A 40 fok az oka ?

    Negyven fokot mutat árnyékban a hőmérő higanyszála. A pár napig nálunk "raboskodó" kutyus óg-móg magában. Nem elég, hogy több napig nélkülözni kell a szeretett gazdikat, a megszokott vackát, még ez a rekkenő hőség is rátesz  egy lapáttal. Nem először van itt, mégis zsörtölődik. Hiába a hűvös előszoba, nyüszítve ébreszt bennünket és mutatja meg a szétmarcangolt alomját. Tökéletesen megértem és -ha tetszik, ha nem- elfogadom a viselkedését. Rám néz, vállalja a tettét, nem hőköl.                                               Bezárkózok az ajtók és ablakok tervszerű nyitásával és zárásával hűvösre varázsolt lakásba. A napokban mégsem sikerült a megszokott hőmérsékletet előállítani. Elektromos energiát igénylő légkondicionáló berendezésünk nincsen. Megvalósításának ötletét éppen most verte ki véglegesen a fejünkből az egyeztetések nélkül "alkotott", zsáknyi kérdőjelet megszülő kormányrendelet. Túl sokba kerülnének a kilowattok, marad az okos szellőztetés és néha a szervezetünk kínlódása.

   Azt mondja az orvos, magas a vérnyomásom. Felírja a gyógyszert, más megoldásról szó sem esik. Ne keringjen receptem az űrben, hát kiváltom. Elolvasom a hozzá leírtakat, visszacsomagolom a dobozába és későbbi időkre tartalékolom. Néha megmérem és a műszer mutatta értékeket elfogadom. Igazán csak kopogtatok a hipertónia kapuján. Százezer út című vers jut eszembe, Váci Mihályé. Amikor másként gondolkodok arról, amit elém kínálnak: "Ha azt mondanám: Jó,igen. Ne vedd komolyan, el ne hidd: -másodpercenként a szívem igent biccent és nemet int." Egyszóval morgolódok, de viselem a forró nyarat. 

   Szenved a természet is. Nem nyílnak meg az égi csatornák, ha mégis, hát az életünket megkárosító túlzásokba esnek. Az öregedő ringlófánk is várta már a hűsítő esőt, a cirógató szellőt. Kapott helyette egy fennhéjazó vihart, aki a még égbe törő hatalmas ágát letörte és földhöz vágta a rég kiszáradt és madárfészket tartó élettelen párjával együtt. Az a kis rút, életben maradt zöld ráhajolt a faházikó tetejére, neki én adtam meg a kegyelemdöfést. Szerettem ezt a fát, meg is verseltem, egy tucat éve annak már, csak néhány sor belőle:

 

Szív és pumpál, felszínre küldött nedvei

törzsét, dús koronáját nevelik.

Megérik és felnőtté válik a fám.

Tavaszonként hófehéret virágzik...

A fény, az eső, az életet adók

számára már csak tavaszokat hosszabbító

engedékeny, kedves varázslók. 

 

   És egyszer így jár majd az ember is. Dolgozik a szíve, a fáradhatatlan izmos pumpa. Az egyik másodpercben él, a másikban meghal, közben mindenünket ellátja tápanyag-dús vérrel és friss oxigénnel. Úgy 2,5 milliárd dobbanás után aztán elfárad, még egyszer istenigazából összehúzza magát, majd elernyed és örökké mozdulatlan marad. Azért ha szerencséje van, mások szívében még sokáig élhet és doboghat tovább. 

A ringló már a hangyák martaléka. Ha a maradékát el is tüntetem, mindig látni fogom az ifjút, a felnőttet és az öreget. Az én szívem is ledobogta már az átlagot, de szerintem elfogadható ritmussal segíti a tüdőmnek emelni és süllyeszteni még a mellkasomat. Jó lenne még jó étvággyal éveket megélni és a konfliktusainkról csupán regélni. Hogy erre adódik-e lehetőségem, majd meglátjuk. Környezetemben kerülhetem a perlekedést, de a külvilággal szemben tehetetlen vagyok.

 

   Majd elmúlik ez a hosszú forró nyár is és a tarka őszben ígérem, nem irkálok összevissza mindent, már a jövő tavaszára gondolok. De addig is mit tegyek? Kérdezzem meg a kezelőorvosomat, gyógyszerészemet? Kitalálom magam is, keresek a megkopott és a fakopáncs csőrével megfaragott madárodúnak egy új helyet. 

                                                                                                                                           

 

Kultúra Napja?

   Kölcsey Ferenc  1823. január 22-én fejezte be a Himnusz kéziratát. Első hónapunknak ezt a napját 1989-óta a Kultúra Napjának nyilvánítottuk. Megünnepeljük tisztességgel? Én ezt nem ítélhetem meg. Egész évre, egy teljes életre szóló feladat ez                                        A minap a kezembe került egy "Visszatekintés" címmel ellátott írás. Bevezető soraiban gróf Széchenyi Istvánt idézi a szerző: Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn!" A sásdi Kultúrház történetét eleveníti fel Wéber Mária, dr. Kovacsics Elemérné. Amiket leír, nem féltve őrzött titkai az ő lelkének, sokkal inkább a helyi kultúrát kifejező gondolatok. És ez az, amiről szól a január 22, a 23, a 24... és így tovább. Nem tudom, hogy készítettek-e a falu közösségi életét egykor jelentősen meghatározó épületben történtekről írásos dokumentumot. Talán ezért is adózok tisztelettel Mária röviden megfogalmazott, mégis 112 évet magába foglaló emlékezésének. Minden bekezdése ötletet adó, egy teljesítendő feladathoz. A legszebb és leginkább értéket növelő ezekben a sorokban az, hogy a szerző -közel a 90 évéhez- példát mutat az Őt követő generációknak, múltunk eseményeinek megőrzésére és azok továbbadására.

   A Szent Imre út és a Petőfi Sándor utca sarkán Preller Nándor építtette a négyszobás, padlástéri szállodai szobával, étteremmel, lakással, kocsmával és hentesüzlettel is ellátott nagy-nagy házat. A falai otthont adtak a hagyományosan megrendezett báloknak, ahol hosszú estélyiben és szmokingban is rophatták táncaikat a mulatozók. Katalin-Sváb-Szüreti-Tűzoltó-Iparos bálok évente ismétlődő rendezvények voltak. Lakodalmak, népi táncosok, színházi esték vonzották a nagyterembe a falu lakóit. A 30-as években Zilahy Lajos "Süt a nap" című romantikus komédiáját a sásdi fiatalok mutatták be Mária édesapja, Wéber Jenő rendezésében.

   A nagyapa -miután kirepült a hat gyermeke- az épületet eladta a Steinerbrunner családnak. Az új tulajdonos szemernyit sem változtatva használta azt, egészen az államosításig. Kultúrház lett belőle és mozi. Ez utóbbit a Földényi házaspár üzemeltette. Sokan, sok mindent megtettek azért, hogy a belépő ember jól érezze magát. Így is volt ez, amíg a Kultúrház onnan el nem költözött. A kihasználatlanná vált épületet Plesz Györgyné Sásd városnak ajándékozta azzal a kéréssel, hogy abban nyugdíjasok napközije működhessen.

 

   Gyerekként csókolomot köszöntem Máriának. Ha ma találkoznánk, minden bizonnyal kedélyes tegeződéssel cserélnénk ki a gondolatainkat. Örömmel olvastam földim visszaemlékezését, amely eszembe juttatta azokat az éveket, amelyekben én is átléptem ennek a mindenki házának küszöbét. Alsós kisiskolás koromban Gyulai Pál három árvájának egyike voltam a színpadon és sírva panaszoltam: "Édes anyám, gyújts világot! Nem tudom én jaj, mit látok!". Később énekeltem, hegedűn táncos lábaknak szolgáltattam zenét ugyanazon a padlókon. De botos táncot is jártunk, amit Irénke néni tanított meg nekünk. A tánciskolát kijártam, a Koszorúcskán úgy-ahogy már táncoltam is. Megyei Ki Mit Tud résztvevője voltam, társaimmal sokat készültünk arra valamelyik csendes sarokban. Közben a divatossá vált tvisztet is megtanultuk táncolni. A bejárati előtérben a billiárd játékot gyakorolhattuk több-kevesebb sikerrel, Gyula bácsi segítségével. Ultiztunk és asztali-foci bajnokságot szerveztünk. Palival a legügyesebb párosok közé tartoztunk. Kereső emberként Józsi bácsi büféjében sörözgettünk. Éveken keresztül minden filmet megnéztem. A mozigépész Feri bácsi egy alkalommal megkért bennünket, hogy másnap menjünk moziba, mert mindössze hárman vettünk aznapra jegyet. Ez volt a televízió "felnőtté" érésének időszaka.

 

   Nyolc testvérem is mesélhetne. Mindannyiunkat jó hanggal áldott meg a teremtő, énekeltünk is sokat. Otthon a szabadon választott népdalokat és nótákat, az iskolában a tanárnő jelölte ki a tanulnivalókat. Úgy gondolom, hogy a színpad deszkáin állva mind a kilencen nézhettünk a falu ismert lakóinak a szemébe. Lali és társai Jókai Mór, A debreceni lunátikus c. anekdota-történetet mutatták be. Bajházi Elemér jól megtanította hegedülni a bátyámat, nem is fukarkodott a "száraz fából" előcsalogatni a szép dallamokat. A lányokat akkor még elkísérték az anyukák a tánciskolába, bálokra. Jó kikapcsolódás volt az nekik is, körbe ülve jókat beszélgettek. Bálba együtt mehettek a lányok. "Ha a széna nem megy, a sarjú marad"- mondta Édesanyám és a kisebbek máris kérlelték a legidősebb, nem igazán bálozó testvért. Mari zongorázni tanult a kultúrház zeneiskolájában. Jacobi Viktor Sybill operettjére és Solti Károlyra emlékszik szívesen még akkor is, ha az utóbbi dalait nagyon kevesen hallgatták. "Lőrinc, édes Lőrinc, vígy el engem innen!-kérlelte Szabó Ödit az egyik színdarabban. Ili a Csipkerózsika szerepét játszotta és a színpadon a királyfi /Lecsó/ olyan csattanósan csókolta meg, hogy a közönség hangosan felderült. Duci néni -pedagógus rendező- rá is szólt Pistára, nem így kell azt, csinálja halkabban. Vényi néni kézimunka szakkörén lányok -Ili és Mari is- és anyák együtt fogtak tűt és cérnát a kezükbe. Alkotásaikkal dicsekedhettek más közösségek előtt is. Így jutott el Ili a Dél Balaton térségében fekvő, jellegzetes kultúrájú községbe, Buzsákra, ahol bemutathatták munkáikat, megcsodálhatták a helyiek "vézás","rátétes"és "boszorkányos" hímzéseiket. A községhez igazodó népviseletbe öltözve utaztak és mutatták be a táncaikat. Vera rendre a gardedam szülőkkel ellentétes sarokba perdült a párjával és nevetve el is ismerte ezt, ha Anyu rákérdezett hollétére. Az idő változott. Bennünket, kisebbeket már nem volt divatos szülői kísérettel ellátni. Az általános iskolát követő nyáron mind a kilencünket az érdekesen csoszogó Balogh táncmester vezetett be a kötelezően tudni illő és az akkor divatos táncok birodalmába. Béla szépen szavalt, szerette a verseket Eördögh Endre fiatal pedagógus Irodalmi Körében gyakran szerepelt. A közeli Tarrós kisközségben megtartott estjükön magam is jelen voltam. Erzsi Baloghné szerepét játszotta az Egri csillagokban és a vasárnapi misék után két forintért a matinék filmjeit nézte. Klári dalolt az énekkarban és a Kalocsai lakodalmasban remekelt táncos lábú csapatával. Toncsi öcsém velünk együtt gyakori látogatója volt a Kultúrháznak, esküvőjét követő lakodalmat is ott tartották. A házilag készített ételek katlanban forrtak a helyszínen és az otthon elkészített finom sütemények többször is jóllakatták a vendégeket. A vőfény változatos és színes szerepjátéka is emlékezetessé tette azt a napot.

 

   A szülők dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak és tanultak. A tanító fejünkbe véste a kötelezőket és még sok minden mást. Volt rá idő és voltak Cinci-Duci-Gabi-Irénke-nénik és voltak persze mások is, akik gyakorta áldozták fel szabadidejüket csak azért, hogy nekünk élményt szerezzenek, örömet adjanak. Igaz, ezekből nekik is jutott jókora szelet. Így lett aztán sok eseménytől, az ütemes tapsoktól színes és hangos az egész Kultúrház.

És senki nem arra gondolt, hogy megünnepelhesse a Kultúra Napját, egyszerűen csak jól érezte magát a bőrében a színpadon és a nézőtéren egyaránt.   

 

Maradunk fiatalok

 Akárhányszor is találkoztunk, mindig jól éreztük magunkat egymás társaságában. Többet érők voltunk és vagyunk-évfolyamtársaim megbántásának szándéka nélkül írom le ezt- mint egy átlagos gimnazista osztály. Mi jól tudjuk ezt, másoknak meg nem kell bizonygatnunk. Egy sima hétköznapon, hatodik éve már, hogy családi házam ajtaján meglepetés-szerűen kopogtatott be öt osztálytársam a IV/C-ből. Jövetelük okát egy beteg ember meglátogatásának könyvelhetném el, de messze nem az volt. Leültünk, beszélgettünk, tervezgettük az érettségink ötven éves évfordulóját. Hol és mikor találkozzunk újra, hogy megosszuk életünk történéseit, örülhessünk egymásnak. Természetesen szó esett a lelassult mozgásomról is, egyre csak gyengülő szervezetemről, mert igazából ezért jöttek hozzám. Ha tehetnék, hagytak volna nálam a saját erejükből. Csak én tudom, hogy meg is tették azt. 

 

   Látogatásukról készült egy fotó. Bori, Mari, Józsi, Éva és Hilda velem együtt mosolyognak a kamerába. Ez a kép aztán láthatóvá vált mindenki számára, köszönhetően ennek a számítógépes  világnak.

-   Egész jó lett ez a fotó! -mondta valaki.

-   Előzetes születésnapi, vagy karácsonyi ajándéknak neveztük ezt a mini osztálytalálkozót? Talán több is volt ez annál! -szóltam hozzá én.

-   Tudjátok mit mondott az Andok Piri nagymamája? "Milyen a nép, olyan a kép." Szerintem is mi jó népek vagyunk. -fűzte tovább a gondolatokat Mari.

-   Egy percig is kétséges volt előtted?

-   A mai délután sokkal, de sokkal több volt...!

-   Az egymáshoz tartozást, a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és szeretetet példaértékűen bemutató esemény egy ilyen találkozás. Ebben a kis randiban való közreműködésedet most mindenki előtt megköszönöm! -tettem így kísérletet hálám kifejezésére, Mari felé tekintve.

-   Mi a titkotok, hogy nem öregszetek? Vagy ez csak a "C" osztály privilégiuma? -kérdezte tőlünk András a "B"-ből. 

Jó kidumáltuk magunkat, rosszról egy szó sem esett közöttünk. Hazaérve szép álmokkal igyekszik mindegyikünk jó nagyot aludni. -  hangozhatott volna így a felelet, válasz gyanánt Bandi kérdésére. Azóta kedves emlék már a megtartott ötvenedik évforduló is. És mert az idő egyre csak rohan, nyakunkon már az ötvenötödik.

 

 

Százezer látogató

  Bemutattam blogom névadóját és elkezdtem szorgalmasan írni a bejegyzéseimet. A kis "Rüszü" gyermekkori emlékként pattant ki akkor a fejemből és született meg az én internetes bemutatkozásom  2009. április 23-án. Szorgalmasan dolgoztam, szaporodtak a történetek. Hamar rájöttem arra, hogy olyan eszköz van a kezemben, amellyel a magam és családom történetét dolgozhatom fel és örökíthetem meg. Miért is ne szólhatnék akkor barátokról, ismerősökről, ha azt ők se bánják? Akkor elmondhatom a véleményemet bármiről is, ami engem érdekel, vagy a figyelmemet leköti? És így is tettem, így csinálom ezt ma is. A bennünket körülvevő világ folyamatosan szolgáltat témát, legyen az helyi, országos vagy a világot érintő.

   Vannak rendszeres olvasóim, ők automatikus tájékoztatást kapnak arról, ha valami újat alkottam. A facebook sokszínűsége segít az írásaimat megismertetni az emberekkel. Néhány éve előszeretettel szólok hozzá egy-egy hírhez, képhez a témához kapcsolódó blogos írásom csatolásával. Eddig sok-sok bátorítást kaptam, igazi korholást nem. Vigyázok arra, hogy indokolatlanul ne bántsak meg embereket, rosszallásomat pedig akkor fejezem ki, ha annak valós az alapja. 

Felelősséggel végzett játék vagy szórakozás ez, netalán munka? Akármelyik is legyen, én szívesen teszem azzal a nem titkolt szándékkal, hogy örömet szerezzek másoknak, ha egy szösszenetembe beleolvasnak. Törekszem arra, hogy tisztán, érthetően és választékosan fogalmazzak, hogy betartsam a helyesírási szabályokat. Nyilván az adottságaimtól függ a minőség, hát igyekszem! Nem használok idegen szavakat és kifejezéseket. Mindegyiknek van magyar megfelelője, nagyon gazdag a mi nyelvünk.

 

   A "ruszu.blogspot.com"-on  a mai napon 459 bejegyzés található. A témák adják magukat és nem kerülnek el engem. Néha a tartalomnak megfelelő címmel és ahhoz valamilyen módon kapcsolódó képpel  bajlódok. A számítógépek világában ma már természetes az, hogy statisztikai adatokat kapok az írásaimmal kapcsolatban. Naponta, havonta, összesen hányan pillantottak be a blogomba. De azt is láthatom, hogy ki és milyen véleményt alkot rólam, tollforgató kezeimről.

Most dicsekszem. A mai napon a blogom látogatottsága elérte a százezret. Fogalmam sincs, hogy ez a szám hány embert jelent, minden bizonnyal sokat. Köszönöm mindegyiküknek, hogy felém kattintottak, hogy véleményt formáltak, hogy megdicsértek és írásra késztettek. Ígérem, hogy ezen elvárásoknak megfelelően fogok viselkedni a jövőben is.

Megismételhetetlenek!

   Érdekes és további gondolkodásra késztető mondatokat hallhattam gyermekemtől az Ő születéséről. Véleménye szerint a fogantatástól, kihordástól és vajúdó szüléstől függetlenül Ő volt az, aki szülőknek kiválasztott bennünket. Nem kezdtünk ezen vitatkozni, arra nem is éreztem magam felvértezve. Dönthetett a fiú életének első, megismételhetetlen pillanatában, szívének első dobbanásakor. Ugyanezt a jelzőt adhatom annak a pillanatnak, amikor majd a végsőt dobbantja az én motorom.

   Ha szerencsénk van, a kettő között ott van egy harmadik is a megismételhetetlenek közül. Vele találkozol ha meglátod a szemében minden szépségét a világnak és mindazt, ami értelmet ad a két szívdobbanás közti életednek. Ebből a szépségből születők közül ragadok ki most egy jókorát.                                                                                                              Aznap, amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, hét unokám hancúrozott kint a kertben. Három édesapjuk helyettem is dobálták a kosarakat, én kényelmes székben ülve, csendben szurkoltam a kicsiknek. Lencsevégre kaptuk őket, nem túl sűrű az ilyen alkalom. A sokalakos fotók hamar a falra kerülnek, díszítve az egész lakást. Van azonban egy állandó kép a nagyszoba szekrénysorának polcára helyezve. Kicsiny figurák ezek, öt lányka és két fiúcska, akik megszemélyesítik a hét unokát. Az ülőhelyük nem állandó, nem kötelező betartaniuk a születési sorrendet. Nincsen közöttük kicsi és nagy. Egyformák ők, ha a szeretet mérlegére állnak, hiába Békus az egyikük, Barika a másik.

