A madaraktól mindig hangos kertemben nemrég őzek jártak. Ezek után a leanderekhez inni járó rókák már nem is igazán érdekesek. A fácánkakas gyakran rikkant bele hallgatni kedvesebb dallamokba, de kis unokáimnak még nem mutatta meg magát. Az almafán fészkelő madár most nagyon csendes, a tojásokat költi lázasan, alatta az egyre szemtelenebb rigók kapirgálnak, ahogy Erzsi mondja, olyanok már, akár a tyúkok. A vakonddal jóban vagyok, elűzni őkelmét rest. Mostanában kevesebbet túr és akkor sem sértődik meg, ha a frissen épített várát hamarjában elegyengetem. A gyíkocskák az első igazi tavaszi naptól birtokba veszik a csáléra szétfagyott járda megőrzött melegét. Amikor a rézsű falába rejtett barlangjaikat takarítani kezdik a tücskök, virágba borul a környék. Mindennapos vendégek lesznek a méhecskék.
A sárga rózsa árnyékában áll egy vödör, benne általában víz van. A kapát teszem bele, hogy dagadjon a nyele. Most csak a víz és rajta egy vergődő, életecskéért küzdő, kétségbeesett méhecske. Letérdelek és hüvelykujjam körmét a lábai alá helyezve kiemelem és a fűre leteszem. Egyidejűleg azt is látom, hogy a víz felszínén próbálja magát tartani egy hangya is. Eszembe jut a konyhában az egyetlen ottfelejtett morzsára elképesztő sebességgel megjelenő hangyák kellemetlen serege. És már felállok és indulni készen még egyszer a vödörbe nézek. Ugyanaz a tusa és ugyanaz a kétségbeesés. Körülnézek, nem lát senki, elszégyellem magam.
Azután visszatérdelek és két tenyeremből csónakot képezve kiemelem a vízből a hangyát és őt is a fűre teszem.
Mi ilyenek vagyunk. Ez jó.
VálaszTörlés