Sportok Múzeuma

 

 

 

A televízió sportos csatornáit azért még nézegetem. Így vehettem részt a Puskás Ferenc nevét viselő múzeum avatóünnepségén. A jeles vendégek mellett meghívottak töltötték be a közönség ünneplő sorait. Nem hiányoztak a rendezvényről még a jól kiképzett biztonsági őrök sem. 

Nincs és nem is lehet semmi kifogásom az ellen, hogy az egykoron magas színvonalon űzött labdarúgásunk tárgyi emlékeit összegyűjtik és megmutatják az embereknek. Büszkék lehetünk azonban az olimpiákon és földrészeket érintő megmérettetéseken szereplő azon sportolóinkra is, akik folyamatosan érmekkel a tarsolyukban érkeznek haza, akik jó példával elől járva nevelik és képzik a fiatalokat.  Jóllehet ők nem a labdát kergetik a zöld gyepen. Egy pást, egy ring, egy medence, vagy éppen egy atlétikai stadion nagyon sokszor beszélhetne róluk. 

Akkor ők miért nem kapnak egy-egy múzeumot?

Amikor nagy szeretettel és akarással összegyűjtöttük városunk tűzoltósága történelmének dokumentumait és emléktárgyait, mi is arra gondoltunk, múzeumot építettünk, ahol megmutathatjuk a látogatóknak a múltunkat és jelenünket egyaránt.

Megmosolyogtak bennünket, így aztán az Unióhoz való csatlakozás napján csak egy „Emlékszobával" lehettünk gazdagabbak.

Ha elolvasom a múzeum jelentésének meghatározását, a mi két egybe nyitott irodánkba elhelyezett tárgyak inkább megfelelnek a definíciónak, mint Puskás Öcsi tágas környezetben kiállított emlékei, hagyatéka. Mielőtt ezért a kijelentésemért bárki is a fejemre koppintana, kijelentem, hogy semmi kifogásom nincsen egy világklasszis labdarúgó életének bemutatásával szemben. Szerettem azt a focit.

Azon a novemberi napon megállt a munka és mindenki feszülten hallgatta egyetlen rádión a mérkőzés közvetítését. Suttyó gyerekként még nem, de később többször is végig szurkoltam a mérkőzést. Senki nem gondolt arra, hogy három évvel később ennek az óriás csapatnak a többsége -különböző okok miatt- hűtlen lesz hazájához, máshol kergeti a labdát.

Mégis úgy vélem, hogy nem a labdarúgásnak, hanem a magyar sport egészének illett volna múzeumot kialakítani, amelyben jól elférhetett volna a 3:6-os győzelmünk, sőt a ma még bujdosó eb. ezüstünk is. Eltúlzottnak tartom a focival való törődést. Stadionok, fűtött és műfüves pályák építése itthon és külföldön egyaránt. A magyar játékosok megbecsülése és hazai vizeken tartása helyett külföldi játékosok  leigazolása irreálisan magas, adózatlan pénzekkel.

Ma már tarkállik a naptár a valamiknek napjával. Legyen hát l953. november 26.-ára emlékezés a Magyar Labdarúgás Napja! Három év múlva lesz Puskás Ferenc születésének századik évfordulója, ne várjunk vele, ki tudja mi történhet addig- gondolkodhattak emígy a múzeumért szorgoskodók. 

 

A labdarúgó sport mennyiségi és minőségi változásait nyomon követhettük élőben és képernyőkön egyaránt. Megszűnt az a világ, amikor minden kis faluban gondozott pályákon mérhették össze tudásukat a fiatalok az ellenfeleikkel. A test nevelésének, a sport szeretetének, barátságok szövődésének helyszínei voltak ezek. Kikapcsolódást, hétvégi pihenést jelentett ez még a szurkolóknak is. Talán a társadalmi változásoknak köszönhető leginkább, hogy nagyon sok településnek megszűnt az önfenntartó ereje, hogy onnan a fiatalok a biztos megélhetés reményében útnak indultak. Ennek megálljt parancsolni az elmúlt 30-40 esztendőben senki nem tudott, talán nem is akart.

