A napokban olvastam Sásdi Sándor Fehér kenyér című kisregényét. Tartalma újra megdöbbenést váltott ki és el is szomorított. Az ezer éves hazában a századfordulón javában él a meghalni azóta se képes antiszemitizmus. Szülőfalujából, Varga kisközségből hiába költözik a gyerek Sásdra, majd Pécsre és Pestre, a kiszolgáltatottság és a megaláztatás a poklok kapujáig kísérő társai maradnak úgy, hogy azt meg is nyitják. A hullákat szállító kocsi tetején megjelenik az emberi szeretet. Micsoda diszharmónia! Megjelenik olyan emberek alakjában, akik tudják, hogy szeretni nem egy lehetőség, hanem a legfényesebb gyémánt csillogását is elhomályosító igaz, emberi kötelesség.
Mennyivel "egyszerűbb" lett azoknak a sorsa, akiket nagyon hirtelen és nagyon simán "csak" belőttek a Dunába. A fegyver ravaszát meghúzó keretlegény akár a "Várakozó" Imréje is lehetett volna.
Sok-sok év múltán lettek csak bátrak, akik a halálba menők levetett cipőjét mementóként ki merték tenni az azóta is haragos folyó partjára. Lássunk, emlékezzünk, tanuljunk!
Hallgatom a mai híreket: Reggelre virradóan a cipőkbe sertés lábakat helyeztek. Az állati végtagokat a rendőrök eltávolították. Az elkövetőket minden bizonnyal keresik. Én mondanám a nyomozó hatóságnak, hogy ne nagyon keresse őket. Ha mégis, akkor hát olyanokat keressen, amelyek nem hasonlítanak az emberekre, amelyek nem beszámíthatók, amelyek sárba fetrengenek. Könnyű lesz azokat beazonosítani is, mert nincsenek lábaik, hiszen azokat a Duna partján a cipőkben hagyták.
Véletlenül se jusson eszébe senkinek az, hogy az én blogom címlapján látható kedves kis malacka és a hírben szereplő gyáva férgek között összehasonlítást kíséreljen meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése