Karomat nyújtanám

   Amióta nyugdíjas vagyok, nemcsak a mobilom csörög egyre ritkábban, hanem fogy azoknak a buliknak a száma is, amelyeken zavartalanul locsoghatunk-fecseghetünk, cserélhetünk eszmét szabadon, bármiről. Tesszük úgy, hogy másnap is bátran egymás szemébe tudunk nézni. Bízom tehát minden összejövetel sikerében. Így foglaltam helyet nemrégiben egy többgenerációs rendezvényen, ahol a meghívottak között ott álltak ölelő karokkal a barátság és a szeretet is.
   A halált illetően átlag életkor körüli vagyok már, érzékenyebb is talán apró rezdülésekre. A fejem lágya azonban régóta benőtt, talán, de húsz évesen is bántott volna az a méltánytalanság, az a ki nem mondott, nem is szándékos, ismétlődő megalázás, ami a társaság egyik -védekezésre is képtelen- tagját érte. A körben ülők között nem én voltam az első, akinek a védtelennek tűnőt fel kellet volna karolnia. Rövid ideig a tanácstalanságot láthatta rajtam az, aki rám nézett. Azután elmondtam egy nemrég hallott tanmesét;

   Az öreg már semmire se jó, lábatlankodik, útban van, úgy, ahogy van, haszontalan, csak fogyaszt. A fia felpakolja a durva anyagból készített fa ládát a tróglira, apját belefekteti és a hevenyészetten összetákolt deszka tetőt ráhelyezi. Félúton vannak a meredek sziklaparthoz vezető úton, amikor az öreg határozottan kopogni kezd. A gyerek megáll, leszedi a láda tetejét és kérdően néz édesapjára.

- Édes fiam! A ládát hagyd! Arra szükségük lesz még a gyermekeidnek.- szólt csendben és lehunyta szemét.

   A társaság nevetett, én pedig -leginkább mások miatt- szégyelltem magam.