A világegyetemről csak elképzelések csírái bolygatják meg néha a fejünket. A végtelenséget soha nem ismerhetjük meg. Még az a golyó is tartogat számunkra meglepetést, amelyen néhány millió év óta élünk. Ember, homo sapiens! A főnevet és a jelzőt is mi találtuk ki. Agytekervényeink meg is szülik a jót és a rosszat egyaránt és utasítják kezünket, lábunkat azok megalkotására.
Érdekes eseményekkel tarkítva kezdődött el ez az esztendő. Január végén még korán lebukik az amúgy is erőtlen nap. Átadja fényét a holdnak és hagyja érvényesülni a csillagokat. Azon a napon ez nem így működött. A még világosban érkező meghívottak igyekeztek kerülni a pislákoló fényt, a kíváncsiskodó kamerákat. És gyorsan besötétedett. Hiába a kordonként sorakozó hófehér buszok, nem volt mit visszaverniük, mert mint rejtegetnivalót, mindent fekete leplek sokasága takart. Mesterséges fényt csak a "szónok" és háta mögött a nemzeti színű zászlók kaptak. A hallgató közönségre rátelepedett a sötétség. Ezt a tudatosan megteremtett, -uralkodó és alattvaló viszonyát kifejező környezetet jól mutatta be a fel-felhangzó erőtlen, kényszeredett taps. Amikor a Várkert Bazárt megtervezték és felépítették, nem erre gondoltak. "a főváros különleges ékszerdoboza, ahol a művészet és természet együtt, egymást kiegészítve él. Olyan egyedülálló építészeti alkotás, amely egyidejűleg képes történelmi, kulturális és természet közeli élményt nyújtani, és így a szórakozás, kikapcsolódás és művelődési színterévé válni." Ezen az estén ez nem jött össze.
Akkor tegnap mégis miért ragyogtak tündöklőn a csillagok? Sok tízezer ember örömét miért tették fényesebbé? Mert a kézbesített meghívó nélkül érkezők egymás szemében saját magukat láthatták meg? Az óriás teret és a környező utcákat megtöltő emberek örültek egymásnak, nagy vidámsággal cserélték ki gondolataikat és fennhangon kiáltva üzentek a holnap ülésezőknek, más világot kérve és követelve.
A magyarság ezeréves államiságát jelképező Hősök terét a történelmünk gyakran átalakította. A monumentális mű, a teret és környékét betöltő emberekkel együtt mégis csak felidézheti bennünk hazánk nagy pillanatait.
Kiválasztott és arra alkalmasnak megítélt emberek ülhettek csak be az értékelő értekezletre. Csak elképzelni tudom azon forintok számát, amibe kerülhetett a széksorok megtöltése, a rendezvény lebonyolítása. A tüntetésen résztvevők egy hangosan kimondott, segítséget kérő mondatra sorakoztak fel. Fizetségül elég volt számukra a köszönöm!
A világegyetem távoli lakosa mit szólhat mindehhez? Nem érti, mert fejlődési szakasza még messze van a miénktől. Megérti és szurkol a péntek estieknek. Mosolyog és visszaemlékszik saját régmúlt történelmére. Nekem most Mikszáth Kálmán A fekete város c. regénye jár az eszemben, nem először. Mesterségesen előállított sötétség van és gyűlölködés. Még jó, hogy nem ropognak a fegyverek, mint annak idején Lőcse határában.
Vajon hány év-tized-század-ezred kell még ahhoz, hogy megkülönböztetések nélkül vehessünk részt rendezvényeken, foghassuk meg barátsággal egymás kezét, mosolyogjunk örömmel az érkezők szemébe? Mikor nem kell majd szégyenlősen felhők mögé bújni a csillagoknak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése