Ismerősöm - alig több nálam - nemrégiben váratlanul, értelmetlen halált halt. A múlt héten temették. Tegnapelőtt arra jártam feléjük és csodálkozva bámultam a házuk előtt megcsonkított óriás fenyőre. Ez a fa évtizedek óta távol tartotta a családi háztól a nap sziporkázó fényét és jóleső melegét, ám cserébe szépségét és lakóinak egyre megújuló dalát adta.
A kemény acél már megfosztotta zöld palástjától, az holtan hever az ég felé kapaszkodó, elárvult csonkok alatt. Hiányzott a gazdája, hát gyorsan utána eredt. Igazán megvárhatta volna a közelgő karácsonyt!
Hazaérve, a kertben sétálva alaposan szemügyre veszem a göcsörtös ágacskáival hajladozó, lehullott leveleit sirató, csúfocska orgonabokrot. Májusban milyen gyönyörű! Most pedig aludni készül, a hideg telet várja. Nem kell már senkinek, végezzünk már vele, elő a vasakkal! Gondosan, szálanként, gyökerestől még én szabadítom ki a helyéről és neki új hazát keresve ültetésbe kezdek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése