Olvassak, vagy lőjek?

 "Olvassak, vagy lőjek?" Jóízűen nevethettünk ezen a bohózaton és egyáltalán nem érdekelt bennünket az, hogy ki, mikor fogja meg Ödönkének azt a fránya békát. Az "Éjféli látogató"-ban hiába van jelen kényszerítő eszközként a pisztoly, az idegeket pattanásig feszítő szöveg megszüli a kétségbeejtő választ: "Lőjön!"

Annyi mindent akarunk tenni, ám egy nap csak a mi kedvünkért nem fogja egy perccel se meghosszabbítani a huszonnégy óráját. Kérdezés és válogatás nélkül zúdítják a fejünkre a világ híreit, túl sok rosszat és kevés jót. Ez nem elég, eltüntetik a tárgyilagosságot és elvárják, hogy csak nekik higgyek. Meg kell hát fontolni, miért,mikor és mennyi időre kapcsolunk be bármilyen készüléket. Vagy a hangok helyett a csendet válasszuk, amit csak egy könyv oldala lapozásának halk neszezése  zavarhat meg. De melyik legyen az a könyv, amit az elolvasás szándékával emelünk le a polcról? Vajon megtanított-e bennünket valaki helyesen választani? Szülők, testvérek, iskolák és pajtások befolyásolták-e a döntéseinket? Úgy vélem, igen. 

Olyan környezetben nőttem fel, amelyben a könyv természetes tárgya volt az életünknek. Sokan voltunk, vigyázni kellett rá, hadd olvashassa majd a legkisebb is, a kilencedik. Természetes volt, hogy már kisiskolás koromban beiratkoztam a könyvtárat látogatók közé. Alig kétszáz métert kellett csak gyalogolni a templom és az iskola irányába. A régi, megkopott épületben a falu lakói válogathattak kedvükre a -mai szemmel nézve- szerény kínálatból. Magdus néni mindig mosolygott. Gyerekei a testvéreim osztálytársai voltak. Eta néni a maga komolyságával egyetlen szó nélkül is biztosította a fegyelmet a vásott kölykök-amilyenek mi voltunk- körében. A felsőegerszegi lányt, Irénkét a házassága költöztette a mi falunkba. Gyakran kérdezgetett az iskoláról, Gabi lánya évfolyamtársam volt. A másik Irénke a tanítás mellett dolgozott a könyvtárban, akkoriban született Tamás fia. Mind a négyüket szerettük. Megtanítottak bennünket a korunknak megfelelő és ahhoz illő olvasmányok kiválasztására. 

Emlékszem arra, hogyan kerestek és szereztek be könyveket, a megyénket érintő tartalmúakat. Ezzel segítettek bennünket a "Ki tud többet Baranyáról" megyei vetélkedőre való felkészülésben. Sok minden a fejünkbe megmaradt, de hogy hányadikak lettünk a megmérettetésen, már nem tudom. Pedig ez alkalomra átköltöttük a Jászkunsági gyerek vagyok népdalt baranyaira, de melyik főutcában jártunk? Azóta tudom, hogy a megyénk mai nevét a kiváló szőlőtermő vidékei miatt "bor anyja"-ként is emlegették.

 

Felnőtté váltam és olvastam annyit, amennyit. Ma is szívesebben veszek a kezembe egy verses kötetet, mint egy terjedelmes regényt. A túlzottan beharangozottaktól azért is óvakodok, mert azok mögül gyakran kilógni látom az üzlet lábát. Fontosnak tartom az olvasást, mégis rosszallás nélkül veszem tudomásul azt az álláspontot, amely szerint sokkal előbbre való egy ölelés, egy szép szó, egy segítő cselekedet.

