A hős szelídgesztenye

A Mecsek valamennyi települése -parányi önzéssel- elmondhatja magáról, hogy ő a legszebb. Könnyen vannak ezek a városok és falvak, hiszen a lábaikat olyan hegység oldalába vájták, amelyik az emberlakta területeknek gyönyörű környezetet adott flórájával és faunájával egyaránt. Van közöttük egy, amelyik mindezt megtetézte. A szelídgesztenyék ültetését jóllehet megélhetés vezérelte, de sikerült azzal a Keleti Mecsek déli lankáira egy gyöngyszemet varázsolni.

Rég jártam ott, talán negyven éve egy tűzeset kapcsán. Vizsgálóként vehettem szemügyre a száraz aljnövényzetétől megszabadított telepítést. Elszomorító látványt nyújtott a nappali sötétség és a gesztenyék alsó ágainak sérülése. Szerencsére a nyár elejére, mindezt kiheverve, régi pompájukban fénylettek a fák. Gyümölcsüket korábban már élvezhettem, Béla bácsi Zengővárkonyból járt be szolgálni a tűzoltóságra. Nagy, erős, bajuszos ember volt, ilyennek képzelheti egy gyermek a tűzoltót. A főtörzsőrmester -termetét meghazudtoló gyengédséggel- mesélt a hatalmas fákról és néha megmutatta nekünk a frissen sütött gesztenye illatát és ízét is.

Régen volt ez már, hát még az, amikor a fácskákat ide ültették. Legalább háromszáz éves a történet. Históriánk nagy viharait messzebbről láthatták ezek a zöld, egyenként is csodák. Annál közelebbről lehettek szemtanúi az összetételében állandóan változó lakosság szorgalmas munkájának. Az emberi kezek féltő pátyolgatását tavaszonként illatos virágkoszorúval köszönték meg. Az évszázadok múlásával felnőtté váltak, majd lassan megöregedtek. Aggkorukhoz hasonlítva, túl fiatalon feküdt le, másfélmillió lépése után végleg megpihenni közéjük, vörösmárvány kőtömbje alá a nagy utazó.

Rockenbauer Pál  nem véletlenül választhatta nyughelyéül a szelídgesztenyést. Itt együtt uralkodik a nyugalom, a csend és a béke. A hatalmas fák a természet nevében kéretlenül is alázattal szolgálják az embert és őket ugyanerre tanítják is. Nem véletlen a születő generációk fák iránti tisztelete. A gesztenyék közül az egyik -sérüléseit és égbe nyúló száraz ágait nem szégyellve- megjelent az Év Fája tavalyi, országos vetélkedőjén. A falu ebben az évben sem hanyagolta el teendőit. Festették és hímezték a tojásokat, Sárköz-i népviseletüket karban tartva készültek a szomszédokkal együtt tartott "kálomista búcsú"-ra, a leányvásárra. Mások mellett nagy energiát fektettek be az öreg gesztenye népszerűsítésébe, országos szintű megismertetésébe. Magam az interneten találkoztam a vetélkedéssel. Szavaztam rá, kicsit a magaménak is éreztem, hát megosztottam és ismerőseimet is voksuk megadására buzdítottam. Ezernyi ember közül hányan tették ezt meg és küldték a kérésemet tovább, nem számoltam össze. Tény viszont az, hogy a sokáig vezető másodikat a finisben megelőzve a mi fánk nyert. Idén megmérettetheti hát magát Európában is.

A győzelemért a legtöbbet biztosan a helyi emberek és szervezetek tettek. Úgy hiszem, hogy a nemes vetélkedés utolsó hónapjában már mindenki tűkön ülve várta a végeredményt, a szavazatok számának alakulását ismerve és követve, bízva a győzelemben.

Háromszáznyi igen döntött a hős gesztenye javára. A sokáig vezető nyírbátori tölgy veresége csak egy pillanatig -amíg az őt szeretők fejével gondolkodtam- szomorított el. Majd annál nagyobb lett az örömöm! Győzött egy falu, egy térség, egy megye. Beigazolódott az összefogás-összetartozás fontossága, lehetősége! Érdekes lenne térképen is látni a szavazati pontok számát és helyét.

És milyen szép is lenne, ha ebben az évben mind a tizenkilenc megyénket szép számmal hálóznák be ezek a pontocskák!

No persze csak akkor, ha a mi öreg fánk története és léte valóban a legszebb a szemünknek.

Vagy a szívünknek? Vagy mindkettőnek.