„Karácsonyi kívánság"

 

Nem először kértek fel arra, hogy a szentestét megelőző napon mondjam el karácsonyi gondolataimat a kis falu templomában. Telt ház volt, mint egykor  búcsú napján a nagymisén. Másodikos kisiskolások elevenítették fel szóban és dalban a kis Jézus megszületésének történetét. Majd én mondhattam el gondolataimat a szeretet ünnepéről. Ezután karácsonyi daloknak örülhettünk, amelyeket az előadója egy örökzöld Zoránnal zárt le.

 

Amikor legutóbb itt álltam,a szeretetről beszéltem, kezdtem el így.  A vállalt feladatom tehát nagyon egyszerű, meg kell a korábbiakat ismételnem, a lényegét tekintve azonosan, de azért egy kicsit másképpen. Mégsem olyan könnyű a dolgom. 2015-óta rögzítem írásban a „Mindenki Karácsonyfája" eseményeit. A téma a mi falucskánk készülődése a karácsonyra, az együvé tartozásunk kimutatása. Ezeket a megemlékezéseket a számítógépem hűségesen őrzi. Felfrissítek belőlük néhányat:

2015. december: Hagyománnyá nőtte ki magát ez a karácsony előtti szokatlan randevú itt Mecsekfalun. Összegyűlni a Mindenki Karácsonyfájánál lassan jóleső kötelezettség. Egy-két óra csak az egész. Ennyi idő elég ahhoz, hogy a közös fenyő lámpásából -mint egy égő gyertyát- egyet jól megmarkoljunk és fényével, melegével térjünk haza. Útközben óvatosan takargatjuk, gyenge szellőtől is óvjuk, szembejövő, ha kéri, vele örömmel megosztjuk. Így lesz a mi közös fenyőnktől szebb és gazdagabb a mi karácsonyunk.

2018. december: A közösségünk életében munkálkodó szeretet ide irányított ma este bennünket. Hadd lássuk, mekkorát nőttek a verselő, éneklő gyerekek. Találkozhassunk a hétköznapok sűrűjében ritkán látottakkal. Beszélgethessünk egymással, nem a világot megváltó dolgokról. Megállva, egymás szemébe nézve szépen, csendben. És ha egy őszinte szerbuszt kapunk, már megérte eljönnünk. Az igazán csak részletkérdés, hogy jóízűen koccinthatunk egymás egészségére, miközben gyerekeink, unokáink a friss süteményeket kóstolgatják.

2020. december: A zöld ágacskák most is ünnepi ruhát öltöttek magukra, ne felejtsünk el megállni, rájuk csodálkozni.  És ha már ott vagyunk -mert képzeletünk gazdag- gondoljunk távoli szeretteinkre, barátainkra is. Érezni fogjuk, hogy mellettünk vannak, legyenek ők bármelyik sarkában most a világnak. Távozóban bátran lopjuk el a fáról karácsony tiszta fényének egy darabkáját, zárjuk a lelkünkbe és vigyük az  otthonunkba. .

Az én koromban a karácsonyi gondolatok a fejemben már olyan mértékben megszaporodtak, hogy azok közül inkább leírok és felolvasok néhányat, mint túl hosszú idejű maradásra késztessem az itt levő kedves mecsekfalusiakat és vendégeiket. 

Visszatérek az adventi gyertyákhoz. Béke, hit, szeretet, remény. Karácsony előtti négy vasárnap szülöttei. 

 

 Magunkban hordozzuk a béke iránti vágyat, érintse az akár csak a saját lelkünket, a családunkat, vagy a földkerekség egészét. Kicsi porszemekként nem igazán tudunk mit tenni a valahol mindig ropogó fegyverek elnémításáért, mert ma még a csápjaival nyújtózó pénz a nagy úr. Ám szorgosan munkálkodhatunk azon, hogy a béke szárnya az otthonunkban állandó vendégünk legyen.  A Szentatya szerint az a béke amit Jézus hozott el, csak szeretet, odaadás és megbocsátás eredménye lehet.

Hajnóczy Rózsa a Bengáli tűz című regényében ír a hitről. A gondolata minden évben vissza tér hozzám. Hinni kell a szépben és a jóban és akkor talán minden szép és jó lesz, ha igazán őszinte szívvel hiszünk.   Az Istentől magát ugyancsak távol tartó Einstein egy alkalommal végig hallgatta Yehudi Menuhin hegedű játékát. Amikor a művész maga mellett tartva hangszerét meghajolt a közönség előtt, a hitetlen ember felállt, tekintetét az ég felé fordította és annyit mondott: Mégis csak kell, hogy ott fenn legyen valaki. Jézus a tanításai során nem a hitet, a szeretetet tartotta a legfontosabbnak. Ezek után a hitről mit mondhatnék én?

