Marad a hang ?

  

Május van, igazi tavasziasan szép az idő. A zongora kiköltözött a kert zöldellő füvére. Hála az égnek, a családi körben gyakran van mit ünnepelnünk. A dal, amit énekeltem, talán elfogadható volt, de a csak balkezes zongora kíséretem minden bizonnyal kívánnivalókat hagyott maga után. Sokat nem volt időm ezen morfondírozni, mert a műsort „rendező" nagy fiam már a következő szereplőt szólította a színre. 

Pár hónappal ezelőtt, a tél végén vehettem részt a faluban korábban évente - sorra kerülő „Pálinka mustrán". Örültem ennek, hisz egy hagyomány folytatásáról van szó. A faluban élőket és barátjaikat Páll Lajos tanító hívta egybe egykor, a saját készítésű borok és pálinkák megmérettetésére. Akkor is és most is a vetélkedést követő beszélgetés közben fel-felhangzó dalok zenei kísérete volt a feladatom. Soha nem egyedül tettem ezt, A hegedűmnek mindig társa is akadt, a harmonika, néha még a szájharmonika is. 

Jól éreztem magam közöttük. A pogácsák és hagymás-zsíros kenyerek jól vizsgáztak, kitűnő korcsolyáknak bizonyultak. Örülhettem annak, hogy beszélgetések közben mások gondjait, bajait zsebre vághattam és ezzel mosolyt csalhattam ki szomorkodó arcokra. Egyszóval kedves emberek között tölthettem el egy estét.                                                                                                            Magyar nótás szöveggyűjteményemet magammal vittem, nem is maradtak el a dalok. Senki nem kifogásolta, hogy halkabban szól a hegedű, hogy gyengülő erővel találkoznak vonóm szálacskái a hegedűm húrjaival. Igaz, ebben segített mellettem a billentyűk szabadította hangok erőssége is. 

Karom pihentetése céljából többször is csendre intettem a hegedűmet. Egy ilyen pillanatot örökített meg a felvillanó vaku és kaphattam meg a fotót Irénkétől. Tréfásan kérdőre vontam, miért nem játék közben készített felvételt küldött? 

- Mert ez rólad egy nagyon jó fotó! -szólt mosolyogva. Ezzel felbátorított arra, hogy e rövidke írásom olvasásakor velem nézhessen szembe a kedves érdeklődő. 

 

És ha a helyzetem tovább romlik, végleg dobozába zárom a violint. Marad a hang, a hangszerek legszebbike, amelyikkel még együtt muzsikálhatok szeretteimmel. Ez első mondatokban jelzett családi ünnepről pedig szólni fogok majd. Megígérem, abban nem a rólam készített fotó uralkodik majd, díszítve a sorokat.