   A világra-jöttük  hónapjainak szép, verses megidézésével és a saját verselő soraimmal én most mégis érkezési sorba állítom -no nem a figurákat- a szívem kincseit:

"Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság

tartja az égen, hogy le ne hulljon:félti aranyát."

Holdanyát tisztán láttam, hogy kacagott

és lazán, csuklóból dobott

egy szikrázó csillagot fel az égre.  

"Almavirággal futkos a szellő,

akár egy kócos semmirekellő.

Kócosnak kócos, de nem mihaszna,

okot nem ád ő soha panaszra."

Májusnak e napján szőlőrügyek fáznak

és félnek, hogy ereje lesz még a télnek,

de a kikelet a nyárba olvad ma,

a csodát ő is látja, így akarja. 

"Próbálja szárnyát, csiripelget,

Kinéz a fészek peremén,

Köröskörül hány friss rügyecske,

Hány új kukac, hány új remény!"

Hirtelen felszínre fut a mély,

Szikrázva csattan testén a fény.

Tavaszi napsugár az, mi először meglátja,

Létező csodaként Őt valóra váltja.

"Süt a szép Nap, szép virágot

nyit a boldog július,

most születnek a villámok,

ott, ahol az ég borús."

És ahol sebet ejtett a madár csőre,

mikor nyakon csípte s dobta bölcsőbe,

ott cirógatja most tavaszi karja,

ölelgeti, ahogy e kislány akarja.

"újra lebeg, majd letelepszik a földre,

végül elolvad a hó:

csordul, utat váj.

Megvillan a nap. Megvillan az ég.

Megvillan a nap, hunyorint."

Friss forrás vagy és öröm,

napsugár nélkül is tündöklő.

Te vagy a fény, akit táncolni látok.

"A fázós rügy nem bújt ki még,

hálót se sző a pók,

de futnak már a kiscsibék,

sárgás aranygolyók."

mégis a fák ágai között cikázó fénysugarakban

érezhető közelségét látom egy tündérnek,

a jók közül való, szárnyait épp bontogató.

"Nevet, kacag a tavasz,

pajkos, kedves és ravasz,

hisz a szél messze szaladt,

nem maradt az ég alatt:"

Körülötted nyüzsög mindenki, ha teheti,

jó helyre érkeztél, e kis tündért a családja szereti.

A fészket te választottad volna?

Érezd jól magad, benne legyen derűs minden holnap.

 

   A hét kicsi unokám, szívük első dobbanásakor engem választottak volna nagypapájuknak? Ha igen, akkor jól döntöttek. Mert lehetek én akármilyen, csak az utolsó dobbanásom veheti el tőlük az én szeretetemet. Vagy még az se, ha jó erősen bezárták azt a szívükbe.

 

Közakarati bukfenc

   Csak mosolygott és közben mesélt. Sok mindent elmondott akkor nekem. Nem titkoltam előtte, hogy a családja által 1911-ben felállított keresztről szeretnék többet tudni és leírva azt, mások számára is olvashatóvá tenni. Az ígéretemet megtartva örömmel számolhattam be arról, hogy a sok durva bántást elszenvedő feszület a legutóbbi felújítása óta sértetlen, a keresztre feszített Krisztus őrzi a határt, vigyázza az embereket.

   A világ változik. A faluból kivezető utat egy azóta megszületett városrész, Körtvélyes lakói is magukénak érezhetik, de taposhatják ezt a földutat a kiskertek tulajdonosai, vagy a természet barátai is. Vagy mégsem? Történt ugyanis az, hogy egyik napról a másikra egy nagy darab földet bekerítettek. A kerítés körbeöleli a földutat, de Józsi bácsiék családja által elhelyezett Corpus Christit is. Gyorsan kiderült, hogy az önkormányzat a területet értékesítette, azt egy vállalkozónak eladta. A lakók aggódva várják a fejleményeket, vajon milyen munka várható a túlzottan közeli telken? Lesz-e másik út, megszokott közlekedésre alkalmas? Tehetnek-e egy szál virágot Isten fiának lábaihoz? 

Vannak, akik az eladást bonyolító személyre kíváncsiak, mert hozzá több kérdést is eljuttatnának. Milyen térképet tartott a kezében, ha azon nem szerepelt az évszázadnál öregebb földes út? Az eladás megtörténte előtt az ügyet intéző járt-e a helyszínen? Ha igen, végig csukva tartotta a szemeit? Ha nem, akkor hogy merészelte az eladást ilyetén módon lerendezni? A városrészek képviselői tudtak a földterület eladásáról? Kik felejtették el megkérdezni a leginkább érintett lakosságot? Van-e arra alkalmas ember, aki visszacsinál és kijavít? Lesz olyan ember, aki a történtekért szégyenli magát és a nagy nyilvánosság előtt elnézést kér?

   Mecsekfalun a temető sarkától keleti irányba kapaszkodó horhost, földutat elhanyagolták, majd szeméttel telítetten földdel betakarták, helyette újat jártak ki. Az egykori út alján lévő feszület ez idáig megúszta. A falu északi csücskében kerítés állítja meg az arra kirándulni, vagy a szomszéd településre, közeli tóhoz gyalogosan sétálni akarót. Mi jöhet még kérdezés és mások fejével is gondolkodás hiányában? Persze az is előfordulhat, hogy a cselekvésre jogosultak megtanulnak kérdezni és közösségek érdekeit képviselni.

Vagy nem erről szól az önkormányzatisággal fűszerezett demokratizmus?                                                                                                                                                                                              

Eben-guba

   Egyszer már panaszkodtam a biztosítómra, amikor csak hosszú ideig tartó levelezgetések hatására fizette ki a káreseményhez kapcsolódó költségemet. Nem nagy pénzről volt szó, mosolyogtam is, hogy ezek milyen kicsinyesek. Mindenesetre a kitartásom és a közös szerződésünk helyes értelmezése akkor megérlelte a gyümölcsét, rendezték a csőgörény számláját, lezárva ezzel az ügyet. Gondoltam én, de nem így a biztosítóm! Mint a derült égből a villámcsapás, úgy ért engem váratlanul a lakásbiztosításom egyoldalú megszüntetéséről tájékoztató levél. Mit gondolok én, hogyan is képzelhetek ilyet? Kioktatni kulturáltan egy órási vállalkozást? Kényem-kedvére lenyeletni velük egy békát? Hát nem! Jogilag lehetőségük volt ezt megtenni, mégis zavart, hogy egyetlen mondatot se írtak le kidobásom indokolásául. A nagyvezérnek csak a neve lett feltüntetve a levélke végén, aláírás nélkül. Elillant a kedvem kinyomozni az ügyintézőt és arról is lemondtam, hogy illemtan órát tartsak. És a biztonságom miatt kerestem egy másikat. Eben-guba, mondhatná bárki és én még nagy valószínűséggel igazat is adnék neki.