 

A gimiben a történelmet elolvastam, vagy csak átfutottam a sorokon, hogy azért valamit mondani tudjak, ha a tanár éppen az én tudásomra kíváncsi. A tankönyvet hét-szentségként komolyan soha nem vettem, hisz azokat gyakran átírják, amit nem a megszerzett, bizonyított új ismeretek, hanem az aktuális politikai akarat teszi hazug-szükségessé. Jó példa erre az egykori Szovjetunió hatalmas testéből kiszakadt, még mindig óriási Oroszország példája. 1956 a Nyugat által irányított fasiszta lázadás, 1990-1991-ben a szovjet haderő kivonulása Magyarországról, hiba volt. Ezt tanítják az orosz gimnazista fiatallal és ezt a magyar nép szolgálatára hivatott kormány a kemény hangvételű visszautasítás helyett csendben tudomásul veszi? 

 

A könyvek bevezető oldalai általában árulkodnak a tartalomról, a szerző hovatartozásáról. A gyakorló olvasó ezt ügyesen kiszűri. Lehet, hogy ezért nekem tovább kell hajtogatnom pár oldalnyit. Néhány hete a nagy fiam kezembe nyom egy könyvet, nem először tesz ilyet. Nincs elvárás, nem kötelező olvasmány, azért belelapozok. A szerző tudományos megalapozottsággal ír az egykori nagy Baranya megye történelméről. Érdeklődéssel forgattam a lapokat annál is inkább, mert a kopácsi péket jól ismertem a pécsi piacról, vagy a csúzai pedagógus miatt, aki ma is kedves ismerősöm, barátom. És ahogyan fogytak a lapok, egyre mérgesebb lettem. A sok-sok leírt és bizonyított -egész országot érintő- történelmi  adatból vajmi kevés volt az én iskolás történelmi tankönyveimben és azokról a tanáraim szájából sem esett szó. Arról se, hogy V. Károly a testvérét nem volt hajlandó segíteni, hogy VII. Kelemen pápa egy intésére  megszűnhetett volna a török uralom. Szent István király országát gyakorlatilag kizárták az európai államok közösségéből.

Egyetlen szót se hallhattunk Laskai Osvátról, aki 1477-ben a következőket írja: "Ó Magyarország! Ó Magyarország, szent királyaiddal együtt elhagyott téged az igazság, elpusztult a méltányosság, mindent elöntött a romlottság. Azért ritkulnak meg számodra a győzelmek, mert letértél a törvényes útról. Mert a szent király azt a törvényt adta, hogy senki ne lépjen fel felebarátja ellen ellenségesen, szomszédját bírói ítélet nélkül senki meg ne támadja, az özvegyeket és árvákat senki el ne nyomorítja."

 

Laskai Osvát ferences szerzetes, egyházi író sorai elszomorítottak engem. Megerősítette bennem azt a hitet, hogy felelősek vagyunk azért a sok rosszért, ami bennünket sújtott ezer év alatt. Soha nem a kicsik, de a "nagyjaink" tették és teszik ma is azt, ami a szeretett hazám elszigetelődöttségét, magára hagyatottságát eredményezi. Én a kicsi annyiban vagyok mindennek az okozója, hogy nem kergetem el sokad-magammal a folyton  éhes ragadozókat. Találnék helyettük egyenes, őszinte, tiszta szolgákat?

Ilyen gondolatokat szült bennem Baranya történelmének mélyebb megismerése. Érdemes volt elolvasnom a Vízbe vesző nyomokon című könyvet a Dráva-szög életéről? Sok mindent juttatott az eszembe. A történelem oktatástól a kötelező olvasmányokig, a pedagógusok világától a politikai elit furcsa életéig.

Unokáim, ha nálunk hajtják le álomra a buksijukat, az esti fürdés után még a kezükbe vesznek egy-egy könyvet,  olvasnak. Nem zavar, tegyék nyugodtan, mert minden sor között ott van az ő bátorságuk, ölelésük és szeretetük. Eszembe se jut lekapcsolni a villanyt, vagy feltenni mosolyogva az alvásukat sürgetendő kérdést: Olvassak én is, vagy lőjek? Hát persze, inkább olvasok!