 

A focit illetően a helyzet pozitív irányú változása köszönhető az egykor igazolt, aktív labdarúgó miniszterelnökünknek. A kifogásom továbbra is csak a sportág privilegizált helyzete. Nemtetszésemet egy nemrég elszenvedett négy nullás vereséggel, vagy azzal erősítem meg, hogy kiszámíthatatlan számú mérkőzést kell ma játszani a válogatottunknak ahhoz, hogy hatszor betaláljanak az ellenél kapujába, mint ahogyan azt tették Puskásék 1953-ban, egyetlen mérkőzés alatt.

A múzeumot avató hosszasan olvasta avató  beszédét. Másképpen látja a helyzetet mint én. Véleménye szerint a labdarúgást az „átkos"-nak nevezett korszak ölte meg Magyarországon. Kortes beszéd volt ez a javából a közelgő választásokat illetően a fociért rajongók szemében.

A Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke rövidebben, papír nélkül fejtette ki gondolatait. Mondataiban a másképpen is lehet gondolkodás mellett a fanyar humort felfedezni véltem.

 

Azért a sport csatornáit továbbra is nézegetem, ha egy jónak ígérkező kézilabda-labdarúgó mérkőzést ígérnek. Nem felejtem el akkor se bekapcsolni a készüléket, ha bármi más nagyszerű sporteseményt láthatok. Olyanokat, amelyek emlékei és tárgyi eszközei majdan megtöltenek egy sportos múzeumot.

Megemlékezés egy bányászról

 Kedves István! Örömmel olvasok egy ilyen meghívót! Hozzá is tettem három írásomat a bányászokról, a bányáról. Ugye nem baj? Az emlékmű avatásához szívből gratulálok! Jó szerencsét!

Persze hogy nem baj, sőt jó, mert van aki csak akadékoskodik. István. Jó szerencsét. (2018.aug.24.)

Ismertem Őt, korábban már személyesen is találkoztam vele, esetenként szót is válthattunk egymással. Mozgásom korlátozottságának köszönhető, hogy számos, számára jelentős eseményen nem jelentem meg. Ám a facebook segített, oldalainkon keresgettük egymást.

A budapesti család már Komlón született gyermeke szőlész-borásznak tanul Villányban. Szakmáját rövid ideig gyakorolja, mert a családalapításhoz szükséges lakást és jól fizető munkát az óriás léptekkel fejlődő bányaváros biztosítja.

„ Az első naptól kezdve szerettem, jó emberek voltak, segítettünk egymásnak. Sokkal jobb volt akkor közösségben lenni. Csodálatos emberi kapcsolatok alakultak, ha egy értelmileg visszamaradott jött a bányába, mellé is odaállt mindenki, és boldog ember lehetett.

Csillésként kezdtem, aztán vájár-szakvezető-csapatvezető. Elfogadtak az emberek, jó szakemberektől tanultam, én is tovább tudtam adni a szakmát. A mai napig ha összetalálkozunk, megöleljük egymást."

Zobák Bánya egykori csapatvezető vájárának, a „ kiváló bányásznak", fotósnak, több civil szervezet aktív tagjának a szavait idéztem. Ez az ember, aki felsőfokú pozitív jelzőkkel beszélt a „fekete gyémántról" és azt a felszínre juttató emberekről, mégis úgy döntött, hogy négyezer műszakkal a háta mögött nyugállományba vonul. Ennek közvetlen oka az volt, hogy meggondolatlanul és gorombán szólt azokhoz a mélybe leszálló, magasabb beosztású emberekhez, akik a bánya mielőbbi bezárását elősegítve az anyázás hangulatáig és kifejezéséig juttatták el a csapatot. 

Fogta a cuccát és végleg kiszállt. A szeretett bányához egy egészen más úton mégis visszatért. 