   Csakhogy a gépjárművem kötelezője még ma is az ő tarsolyukban van. Nem értem rá, talán nem is akartam igazából foglalkozni a kérdéssel, megérdemlik-e, hogy hozzájuk kötődjek? Számlámról leemelik a díjat, amelyből még soha nem kellett fizetniük általam okozott kár miatt. A sok-sok elfutó évnek köszönhetően a korrekciós tényezők -egy kivételével- megelégedésemre biztosítják számomra a kedvező összegű fizetendő díjakat. Negyedévente fizetek, pedig lehetne évente egy alkalommal megtenni ezt a még hiányzó kedvezményért. Eddig a napig nem éltem vele. Azt hittem, hogy a 2009-évben megalkotott törvény elég biztosíték számomra -hacsak nem sértem meg az együttműködési kötelezettség szabályait-, hogy a biztosítóm nem módosítja kénye kedvére a megállapított díjat. Hát, tévedtem, bizony!  

   Jött az évforduló és vele az új díjtarifa. A változatlan korrekciós tényezőkhöz hozzátesznek valamennyit a pénzünk vásárlóerejének romlása miatt. Lesz vagy 5 %-kal magasabb a számla a múlt év vége felé tapasztalható infláció miatt. De nem így történt, idén januártól 18% -kal emelték meg a díjamat. Hogy ezeknek mekkora eszük van! Amikor még senki -a hozzáértők közül- nem beszélt pénzünk ilyen mértékű hanyatlásáról, ők már akkor tudták, vagy gyanították ezt? Mindenki tudomásul vette ezt szó nélkül és én vagyok egy ilyen naiv figura? Saját kútfejükből pattant ki ez az ötlet, vagy valakik súgtak? Hozzászokhattam már, hogy jogszabályok erdőivel alakítják az életemet kérdezés   nélkül. A kötelezőm jelentős emelésével a szerződésemben foglaltakra, de a törvényre is fittyet hánytak. Komisz gyakran ez a világ és én tehetetlen vagyok, a feszegetett kérdésben még kiszolgáltatott is.

   Kedves Ügyfelünk megszólítással nemrég levelet kaptam a biztosítómtól. Óva intenek egy a nevükben az interneten jogellenesen terjedő, kártékony állomány letöltésére buzdító üzenet megtekintésétől. "Legyél figyelmes, ...körültekintően vizsgáld meg,..." írtak ilyen kedvesen, udvariasan, tegeződve. Hát akkor most kellene rákérdezni a 18 % miértjére. Kedvesen, udvariasan, tegeződve megszólítani a nagyfőnököt, aki a leveléhez nem adta az aláírását. Mégsem teszem meg, nem látom az értelmét. Van felügyelete, foglalkozzon vele az, vagy pillantson oda a kormány. Vagy ezek tudtak róla és hallgatásukkal beleegyeztek, talán utasításokat is adtak? Vajon kik tartják a markukat az én forintjaimért? Mindenki, a csillagos ég magasságáig felszökő áraikkal.

   Nő a milliomos fizetésűek száma. Sokaknak a bére és egyéb juttatásai szégyentelenül magas, bicskanyitogató. Felső határ hiányában emelkedik a milliomos nyugdíjasok száma. Tovább romlik viszont a kispénzű dolgozók és nyugdíjasok helyzete. Nem véletlen tehát a külföldre dolgozni eltávozók nagysága. És akkor itt van még több százezer vegetáló, tisztes megélhetésre váró pénz nélküli ember. Megosztottá váltunk rendesen. Nem lenne ez baj, ha nem tudatosan, előre megfontolt szándékkal választottak volna bennünket el egymástól. A nagy hiba az, hogy a közömbösség és a gyűlölet magját is belénk ültették. Csíráznak a magok és egyre több belőlük a szárba szökkenő. Majdnem mindegy, hogy kit választok biztosítómnak, nagy eltéréseket nem találok közöttük. Mondhatom nyugodtan, eben-guba. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy szédítő gyorsasággal nőhet a blazírt képű, és az egymást utáló emberek száma.

Minap egy ismerősöm euróra váltotta néhány tízezer forintját és kivette azt a bank fiókjából. Mielőtt zsebre tehette volna, az ügyintéző szégyenkezve kért tőle egy aláírást. Nyilatkozzon arra vonatkozóan, hogy ezzel a valutával nem az oroszokat fogja támogatni az ukránok elleni harcukban. Hitetlenkedve bámultam rá, egy szót se tudtam szólni. Hová fogunk eljutni, ha a pék hordja el a fekáliát és a szippantós süti a kenyerünket? Nagyon felfordult ez a világ, teljesen meghülyít. Néhány ezer forintos gondjaimtól villámgyorsan jutok el észrevétlenül országos problémákig. Normális dolog ez?

Öregkori? gondolatok

  Érdekes dolog jutott az eszembe. Hogyan pattanhatott ki ilyen furaság a tekervényeimből? Nem tudom. Talán az életkorom a szülője, vagy egy felvillanó régi emlék, esetleg egy baráthoz kötődő tárgy? Arra lettem ugyanis kíváncsi, hány ember él az emlékezetemben olyan, akit tisztelek, nagyra becsülök és   szeretettel emlékezem rá ma is, aki valamiért érdekesebb, kedvesebb a többieknél, akivel ezekről az érzéseimről már soha nem tudok beszélni. Bennük egyetlen a közös, mindannyian békés álmukat alusszák a temetőkben.  

   Először az egészet sutba akartam dobni. Hogyan is tudnék kiválogatni a rengeteg ismert személy közül valahányat, milyen rendező elvek alapján? Iskoláim, lakó-és munkahelyeim az átlagosnál sokkal több ember megismerésére kínáltak nekem lehetőséget. Miként tudom majd eldönteni, hogy a tisztelet, becsület és szeretet erős kapoccsal kötött-e valakihez? Mégis nekiláttam és gyermekkoromtól kezdve forgatni kezdtem az esztendőket. Közeli rokon lett volna az első, de rögvest elhessegettem ennek a gondolatát. Kihagyom a családot és a széles rokonságot. Nem egyformán, de mindannyian a szívemhez közeliek. Folytattam hát ezt a fura keresgélést, értékelést.

   Csúzlival a zsebemben gyakran csatangoltam pajtásommal együtt az utcákon. Amikor Pali bácsival találkoztunk, neki mindig volt néhány nevelő szándékú mondata. Őt ma füvesembernek neveznék. Mindig hosszú köpenyt viselt és a vállára vetve elmaradhatatlanul ott volt egy óriási zsák, hol üresen, hol az éppen begyűjtött gyógynövénnyel telítve. Sok dioptriás szemüvege mögül pajkosan mosolygott ránk akkor is, ha szó nélkül ment el mellettünk. 