A rózsaszín gyertya a szeretet jelképe. Szenteste előtt egy héttel jelenik meg harmadikként. Ki kellene találni egy olyat, amelyikből soha nem fogy el a viasz, amelyik velünk együtt fogyasztja az oxigént, ameddig csak élünk. Nem egyszerű, de nem is elképzelhetetlen dolog ez. Keresni és megtalálni kell annak a lehetőségét, hogy folyamatosan adhassunk és kaphassunk a szeretetből. A szeretetnek annyi definíciója létezik, ahányan vagyunk és annyiféle lehet, ahányan vagyunk. Nincs kora, nincs neme, nincs vallása. Jusson ez akkor is az eszünkbe, ha közösségünkben  a sajátunk, vagy mások magatartása mindezt megkérdőjelezi.

Vakítóan fehér gyertya a negyedik. Reménynek hívják. Egyetlen mondatban nem fogalmazható meg a lényege. Valami jót hozó kecsegtető lehetőség, biztató kilátás. A Bibliát olvasva se kerültem közelebb hozzá, bizonytalanságomat a költő, Csokonai sorai sem oldották. Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan.

 Amikor decemberben sorra meggyújtjuk az adventi gyertyákat, akkor a béke, a hit, a szeretet és a remény lángocskái szórják szét körülöttünk a sugaraikat. Nem feltétlenül gondolunk ezekre, de valahol mélyen ott bujkálnak bennünk akkor is, ha egyetlen szál gyertya sem díszíti az asztalunkat.

Az adventi koszorú gyertyáit ha én készíteném, mindegyik a saját színű ruháját viselné. Használati utasítást is mellékelnék hozzájuk: Tartsa mindegyiket tiszteletben és a színeikkel öltöztesse jól fel a saját lelkét. Gyújtsa meg a gyertyákat minden ünnepnapon, legyen az a szirmait bontó tavasszal, napsugaras nyárban, vagy a gyümölcsöket termő őszben. Ha elfogyna a viasz, bátran jöjjön és vegyen új gyertyákat, a következő adventig sokkal olcsóbban adom.

A karácsony nem a gyertyagyújtással kezdődik. A hívő emberek Názáret újszülött csecsemőjét a decemberi szentestén köszöntik. Istent és az életét értünk feláldozó fiát naponta imájukba foglalják. Azok a szeretetet ünneplő és azért élő emberek is Istennek  tetsző módon díszítik fel a zöld fenyőt és ölelik meg egymást, ha nem is lapozgatják naponta az imakönyvet. Mindkét csoport nevében énekeli John Lennon egy gyönyörű világ iránti vágyát:  „Képzelj el sok-sok embert, hogy boldogan élnek..."és ilyenkor -ha csak olvasod is-  csendben, némán is szól a zene.

Ajándékot vásárlunk. készítünk, adunk és kapunk. Emlékszem olyan gyermekkori karácsonyra, amikor az ezüst-és aranyszínűre festett diókat a markunkba eldugva tettük fel a kérdést: Csucsu, vagy Berci? Találd ki, hogy a kinyújtott kezemben melyik fele esik a diónak hozzád közelebb. A játék végére a csonthéjasok a szerencsétől függően elosztódtak. Mégis mind a fára akasztottuk és Vízkeresztkor közösen fogyasztottuk el. Ilyen talán nincs is ma már. Ma drága árukat veszünk a boltokban és tesszük azokat a fenyő alá. Most itt a templomban egy sokkal-sokkal értékesebb ajándékot kaptunk a gyerekektől. Az énekük elvarázsolhattak, kiemelhettek bennünket a hétköznapjainkból. Köszönjük nektek kedves másodikosok, Réka, Szofi, Lara és ti többiek. És Andi tanító néninek is megköszönjük, aki felkészítette és elhozta ide közénk őket. De ilyen sokat ér, teszi ünneppé a hétköznapokat is az unokám színes ceruzás rajza a szivárvány, vagy a festékekbe mártott ecsettel elvarázsolt kavicsdarab. Ugye Máté és Janka? Egy másik kis unoka -ő is Máté- az otthonuk díszítésére -közös ajándékként- a nagypapával szorgoskodva építette fel a templomunk mását.Biztos vagyok abban, hogy minden gyermek kicsi varázsa még szebbé teszi karácsonyunkat.Nekünk felnőtteknek ennek megvalósulásához csak a példát kell gyakorta megmutatnunk. Válogatás nélkül, mindenkinek.

Kedves Gyerekek, Barátok és Ismerősök!