November 12 a negyedszázados évfordulója annak, hogy Zobák tornyain az utolsó csille szenek meglátták a napvilágot. 

„Egy férfinak ez kihívás volt. Veszélyekkel teli, izgalmas, érdekes, változatos munka. Nem volt két egyforma műszak, és tudni kellett a bányásznak azzal az egy-két-három szerszámmal meg a tíz körmével mindent megoldani, a szereléstől kezdve a termelésig. Egy férfi erre büszke volt.

A politikai vezetés mellett mi vagyunk a hibásak azért, hogy nem álltunk ki elég keményen, hogy megmaradjon a városban legalább egy aknatorony, vagy mentőhíd. Lehet, hogy a nagy kapkodásban senki nem gondolt arra, hogy ebből érték lehetett volna."

 

Már jócskán benne élünk a rendszerváltozás éveiben, amikor Komló városa ezt a hatalmas pofont kapja. Megszűnik városunk megszületésének az oka. Azonnal felvetődik a kérdés, vajon túléli-e? Véleményem szerint ezzel nem igazán foglalkoztak a döntéseket meghozók. Durván bezárni, letarolni mindent, és kész! Így történt és a mégis megmaradó felszíni terület romokban hever.

Központi segítség érkezésének nyoma sincsen. Helyben meggyógyítani ekkora sebet nem lehet, csak foldozgatni. És a kisebb-nagyobb ragtapaszok rései között -boldogulásának lehetőségeit keresve- itt hagyott bennünket 7-8 ezer ember. Csak gyenge vigasz se lehet számunkra az, hogy másutt is hasonló gondokat teremtett akár a bányák bezárása, a munkahelyek megszűnése, az elszegényedés. A rendszerváltás nem jól sikerült. Kiszolgáltatott bérmunkások lettünk és erről hosszasan lehetne írni. A kedvező változás lehetőségét hozhatta volna önállóságunkat és életszínvonalunkat illetően Európa nagy közösségéhez való szorosabb tartozás. Nem sikerült. Tévúton jártak és járnak ma is politikusaink. Nem lesz egyszerű történelem könyvet írni erről a korszakról.

 

Elkalandoztam. Talán azért, mert megértetni akartam saját magammal István magatartását? Hogyan lehetett képes arra, hogy egyik percről a másikra kilépett imádott környezetéből, lemondott a barátaival való napi találkozásokról, elhagyta büszkeségének forrását? 

Egyszerű a válasz, nem hagyott abba semmit. Munkájában mindig a bányászok érdekeinek védelme található meg. A segítségre szoruló támogatásától a bányászati múlt értékeinek megőrzéséig. Sokoldalú tevékenységét megköszönhetjük. Ezt fejezte ki 2021-évben az önkormányzat elismerő oklevele is.

 

A facebookos oldalainkon meg-megemlékeztünk egy-egy évfordulónkról. A Zengő együttes dalait nagyon kedvelte, de egy alkalommal megleptem eredeti szakmáját is dicsérő sorokkal:

 

Dalolt egy este a bor lelke a palackban: „Hozzád beszélek, óh kitaszított barát, bíbor pecsét alól, börtönömhöz tapadtan küldöm feléd a fény s testvériség dalát! Tudom, mennyi erőd,, kínod és verítéked kell napban lángoló hegyoldalon ahhoz, hogy megszülessen és belém gyúljon a lélek; de ne félj, nem leszek se hálátlan, se rossz, mert a torkán leönt a nyűtt robotos, érzem, mily végtelen gyönyör számomra szédít el, jobb ott, jobb nekem ott, mint pincék hidegében: édes és puha sír az emberi kebel. Hallod a daloló vasárnapot? Lobogva táncol szívemben a remény és égbe visz! Dicsérj, ingujjban és rádőlve asztalodra, dicsérj, és nemsoká megdicsőülsz te is: izzásom asszonyod boldog szemébe árad, fiad arcán színem s erőm újra kinyit s olaj leszek a sors e gyönge harcosának, olaj, mely edzi az atléták izmait. Növényi csodaként zuhanok tebeléd is, szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké, s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis és mint ritka virág szökken Isten felé!" (Szabó Lőrinc fordítása, Baudelaire: A bor.  