  László a katolikus egyház hozzánk vezérelt vikáriusa. Konkrét feladata a templom felújításának vezénylése volt, de mégis sokat foglalkozott velünk, általános iskolás gyerekekkel. Hittan óráit "folytatásos" történetekkel fejezte be, nem csoda hát, hogy alig vártuk a következőt. A jó és a szép irányába kalauzolt bennünket akkor is, ha rossz fát tettünk a tűzre. Az elsőáldozási emléklapomat még Ő írta alá, azután tovább küldték, vélhetően  más, konkrét faladatok teljesítésére. 

   Dombóvárról jött zenét tanítani a suliba Károly bácsi. Az a heti egy óra elég volt ahhoz, hogy a hegedű játékom valamilyen mértékben fejlődjön. Otthon nem igazán gyakoroltam, szüleimnek legkisebb gondjuk is jóval nagyobb lehetett annál, hogy velem emiatt foglalkozzanak. Hegedű tanárom jól látta az én helyzetemet. Arról gondoskodott, hogy iskolai rendezvényeken jól tartsam a hegedűt és húzzam a vonót, de komolyabb erőfeszítéseknek nem tett ki. Meg is mondta nekem, hogy nem leszek soha egy virtuóz. Az órákat azért folytattuk, a felét játékos bokszolással kitöltve. 

   Amolyan mindenes voltam a termelőszövetkezetben. Amikor kellett, toll és papír volt a kezemben, máskor a lapát nyele tette próbára a tenyereimet. Feri bácsit ismerhettem meg itt, aki mindig odafigyelt a munkámra és szükség szerint látott el tanácsaival. A rövid néhány hónap alatt -amíg a felügyelete mellett dolgoztam- úgy érezhettem, otthon is, munkahelyemen is szülő vár az érkezésemre. 

   Irénke nénivel gimnazista koromban találkoztam. Egy nyáron a postát hordtam a férje helyett, annak szabadsága idején. A három  falu kézbesítési munkái naponta náluk fejeződött be. Soha nem engedett haza üres gyomorral. Amikor a Tsz. kukoricását kapáltuk, a végtelennek tűnő soromba bele-bele kapált, hogy nagyon ne maradjak el az asszonyok brigádjától. Sásdon az új temetőben búcsúzhattam el tőle, ahol messziről láthattam sok szép közül azt a lányát, akinek legalább részben köszönhettem édesanyja kedvességét és szeretetét.

   A tornaórákat Mihály tartotta nekünk a tűzoltótiszti iskolán. Apró termete ellenére erős hangján igazított el bennünket egy-egy feladat kapcsán. Az óra végére mindig előkerült a labda és focizgattunk. Bemelegített, velünk együtt rúgta a bőrt, nem is akárhogyan. Megcsodáltuk a játékát az egykori bajnok Újpesti Dózsa játékosának, a magyar válogatott tagjának. Semmi különöset nem csinált, csak jókor és jó helyen lopott egy kis színt a gyakran fagyos szürkeségbe. 

   Szépkorú születésnapján találkoztam utoljára János bácsival egy kisvendéglőben. Három évtized közös munkája kötött össze bennünket. A hadifogságot is megjárt kovácsmester önkéntes tűzoltóként vigyázott falujának biztonságára, irányította és nevelte a fiataljait. Szakmai szempontból ismeretségünk kezdete óta az elöljárója voltam, ám én ezt éppen fordítva éreztem. Tőle a fegyelmet és az elhivatottságot tanulhattam. Neki köszönhető, hogy unokájának munkája egy Szent Flórián gobelin formájában ma a tűzoltóság muzeális gyűjteményeit díszíti. 

   Feri bácsi messzi megyéből költözött ide közénk. A kiváló asztalos mester nem sokáig maradt idegen minálunk. Idősebbekkel és fiatalokkal egyaránt szívesen ült le beszélgetni az akkor még gyakran szervezett falusi rendezvényeken. A magyar nóták szeretete baráti szálakkal kötött össze bennünket. Jó hangja volt, szépen is énekelt. Hegedűvel én mindig szolidan, a háttérbe húzódva kísértem. Sok volt a közösen ismert dal és ez hamar össze is hangolt bennünket. 

   Mártonnal a tűzoltói pályafutásom derekán ismerkedtem meg. A munkám során akkor alakult ki közöttünk szakmai kapcsolat. Elöljáróm lett, akinek szüleiben anyát és apát helyettesítőket ismerhettem meg. Beosztási különbségek ellenére barátokká váltunk. Egy alkalommal tinta-és írószer tartó ajándék tárggyal ajándékozott meg, ismerve írogató vénámat. Még jobban meglepett azzal, hogy verset is faragott. Igazán sajnáltam, hogy nem folytathatta.

Gyula falusi srác, akit városba csal a bánya, a jól fizető munka. A fiai kapcsán ismertem meg a bohókás embert. "Szállóigéit" nagyon sokan ismerték. Közvetlen, egyenes, őszinte ember volt. Gombapörköltjei nem ízlettek neki, ha nem oszthatta azt meg másokkal. Egy ideig félve tartott közöttünk távolságot, talán mert főnöke voltam fiának. Azután oldódott a feszültség, jóbarátként köszöntünk egymásnak. Megtisztelve érezhettem magam, amikor több-száz ember előtt mondhattam el a búcsú szavait.

 Van egy rajzom, amit Józsi bátyám rólam készített. Kissé meghajlott derékkal és fővel, hegedűt a kezemben tartva állok a meg nem rajzolt közönségem előtt. Ő volt az a nyugdíjas bányász, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy a baráti társasága tagjainak sajátkezűleg készített emlékeket adjon. Így lettem én birtokosa egy -csak a gondolatok világában megszólaltatható- fából és furnérból megfaragott hegedűnek is. Többször is muzsikáltam együtt vele. Harmonikáján a basszus gombjait hibák nélkül érintette, a billentyűkön néha még brillírozott is. Dalait -azok szerzőit tisztelve- a kottákba fektetett hangokkal kezdte, rákényszerítve engem arra, hogy karom mozgatásával váltogassam a fekvéseket. Örömmel tettem, edzésnek, gyakorlásnak, frissítésnek is jól jöttek ezek a közös, zenés események. Szívesen  hallgattam egyedüli játékát is. 

   Náci bácsi rendszeresen muzsikált egy kiskocsmában. A megegyező hangszer és a zene szeretete ismertetett meg egymással bennünket. Amikor együtt játszottunk, ő volt a prímás és én olyan szabadon kísérhettem, ahogyan csak akartam. A spontán kitalált, a vezető hangokhoz illesztett altom tetszett is neki. Igazodtam hozzá, a prímet akkor szólaltattam meg, ha ő erre felszólított. Ilyenkor hagyományos kontrával kísért. Amikor a névnapján hegedűm nélkül ajándékba három nótát vittem, hazament, hozta a hegedűjét, átadta nekem és megkért, játsszam le azokat. Én is és a jelenlevők is rácsodálkoztak erre. Nem látták még, hogy valaki más szólaltatta volna meg ennek a hegedűnek a hangjait. Megilletődtem jómagam is, de elfogadható minőséggel debütáltam.

