Közös gondolkodás, tenni akarás

Az 1970-es években a tűzmegelőzési feladataim évente többször is lehetővé tették, hogy megcsodáljam Hosszúhetényt és környezetét. Ez a település ma is egyik gyöngyszeme Baranyának, a Keleti-Mecseknek. Leggyakrabban a falu elején parkoltam le az önkéntes tűzoltók szertáránál. A Tündér lépcső csobogó vízéhez, a Zengő-kilátóhoz feladat nem szólított, örülhettem annak, hogy  Püspökszentlászló kastélyát láthattam. Megismerkedtem néhány emberrel akik nagyon sokat tettek azért, hogy ez a néhány-ezres közösség jól érezhesse magát ott a Hármashegy lábainál. Tájházak, kiállítások és egyéb színes programok teszik változatossá és érdekessé az életüket. Büszkélkedhetnek azzal is, hogy Bea -országot is bejáró- akvarelljei szintén az övék.

Amikor a 6-os főútról balra kanyarodva ráhajtottam a falu felé vezető útra, mindig megfogott a két oldalt díszítő cseresznyefák sora. Minden évszakban volt azokon látnivaló  Persze, hogy tavasszal a hófehér virágok milliárdjait felöltve voltak azok a legszebbek. A zöld koszorúban a piros szemek a korai nyarat üdvözölték. Kár, hogy a megérett gyümölcsök itt-ott emberi "segítséggel", ágastól pottyantak le a földre. Az ősz tobzódik a színekkel. A lombkoronák tarkasága a szépség mellett az elmúlást is eszébe juttatja az arra utazónak, aki jó ha vigyáz, amikor volánt tart a kezében. A télre levetkőző fák megmutatják sebeiket, erőt gyűjtő pihenőre térnek, így várják az új tavaszt.

Gyorsan elfutnak az évtizedek és cseresznye sorok büszke fái elkopnak, elfáradnak, megöregszenek. Az érkező tavaszokkal egyre több jelzi, hogy gyökerei már nem képesek éltető erővel ellátni a koronát. Sorra kiszáradnak és csúffá teszik a hazavezető utat. Látják ezt a falu felelős vezetői de az ott lakó emberek is. Összefognak hát és ennek a vége a cseresznyefasor teljes újjászületése. 

Tizenhárom évvel ezelőtt háromszáznyian -szülők, gyermekek, nagyszülők és unokák- láttak munkához. Nemcsak elültették a fákat, de azoknak neveket is adtak, sőt, többet örökbe is fogadtak. Ha tavaszonként újra a hófehér ruhákat látják, kedves emlékként juthat eszükbe az a vidámsággal eltöltött dolgos nap.

 

Gabó a faluban él, vállalkozó. Nagy érdemei vannak mindannak a megvalósulásában, amiről én e rövidke írásomban szót ejtek. Amikor egy interjúban Őt megkérdezték, rámutatott a faültetésben résztvevő, minden korosztályt megörökítő csoportképre és röviden így fogalmazott: A közös gondolkodást, a közös tenni akarást és az egymásra figyelést látom. 

Tiszta szívemből sajnálom, hogy Gabó számára lehetetlenné vált egy lombok alatti séta. Hiszek abban, hogy a közösség szeretete enyhíti e hiány szülte fájdalmát. Ezért is küldök neki a Mecsek túlsó oldaláról egy interneten talált fotót.

 

Buddha rácsai előtt

2005 májusában, néhány hónappal a nyugállományba vonulásom előtt két fiatalember váratlanul nyitotta rám az iroda ajtaját. Udvarias bemutatkozás után közölték a jövetelük célját. Tanúként hallgatnának meg egy ügyben. Bűnügyi nyomozók voltak, nem a helyiek közül. Írógépet kértek és kaptak, majd szép sorjában tették fel a kérdéseiket. Azokat megismerve nem lehetett előttem egy pillanatilag se kétséges, hogy én vagyok a feljelentett személy. A sokadik kíváncsiskodó mondat után, jóval a jegyzőkönyv aláírása előtt ragaszkodtam ahhoz, hogy a feltett kérdéseikhez olyan kiegészítő mondatokat fogalmazhassak meg, amelyek a véleményem kinyilvánítása mellett egyértelműbbé tehették a válaszaimat. Jól láttam rajtuk a nemtetszést, de tudomásul vették, hogy mégis csak egy rendvédelmi szerv alezredese vagyok, talán nem illik kötekedni velem. A hosszúra sikeredett írást kézjegyünkkel elláttuk, a fiúk szedelőzködtek. Kinyitottam előttük a lepecsételt páncél szekrényt és rámutattam egy becsomagolt, soha nem használt eszközre. Mosolyogva távoztak a laktanyából.

Amikor a jegyzőkönyv egy példányát a kezembe nyomták, láthatták rajtam a kérdőjeleket. A sajátom, azt csinálok vele, amit csak akarok és a kezükben volt már a kilincs. A nullás számon iktatott ügyiratra ráírtam, hogy a parancsnoknál van és betettem a szekrényembe, a lakattal és pecséttel őrizendők közé. Ma itthon van nálam. Abban a kötetben találtam neki helyet, amelyben a tűzoltói pályafutásom történéseit bemutató iratokat őrzöm. Szándékomban áll ezt a vastag borítós "könyvet" majd a tűzoltóság emlékszobájába elhelyezni, amennyiben azt igénylik.
A vezető beosztású emberekkel szemben támasztott elvárásokat és követelményeket mindig jól ismertem. Nem feltétlenül értettem mindegyikkel egyet, de szentségként tiszteltem a tulajdont, még inkább, ha az nem az enyém volt. Láttam másutt munkatársakat másképpen viselkedni, meg is volt róluk a véleményem. A szolgálati évtizedek alatt azért előfordultak olyan esetek, amikor a tűzoltóság valamelyik eszközét saját gondjaim megoldására vettem igénybe, de mindig meg volt a mások által is elfogadható miért és legfőképpen az engedély.

Egy ideig vártam valami-féle levelet, ám a postás nem kopogtatott be vele az ajtómon. Majd húsz éve ennek már. Az engem érintő feljelentésből nem lett semmi. Most is csak azért jutott az eszembe, mert lapozgatás közben a szemem elé került. Vajon mit érezhetett az az ember, aki kísérletet tett arra, hogy engem a vádlottak padjára ültessen? Vajon mi késztette őt ilyen galád magatartásra? Örömmel segítettem a lehetőségeim kihasználásával a legjobb tudásom szerint bárkinek. Rosszallásomat kifejező terhet én csak akkor akasztottam valaki nyakába, ha az illető azt bizonyíthatóan kiérdemelte. Volt ilyen, több is, mégis elenyészően kevés. Ha közülük került ki az ügyet elindító levél írója, én itt és most üzenem neki, nincs bennem harag, de van megbocsátás.