Találtam egy verset, karácsonyhoz kötődőt, feladatokat meghatározót.  

Túrmezei Erzsébet: Karácsonyi kívánság

Ha én betlehemi
pásztorgyerek lennék,
karácsony estéjén
a jászolhoz mennék.

Ha volna egy szelíd
szép, fehér báránykám,
azt is odavinném,
azt is odaszánnám.

Gyorsan letérdelnék...
Milyen jó is volna!
Angyalok éneke
gyönyörűen szólna.

Talán egy kis angyal
kezemen is fogna...
Megtartó Úr Jézus
rám is mosolyogna.

De én nem lehetek...
mért is nem lehetek
betlehemi nyájat
őrző pásztorgyerek!
Magyar földön járok...
el is múlt az régen,
hogy az a csillag
ragyogott az égen.

Van most csillag elég,
de úgy egy se ragyog.
Nem énekelnek már
mennyei angyalok.

Úr Jézus elébe
Elmegyek én mégis,
száz nap és száz éjjel,
Ha mindig mennék is.

Száz nap és száz éjjel,
még nem is kell járnom:
Odarepít engem,
az én imádságom.

Mért megyek elébe?
megköszönni szépen,
a sötét világra,
hogy leszállott értem.

Megmondani neki:
életem, halálom:
már én csak ezentúl
mindig őt szolgálom.

Megsimogat, tudom,
Szerető szemével,
Megtelik a szívem,
Szíve melegével.

Megtartó Úr Jézus
édes mosolyával:
karácsonyestének
nagy boldogságával.

 

Emberség és ügyszeretet

Néhány éve már a „Szilváskert"-ben felépített otthonunkban laktunk, amikor váratlan látogatók érkeztek meg hozzánk. A Miklós vezette kocsiból kiszállt Marci bácsi és fia Márton. A tűzoltók kiképzését irányító, már nyugdíjas ember permetező kannát szedett elő a csomagtartóból, mosolyogva fogadta a köszönésemet és elindult a gyümölcsfák irányába. 

Márton egy kis papír dobozkát a kezében tartva indult el a bejárati ajtónk felé. Moszkvából érkezett haza, ahol az akkor legmagasabb szintű tűzoltó képzésben tanulta a szakma fortélyait. Egyszer megkérdezte, van-e a bejárati ajtónál csengő felszerelve. Hát most hozott egyet a nagy Szovjetunióból, átadta Mikinek, aki azonnal hozzá is látott annak felszerelésére. Jól megcsinálta, legalább 35-éve teljesít szolgálatot hiba nélkül. A kitalált feladatokat ellátták, leültünk és jóízűen elbeszélgettünk. 

Visszagondolva erre a kedves eseményre, nyugodtan kijelenthetem, megérdemeltem. Én magam is úgy éltem, hogy a szolgálatból „ellopott" órákban adtam segítséget másoknak.

 

Létezik-e, egyáltalán létezhet-e ma ilyen? Szabad-e munkaidő alatt energiát fektetni az előírt feladatok közé nem sorolható, de másoknak örömet adó apró munkákba? Mindig is elgondolkodtatott azon dolgozók helyzete, akik gépek által diktált ritmusban élték meg a napjaikat, egyféle rabszolgaként. Mi tűzoltók szabadon lélegezhettünk. A tűz-és káreseteken túl persze volt még kötelező jócskán, de mindig jutott idő a működési területünkön és körletünkben elvégzendő, közérzetünket javító dolgokra. Ez utóbbiakban a leglényegesebb az volt, hogy egy-egy közösségnek, bajtársainknak örömet adjunk.          Így van ez ma is? 

Nyugállományba vonulásom napján ajándékba kaptam egy tűzoltó sisakkal díszített korsót. Rajta gondosan, kézzel írt sorok: „Örülök annak, hogy 32 éven át munkatársak voltunk! Nagyra becsüllek emberségedért, ügyszeretedért. Sajnos kiveszőben van az olyan tűzoltó ember, mint amilyen Te vagy." 

 

Azon a napon több ajándékot is kaptam, kisebbet és nagyobbat, hivatalosat és barátit. Egy percig nem kerestem a legszebbet, legjobbat, legnagyobbat. Ez a korsó volt az, talán.

Felvetődött kérdésként bennem, ezt is megérdemeltem? Eszembe juttatta az egykori permetezést és csengőt. Igen, joggal vehettem át a korsót. Nem hibátlanul, úgy nem is lehet, de  tisztességgel és szeretettel szolgáltam a tűzoltókat és a tűz elleni védekezés közös ügyét.

Mennyire sikerült ez nekem? Ma már senkinek, legfőképp nekem nem dolgom ezt megítélni.