  Egy kis csapat együtt ünnepelte meg Árpi bátyám nyolcvanadik születésnapját. A mecseki kirándulásról nem hiányozhatott az ének sem. Előkerültek a hangszerek is. Az ünnepelt -többfélét is meg tudott szólaltatni- ma a szintetizátort részesítette előnyben. Én csak néha-néha csatlakoztam hozzá a száraz fával, inkább énekelgettem a dalos brigáddal együtt. Ha kértem, szívesen jött segíteni egy-egy fontosabb eseményünk megörökítésében. Egy különös ajándékkal lepett meg, amikor számítógépemre ezernyi fotót küldött városunk történéseiről.

  Teri nénit nagyon megviselte élete párjának elvesztése. Gyakran találkoztam vele és jól láttam szemeiben a fájdalmat. Enyhítésére úgy adtam lehetőséget, hogy leültem mellé és csak hallgattam. Elmesélte férjével való megismerkedésük történetét. Láttam, hogy hallgatásommal jót teszek vele, hát kitaláltam még valamit. Megírtam a történetet és megajándékoztam vele. Legközelebb papír nélkül, szó szerint idézve mesélt nekem a pirospozsgás lányról. Amikor befejezte, megköszönte nekem és szeme sarkából kibuggyant egy könnycsepp. 

   Ellent mondok önmagamnak és a sor végén mégis csak megemlékezek  egy rokonról, unokabátyámról. Miklós egy csendes ember volt. Bármit is csinált, azt kitartóan és fáradhatatlanul tette. Előfordult az életemben olyan -számomra kedvező- esemény, amit csak az ő közreműködésével tudok megmagyarázni. Amikor munkahelyi gondjaim voltak, ő segített azokat megoldani, életemet pozitív irányba terelni. Ha kellett, figyelmeztetett magatartásomat helyes irányba terelte. Akkor és ott jelent meg, ahol éppen kellett, de leginkább védőangyalként őrködött felettem. Ennyi idő után legalább ilyennek tudom értékelni.

   Miután befejeztem a felsorolást, újra kezdtem, találok-e még valakit, sorba illeszthetőt. Legnagyobb megrökönyödésemre senki más nem jutott az eszembe. Zavarba jöttem. Mindössze csak ennyien lennének azok, akikkel kapcsolatban a bevezető soraimban felvázoltakat ma is változatlanul megerősíthetem? Akkor én tulajdonképpen egy nagyon szegény ember lennék? Nem hiszem, talán csak zárkózott, ott legbelül. Képmutató vagyok, kifelé másképp adom el magam? Ezt se hiszem, talán csak ilyen az én szűrőm. A rostán fennmaradó kevesek számomra a legegyszerűbb emberek, többségük szereti és műveli a zenét, de minden bizonnyal a kevesebbek is megpendítették bennem a húrokat. Blogom írásaiban egytől egyig pozitív szereplőként vannak jelen. Eszembe se jutott, hogy közülük miért és hányat mutassak be önállóan az írásaimban. Többükről ez mégis elmondható. 

 

   Ismét átgondolom az emlékeimben felvillanó és pár sorokban most életre keltett emberek számát. Nem is olyan kevés ez! Még az is lehet, hogy én egy sokkal gazdagabb ember vagyok, mint amilyennek eddig gondoltam magam.

Koptasd bátran a tenyered!

    Amikor köszönök valakinek, akkor tudomására hozom annak a másiknak, hogy itt vagyok! Ha kell figyelek és hallgatom! Kiválasztom a megfelelő üdvözlést és ki is mondom azt, amikor embertársammal elkerülhetetlenül egy levegőt kell szívnom. Persze nem a forgalmas utcán az ismeretlen közlekedőkre gondolok. Ám buszmegállóban egyedül várakozó vadidegen mellé, ha lépek, kötelességemnek tartom az udvarias, jól érthető szavak kimondását.

A köszönési szokások nagyban függenek a kultúrától, de mindegyikben megtalálhatóak. Hanggal, mozdulattal, vagy együtt mindkettővel is megvalósítható, de elég lehet hozzá egyetlen mosoly is. Az ókori rabszolgának -fejfedőjét megemelve- "Alázatos szolga vagyok" köszöntéssel kellett kötelezően üdvözölnie a szemből érkező szabad embert. Majd a magasabb rangú polgártárs az "Alázatos szolgája vagyok" köszönést hallhatta az alacsonyabb rangútól. 

 

   Szervusz, jó napot kívánok és mellette sok-sok lehetőség egymás üdvözlésére a találkozáskor. Vajon kinyitjuk a szánkat és kimondjuk valamelyiket az illedelmesség szabályai szerint? Az az érzésem, hogy fukarkodunk ezzel, hogy egyre kevesebb emberrel kerülünk köszönő viszonyba. 

Amikor én gyerek voltam, a szüleim megtanítottak arra, hogy a köszönéssel meg kell tisztelni a másikat, csak így érhető el az, hogy engem is megbecsüljenek. De erre nevelt a tanító és  hittan órán a vikárius is. Most panaszkodik egy pedagógus ismerős, hogy az iskola ajtaján belépve nem köszön neki a diák. Rácsodálkozok. Te legalább tanítod arra? A kérdésemre csak kesernyés mosoly a válasz.

 

    Az orvosi szakrendelők előterében ülök a Tröszt épület első emeletén. Félreértés miatt egy órával korábban érkezek, mint a velem majd törődő szakemberek. Nem csoda hát, hogy egyedül vagyok. Több helyen is azért folyik a munka. Ajtók, folyosók, a második emelet is szép lassan nyelik el az érkező embereket. Mindegyikük lát engem, amikor a lépcsősoron felérkeznek. Látják, hogy feléjük fordítom a fejem és rájuk szegezem a tekintetemet. Nem kihívóan, talán érdeklődön és barátságosan. Nem hozzám jöttek, ők mégis az érkezők, nekik illene előre köszönni kortól és nemtől függetlenül. De nem teszik azt és én már csak játékból is folytatom, nem felejtek el feltekinteni az újonnan felbukkanó arcokra. Végre jön egy "öreg", velem egykorú lehet, "Jó napot" -üdvözöl, körülnéz és tovább halad. Kedves, régtől ismerős hölgy követi, aki int felém, mosolyog és már el is tűnik a folyosó félhomályában.

Fiatal asszisztens érkezik, aki ajtót nyit nekem, gyorsan végzek. A főbejáratnál elhelyezett padon ülve várom a haza vívő  kocsit, amikor valahonnan bentről új ismerős jön oda hozzám, köszön nekem vidáman mosolyogva. Kérdez és felelek, mondja és mondom, jó egy perc és elsiet. Pótolta ez a rövid idő az összes elmaradt köszönést. Elfelejtettem megmondani neki, hogy a szeme még mindig a lány-korabeli.

