönség egyetlen előadás ideje alatt szemétdombot tudott csinálni. A be-kijáratnál elhelyezett edények üresek maradtak. Igénytelenség, neveletlenség, tisztességtelenség. A cirkuszi családon kívüli főszereplő és kapcsolata a piton kígyóval érdekessé és különössé tette ezt a filmdrámát, végig néztem.

A szemetelésről szeretnék néhány gondolatot megosztani az olvasómmal. A film adott erre okot még akkor is, ha annak tartalma sokkal mélyebb, mint a kezünkben tartott hulladékok hanyag eldobása.

 

A városunk és környezetének tisztán tartása egy folyamatosan végzendő, nagy feladat. Pénzt és energiát jócskán befektetnek, mégsem lehetünk nyugodtak, mindig vannak renitensek, akik meggondolatlanul szórják közterületeinkre, kiránduló utakra,erdőszélekre a feleslegessé vált holmijaikat.

A falu szélén élek. Erdő és kiskertek a szomszédaim. Nemrég egy napelem park is beköszönt. Szemetet nem csinált, de feltúrt zöld pázsitot, utat és vízelvezető árkokat. A domboldalra költözése befejeződött, már javában sütteti a hasát. Csak a lába nyomait felejtette eltüntetni. 

 

„Az a csapat, aki jó példát mutatva élen jár környezetünk megszépítésében, biztos lehet abban, hogy neki fogja kibontani szirmait a vadvirág és a szorgalmas fiatalok körül repdesve énekelnek a dalos pacsirták."                                                                                                                                        

Én ismerek is egy kis csapatot. Tőlem indulnak el, vödröcskékkel a kezükben. Körbe sétálják az erdőt, megjárják a fák között szaladó utakat és a temető mellett leereszkedve körbe néznek még a falu szélén is. Visszaérkezve hozzánk, kukába öntik az összegyűjtött szemetet, kezet mosnak és folytatják a félbehagyott játékokat. Az unokáim ők, akik most már felszólítás nélkül, önszántukból indulnak gyűjtögető körútra. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a gyerekek kezébe a Mama esetenként fagyira való pénzt nyom. Most legutóbb a mélyhűtő ajtaja nyílt ki és került az asztalra egy doboz csokoládés ice cream.

 

Mind a heten úgy nőnek és válnak felnőtté, hogy környezetüket nem szennyezik, nem szemetelnek. Ma már a játékok is rendre a helyükre kerülnek, és a szorgos kis kezek bent is, kint is segédkeznek a takarításban. 

Így kellene felnőni minden gyermeknek és ehhez nem szükségeltetik semmi egyéb, mint a felnőttek példamutató magatartása. Ez sajnos nagyon hiányos, sőt! Legutóbb a kosárkával járkáló gyerekekre intő, barátságtalan hangon szólt egy felnőtt férfi. Csibész kis tolvajoknak tarthatta őket,                

„ Meg ne próbáljátok leszedni a gyümölcsöket!"-hagyta el a száját mogorván egy ilyen mondat.  Ahol ez elhangzott, ott körbe tekintve semmi gyümölcsfa, semmi gyümölcs nem volt látható.                        „Ha mégis találtok nyugodtan egyetek belőle!"-szólt kicsit távolabbról, jó hangosan egy mosolygós asszony. 

Unokáim a szemetes vödreiket lóbálva vidáman folytatták útjukat a már megtisztított pázsit mentén.

                                                                                                       

Gondolataim a magyar nótákról

   

 "Az értelmiség kivetkőzött a magyar nyelvből, elidegenedett a magyar zenétől. Ha találkozik vele: idegennek érzi. El lehet hinni, hogy őszintén. Akár asszimilált, akár „törzsökös”, nem közvetlen folytatása a népnek, nem él benne a nép kultúrája, mint a felnőttben a gyermek; más a lelke, nem érti a nép beszédét, zenéjét, baját, örömét. Hosszabb ideig azonban egy népet sem lehet hajlamai ellenére vezetni. Meg kell tanulnunk egy ország nyelvét, ha benne élni akarunk. Ha a népet érteni akarjuk, meg kell ismernünk zenéjét is. Hiszen magyar a XIX. század műdala is." 

Engem nem kellett, hogy Kodály Zoltán meggyőzzön a magyar nóták hozzánk tartozásáról. Olyan világban születtem, amelyben gyakran kinyithattuk a szánkat és énekelhettük közülük bármelyiket. Nem volt számunkra idegen a népdalok,sőt operett- és opera slágerek megszólaltatása sem. Ez utóbbiaknak nem kerestünk soha hangszórókat, de egymás között meg voltunk elégedve a teljesítményünkkel.                                                                                                                        Amikorra felnőtté váltam, szüleimnek, testvéreimnek és a rádiónak köszönhetően több száz magyar nótának már bennem élt a dallama. Szerencsés embernek mondhatom magam, mert a hangjegyek a megfelelő sorrendben pillanatok alatt belém fészkelődnek 