Mondtam én neked, hogy egyszer majd írok rólad, nem felejtettem el. Remélem, hogy senki nem kifogásolja blogos bejegyzésem világgá kürtölését. Nagy kár, hogy ezek a soraid juttatták eszembe az ígéretemet:

 

„Ma éjjel 2-kor magával ragadott a halál. Minden erőmmel harcoltam az utolsó percig, de legyőzött. Most már fentről figyelek a családomra és minden barátomra. Amíg gondoltok rám veletek vagyok. A csillagok között találkozunk egyszer.

Most már szabad vagyok.,,,"

 

Jó szerencsét!

 

Egy húron pendülni?

Ma reggel deres hajával köszönt ránk az őszi reggel. A kelő nap bátortalan sugarai nem zavarták, bátran csipegette a fák ezerszínű koronáin az erőtlenül kapaszkodó leveleket. Csak libben a szellő és sorsukba beletörődve engedik el az őket felnevelő ágacskákat. Kopaszodik az erdő, felhúzza barnuló bundáját a föld. Fázósan húzza össze magát a liget elárvult padja.

Az üresen hagyott pad egyszer már megfogott, Tóth Árpád „Meddő órán" című versét juttatta eszembe. Kaptam is fejmosást ezért egy kedves barátomtól. „Nem csináltak semmi rosszat! Nagyon is lehet szeretni őket, bennük a lehetőség. Hisz hívogatnak, várakoznak csábítóan."... Úgy vélem, hogy annak idején ezt az „eligazítást" megértettem és el is fogadtam. 

És akkor itt van most egy új ősz és egy új fotó, amely alkotójától a „Nyugalom" címet kapta. Mellé helyeztem a régit a hozzá fűzött gondolataimmal együtt, és azok válaszra késztették a feladót: „Minden szavadért hálás vagyok. Minden megosztott gondolat jó a szívnek és léleknek. Igen, mostanában elegem van a világból, a folyvást tartó makacs és egyre hangosabb zűrzavarból. Néha olyan jó egyedül. Csöndben. Hallgatni és hallani a fák lehulló levelének lágy neszét...tudod, alig merem bevallani - sosem voltam ilyen - , de gyakran kapom magam azon, hogy idegesítenek az emberek. Alig fotózok embereket. Szinte soha. Elfáradtam. Most így egyszer. Visz persze a szívem, de keserű a döbbenet, hogy semmi nem örök. Barátok maradnak el, bombabiztosnak hitt hátországok dőlnek be észrevétlen és ha nem írsz, ha nem tárcsázol, nem lótsz és futsz a kapcsolataid után folyamat és vizslakitartással, senki nem teszi viszont és neked. Akkor nem is vagy. Vannak persze, jön pár telefon néha, hogy ez kéne, vagy arra lenne szükség, na de azonnal. Nem baj, ha éppen ágynak dőltél vagy közelharcban állsz a csipogó kasszákkal (hajrá önkiszolgáló kassza!). Semmi nem baj, csak azt az egyet kell elintézni, aztán már a hang is háttal áll. -Hát erre kell most a pad. Lehetőleg mindenkitől távol."

Semmi különbség a két pad között. Vagy mégis? Kísérletet tettem annak megfogalmazására és azt el is mondtam: Tiszta vagy és egyenes, ez a Te „bajod", nem vagy képes elvegyülni a sok megfertőzött ember között. Képzeletben mindketten ott ülünk a padon és megosztjuk egymással a gondolatainkat. Ismerjük meg jól a bennünket körülvevő világot, de csak módjával az internettel, televízióval,rádióval! Maradjon a birtokunkban a könyv, a zene és a csend.