 

   Szülőfalumban az emberek többségét megismerni az iskola, a barátok és munkahelyeim segítettek. Gyermekként és ifjú emberként is tudtam, mi a dolgom az egymás üdvözlése tekintetében. Felnőttként kerültem egy olyan kis faluba, ahol mindenki köszönt mindenkinek és ez jóleső érzéssel töltött fel engem. Azóta elment egy generáció és a helyükre költöző újak közül bizony vannak, akik az illedelmesség tantárgy óráit nem látogatták. Nem bántom őket, nem ők tehetnek róla, a világ változott meg ilyenre körülöttünk. Szomorúan veszem én ezt tudomásul. Én, akiről egy egész oldalon annyi szépet és jót írt hasábjain a Komlói Újság 2000 év augusztusában. "A buszmegállóban köszönő ember vagyok" című -a helyi sajtóban megjelent- írás a szépben és a jóban való hitet erősítette meg bennem és az életemet is ez irányba terelgette.

 

    William Shakespeare mondja: "De minden első jöttment cimbora üdvözletén ne koptasd tenyered." Messze nem értek vele egyet. Hogy ne jöhessenek zavarba a köszönni akarók, meg kell velük ismertetni e magatartás fontos szabályait. Tanítsuk meg rá gyermekeinket és környezetünket. Mert lehet, hogy az első jöttment cimbora éppen azért fog majd tisztelni és becsülni téged, mert az üdvözletén bátran koptattad a tenyered.

 

  

Pándy-fürtös-cigánymeggy?

    Van nekem egy olyan dossziém, amelyben nemes rendetlenségben elfér egymás mellett a meggyűrt fecni, az igényesen gépelt A/4-es és a hevenyészett kézírással megtöltött kockás papíros is. Bent van a szekrény fiókjában. jó hátul, talán ezért is ritkán akad a kezembe. A napokban eszembe jutott és kiszabadítottam a többiek árnyékából. Ezt miért is őrzöm, az pedig régóta megérdemelt volna egy tisztességesebb helyet. Így lapozgatva került a kezem ügyébe egy vaskosabb, összefűzött csomagocska. Fellapozva rögvest rájöhettem arra, hogy ez a dokumentum illetlen kezekben van nálam. 

Mecsekfalu krónikását kellene megkeresnem és neki átadni. De vajon létezik-e ma ilyen személy? Szopok-Mecsekfalu történetét Páll Lajos úr a legnagyobb örömünkre feldolgozta és könyvek alakjában nekünk is adta azt. Tanár úr foglalkozik ma is a város kicsi gyöngyszemének életével, rögzítődnek valahol a gyorsan elszaladó évtizedek történései? 

   Elárulom, hogy a faluban megtartott meggybor-versenyek megközelítően teljes dokumentumába botlottam a sok-sok papír között. A hagyományos borversenyek kapcsán nagyon röviden megemlítettem már, hogy szőlő nélkül is készíthető jóféle bor, miért is ne adnék számot erről kicsit részletesebben? Első alkalommal 2007. augusztus 31-én kóstolgattuk egymás borait. Erre az eseményre mindössze a saját emléklapom emlékeztet. Azután szépen jött a többi (2008. szeptember 13., 2009. szeptember 19., 2010. szeptember 18., 2011.szeptember 17., 2013. október 12.) és ezzel be is fejeződött ez a kedves, bohókás, mégis igen komolyan vett vetélkedés.

Az eltérő fajtájú gyümölcsökből készített italok nyilván más aromákat rejtettek magukban. A különbözőségeket növelte a gazdák szaktudása vagy éppen rafinériája. Nemcsak a nedűk elkészítését, de azok megítélését is igyekeztünk komolyan venni. Ez utóbbiban mindannyian részt vettünk, valamennyien helyet foglaltunk a zsűri székeiben. Csak igazolt távolmaradás létezhetett. 

A palackok bontására minden alkalommal a Gumó-kocsmában került sor. A poharakba öntött kevéske mintát mind megittuk és a munka után jóízűen fogyasztottuk el a szendvicseket, vagy az alkalomra készített meleg vacsorát. Amikorra a tányérjaink megüresedtek, befejeződött az értékelés, megtalálhatta gazdáját mindegyik emléklap. Nem volt más hátra, csak vidáman eltölteni közösen az estét, kóstolgatni -most már eredményét és gazdiját is megismerve- a meggyfák piros vérét. Gyümölcs, élesztő, citromsav, víz, cukor, borkén és még ki tudja milyen összetevők, kezelési technikák? Őszintén beszélgettünk ezekről a dolgokról, nem tartva attól, hogy a következő évben a saját borunk eredménye látja kárát.

 

   Amint már említettem, az első versenyünkről nincsenek részletes információim. A másik ötről viszont teljes képet alkothatok. Az évek során összesen 47 nevező 48 borát kóstoltuk. Kilenc bor kapott arany minősítést. Egy alkalommal a faluhoz nem kötődő ember kérte borának megítélését, versenyen kívül. Ezüstről szóló emléklapot vihetett haza. Egy másik esetben egy "kívül álló" színesítette a zsűrit, Bettina személyében. Apjának bora aznap aranyat ért. Felismerhette az otthoni aromát, de a legnemesebb fémhez kellett a többiek véleménye is. Nem is gondoltunk az elfogultságára, örültünk annak, hogy egy fiatal, kedves, szép leányka ül közöttünk, beszél és mosolyog.  

Arany, ezüst, bronz emléklapok, mindenkinek jutott valamelyikből. Ezeket én készítettem és tettem színesebbé unokáim évente változó fotóival, amelyeken a hordó tetejéről, vagy éppen a homokozóból mondják el borkészítéshez a "jó tanácsaikat", aláhúzva mindenben a játék fontosságát..

   Felsorolhatnám a tizennyolc meggybort készítő és azt a versenyre benevező ember nevét? Nem tudom, nincs rá felhatalmazásom, közülük páran már nem olvashatják soraimat. Azzal valamennyien egyetértenének, hogy mind a hat meggybor verseny a mi kis közösségünk javát szolgálta. Nem konkurálva a nemes borokkal, azok megmérettetésével, mégis színt loptunk a mi falusi életünkbe, legyen az akármilyen halovány. Fogalmam sincs arról, készítenek-e még meggyborokat a faluban. A játékos, mégis nagyon komolyan vett vetélkedések elmaradtak, csak néhány fejben bukkan elő, ahogyan most az enyémben.

Kár, hogy nem folytatódtak! Azért emléknek megmaradtak, nem is a rosszak közé tartozóknak. Hosszú évek után végre a fiókomat is elhagyhatták.