A dalok címeinek listáját már többen is láthatták nálam, amikor egy – egy baráti összejövetelen énekelni kezdtünk. Ez azonban gyakran bizonyult elégtelennek, mert a szövegtudásunk kívánnivalót hagy maga után. Ezért arra gondoltam, hogy a címlistán végigfutva – önző módon – a nekem leginkább tetsző 77 dal szövegét összegyűjtöm és egy csokorba foglalom. Legnagyobb meglepetésemre a 400 körüli nótából az első nekifutásra sikerült majdnem pontosan kiválasztani a hetvenhetet. Mindössze kettőt kellett hozzátennem, kerestem hát egyet az elejére, egyet pedig a végére. Az első dal a szoros ábécét sérti, az utolsót pedig igazán csak azért választottam és vágtam ketté, hogy a dal címének kezdő betűje az ábécével, szövege pedig a mellé helyezett képpel harmonizáljon. A dalszövegek közé beillesztett képek mindegyikét szájjal és lábbal festő művészek alkották meg csodálatosan. A 77 dal engem tükröz, bevállalom. Operettek, magyar nóták, népdalok, slágerek, sőt még opera részlet is kerültek ebbe a kis albumba, de van olyan is, amelyikről nem tudom, hova tartozik. Ahogy a szerzőket sem tudom minden esetben megjelölni, igaz, a szövegek sem biztosan az eredetiek. Máshol, másképpen éneklik, ezt igazolandó, egy dalt más címmel megismételtem. A legtöbbet már énekeltük, de legalább megkíséreltük elénekelni. A meglevő gyűjteményeink mellett ez a szerény összeállítás ösztönözzön bennünket arra, hogy a kísérlet sikeres legyen és a kiszemelt dalt da capo al fine tudjuk szabadon szárnyaló lélekkel, egymás örömére végig dalolni. Ha legközelebb együtt vagyunk és néhány pohár bor már felhígította vérünket, ellazította testünket, fogjátok akkor ezt a füzetecskét, csapjátok fel bárhol és kezdjetek hozzá. Mindegyiket szívesen eljátszom nektek a hegedűn, hiszen addigra már az én muzsikám is elviselhető. Meg a többit is, amelyek ebből kimaradtak, de legalább annyira kedvesek és szépek. Nem készítettem tartalomjegyzéket, mert akkor képes lennél egy helyütt felütni. 

Helyette Lapozgasd, nézegesd, keress! 

 

Az előző sorok leírásával kezdtem, hozzá téve egy fotót, amelyen harmonika kíséretet kapva játszom el Zoli bátyám kérte nótát. Folytattam a 77 kedvencemmel és mellé helyeztem a Minden napra egy nóta, valamint Az Aranybika nótáskönyve füzeteket. Utólag befűztem melléjük néhány újat, vagy elmaradottat. A szeretettebbek címe mellé odabiggyesztettem a szerző által megírt hangot. A játékomban ezt nem sikerült mindig követni, mert gyakran megadta a kezdő hangot az, aki a húrok és a vonó találkozása előtt rázendített. Ezt én mindig tiszteletben tartottam és a nótáshoz igazodtam.

 

Vaskosra megnőtt füzetemből csak néhány nevet említek meg, válogatás nélkül:      Dóczy József, Fényes Szabolcs, Sándor Jenő, Szentirmay Elemér, Sas Náci, Huszka Jenő, Kacsóh Pongrác, Lajtai Lajos, Ábrahám Pál, Zerkovitz Béla, Halász Rudolf... És folytathatnám a sort, mert nagyon sokan voltak, akik a XIX. század elejétől megalkották a magyar nóták nagy világát. 

Bajban lennék, ha megkérdeznétek, kik komponálnak ma ilyen dalokat: Árva szívem csak utánad fáj, csak egy kislány van a világon, Elkerülsz, mert szegény vagyok, Fa leszek, ha fának vagy virága, Lehet könny nélkül sírni, ha fáj a szív. A kérdésre nem tudnám megadni a választ. Úgy érzem, hogy nagyon fogyóban vannak, mint ahogy a cigányprímás játékával dicsekvő vendéglők és a dalokat éneklő emberek is. Pedig ezekben a nótákban benne van minden rossz és minden jó, akivel és amivel találkozhatunk az életünk során. 

 

Hallgass meg egy Chopin keringőt, egy Verdi operát, vagy komoly szimfónia után a Csárdáskirálynőt. Mindegyikben megtalálod az embert a maga gondjaival és örömeivel. A különbség az előbb felsoroltak és a magyar nóták között talán csak annyi, hogy ez utóbbi csak a miénk. Minden népnek van ilyen a kultúrájában, jól teszik, ha megbecsülik azt. Kodály Zoltán ha élne, velem együtt örülne a dalainkat ébren tartó Dankó Rádiónak, amelyben naponta hallgathatjuk dalainkat régebbi neves és jó hangú új előadók tolmácsolásában. Még inkább annak, amikor jótékonysági céllal rendeznek Magyarnóta esteket. (Ma éppen világnapja van a másoknak való segítségnyújtás gyakorlatának.)