A mi kis országunkban a hatalmat gyakorlóknak mindig is voltak leírt és íratlan elvárásai. Nemzetünk történetében még soha nem jutottunk el odáig, hogy szót kaphasson a dolgozó kisember, hogy az ő véleményének figyelembevételével szülessenek meg a szabályok. Negyven évet élhettem olyan népköztársaságban, ahol a fő szabályokat idegen nagy testvér alkotta meg. Mégis fejlődő és kiszámítható hazában éltünk. Ma köztársaság az államformánk. Akár meg is mosolyoghatjuk ezt, ha arra gondolunk, hogy ez az ókori eszme a zsarnokság feletti győzelmet jelképezi. A negyedik évtizede hazudjuk ezt. Elmaradt a kívánt fejlődés, mindennapjaink kiszámíthatatlanná váltak. Hogy miben nyilvánul ez meg, hosszú oldalakon keresztül sorolhatnám. Megteszik ezt helyettem mások, nap mint nap szajkózzák, mindhiába. 

Van ennél még nagyobb baj. Ketté szakították az országunkat. Nem a világ nagyhatalmai, nem a mi Európa Uniós közösségünk. Megtette és teszi ezt ma is a hatalmat gyakorlók csapata. Közös forintjainkat nem kímélve, felhasznál minden eszközt arra, hogy az emberek között kutya-macska barátság köttessék. „Ügyesen" csinálják, napirenden a marakodás. És aki teheti, kimarad belőle, élhetőbb világot keres idegenben.Mi lehet a megoldás? Nagyon egyszerű, de csak közös akarattal és erőfeszítéssel oldható meg. Kezet nyújtva, mosolyogva leülni egymás mellé a padokra, kibeszélni magunkból a jót és rosszat, egészen addig, amíg elérjük azt, hogy egy húron pendülünk.  

Azt a két padot, amiről írtam, a rendelkezésre bocsájtom bárkinek a békülés céljára. Csak az a bajom, hogy az általam felvázolt megvalósításban magam se hiszek. Sok-sok embernek újból kellene megszületni, csak a szépet és a jót megtanulni. 

Azt hittem ennyi, de meggondoltam magam. A fenti sorokat elküldtem a  „Nyugalom" fotósának. Válaszát ki nem hagyhatom:  „Minden gondolatom a tiéd. Ezzel együtt, mintha minden gondolatod az enyém is lenne...Hát hogy is van ez? Mi most éppen lógunk a dróton (pontosabban a neten), fizikailag épp némi távolságra egymástól, de ha valami jó van ebben az istenátka digitalizációban, hogy elérhetjük egymást bármikor. És meg is tesszük. Szóval pötyögtetjük a betűket, szövögetjük a szavakat, mert jó az együttérzés és együttlátás . Ugyanabban szocializálódtunk. Ugyanazt gondoljuk a világról, amit Zorán. Később csatolom a zenét is. Amikor meghallgatom ezt a számot, dacolva húzom össze a szám, és elszántan hiszem, hogy végre magához tér egyszer ez az ország. (Csak azért nem teszem hozzá, hogy ez a világ is, mert láttam már más országokat, s mindig friss híreim miatt is -kisebb fiam Ausztriában dolgozik, de erről egyszer később...-tudom, minden probléma ellenére lehet másként élni...). Félek, nem hamar. És nem kis áron. De addig is van vezérlő fonál, át a kerteken, át mindenen. Kispadokon ülve."

Zorán Palya Beával énekli a dalt. Meghallgattam, nem először.

Ne legyél fiatal, s ne úgy szép
Ahogy a címlapok szeretnék
Se kamerával, se szabad szemmel
Nem látszik benned és bennem az ember

Ölelj át, ha te is láttad
Milyen világnak fordítok hátat
Nem lehet más úr felettem
Csak a szerelem

Válaszát befejezésül Saint-Exupéry gondolatával fűszerezte: 

A világban, hol élethez oly közel az élet, hol virág már a szél ölén rálel a virágra, egy hattyú minden hattyúnak ismerőse - egyedül az ember építi egyre magányát.