Szivárvány

Nem az ünnepekhez, inkább a név-születésnapomhoz köthető ajándékokról szeretnék beszélni. Van a szobámban egy asztal, amelynek tetején rendezetlen összevisszaságban tárgyak hevernek. Rajzok, festmények, kiszínezett kavicsok, üdvözlő levelecskék, megformázott kerámiák, versikék. Keménypapírból kivágott tarka szívecskék sokasága. Tengeri kagyló, mellette sárgarépa orrú pocakos hóemberke. Mindezekre egy nagy, árgus szemekkel figyelő bagolyka felügyel. Sok volt már, ezért közülük a kép alakúak, a tükröt körbe ölelve, szegen lógva díszítik az előszobát.

Az ajándékok között több is van olyan, amelyik egy szürke hétköznapon kopogtatott be hozzám és tette a hétfőt, vagy a csütörtököt vasárnappá. Unokáim a költők, festők, rajzművészek és fazekasok. Ezek a gyerekek így nőnek fel, számukra a legtermészetesebb dolog az, hogy valamikor, valamiért a Papát meglepjék. Egy-egy ilyen alkalommal, mintha hájjal kenegetnének. Az öröm betölti lelkem egészét, büszke vagyok rájuk!

- Anya, ne tedd el ezeket, a Papának akarom adni- szólt Máté és vette át a feléje nyújtott rajzokat. Legkisebb unokám, aki nemsokára négy éves, látva azt, hogy Janka nővére ajándékot készít nekem, asztalhoz ült és rajzolt. December elején hozta és két puszi kíséretében átadta az addig féltve őrzött papírlapokat. A büszkeség, az öröm és az elégedettség rajzolta meg arcának vonásait. Ha valaki szemügyre vesz engem, hasonlókat láthatott volna rajtam is.

- Papa! Ez egy szivárvány.- bökött mutató ujjával az egyikre. Megdicsértem, megköszöntem és buksiját megsimogattam. 

 

Amikor az egyre csak szaporodó gyermekrajzok közé helyeztem a  legfrissebbeket, eszembe jutott egy másik ajándék, hogy még láthatom őket, tanúja lehetek mosolyuknak, pityergésüknek, éretté válásuk folyamatának. Egy szivárvány ez az egész, úgy, ahogy van. Még akkor is az, ha nem esőcseppek fürdőznek a napsugarakban.