Léteznek ma nálunk olyan iskolák, ahol kerek mondatokkal értékelnek minden diákot. A nyári szabadságra számszerű osztályozás nélkül küldik a tanulókat. Ahol az elsajátítandó tananyagnál talán fontosabb a gyermek megismerése, önálló, a kollektívát mégis nagyra becsülő emberré alakítása.
Nagy kár, hogy a hatalmat gyakorlóknak ez nem tetszik és az
egységesítésre hivatkozva elkezdték készítgetni a szabályozókat. Minden
gyermek buksiját uniformisba kell bujtatni? Szabadon szárnyaló
gondolatok születését megakadályozni? Csak remélni merem, hogy nem!
Ahogyan abban is bízok, hogy mindig lesznek szófogadatlan pedagógusok,
akiknek sokkal fontosabb lesz a diák, mint a sulykolandó tananyag.
El kell jönnie egy olyan világnak, amikor a „rossz" tanuló együtt örülhet tanítójával az év végi bizonyítványának. És amikor az átadja, megcirógatja mosolyogva a nebuló üstökét. Nem azért teszi, mert keresztény emberként Krisztus jut eszébe a gyerekekkel, hanem csak azért, mert szereti.
El kell jönnie egy olyan világnak, amikor a „rossz" tanuló együtt örülhet tanítójával az év végi bizonyítványának. És amikor az átadja, megcirógatja mosolyogva a nebuló üstökét. Nem azért teszi, mert keresztény emberként Krisztus jut eszébe a gyerekekkel, hanem csak azért, mert szereti.
A tanulók kiszolgáltatottak egyrészt a
tanároknak, másrészt a tanulandóknak. Ez a függőségi viszony lehet
pozitív, de negatív irányú is. A padokban ülők nem válogathatnak a
katedrán helyet foglalók közül. Van is belőlük sokféle és ez így van
jól, mert színesíti az „Alma Mater" életét. A baj akkor mutatkozik meg,
ha bármelyik fél is fenntartásokkal fogadja a másikat. Egy ilyen
rózsaszín világot nagyon nehéz lehet megteremteni a tantermekben. Nem
egyszerű tehát a "Tápláló Anya", de a gyermeke helyzete sem.
A
tananyagok mennyisége és minősége felülről meghatározott. Az igazgatók
és tanárok felügyeleti kényszer hatása alatt dolgoznak. Sok lehet bennük
a félsz, ami háttérbe szorítja a folytonos megújulást, így marad a
kötelező monotonitás. Az évek során aztán az egyhangúság át is veheti a
hatalmat és sűrű köddel borítja be az iskoláinkat.
„Olyan
lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája." Szent-Györgyi Albert
gondolata megszívlelendő. Az oktatás körül egyre csak erősödő
atrocitások a rossz irányba való haladást mutatják. Való igaz lenne,
hogy a hatalom képes lebutítani nemzedékeket csak azért, hogy érdekét
ellentmondás nélkül szolgálják? Pedig hát a szolgálat, az alázattal
való, éppen a vezetők, a hatalom nagyszerű feladata!
Együtt az iskola tanári kara, évnyitó értekezleten vannak. Az igazgató
megnyitja az ilyenkor szokásos adminisztrációs feladatok ismertetésével.
Laza, baráti társalgásnak is beillő eszmecserével folytatják.
- A nyáron véletlenszerűen botlottam be egy képzőművészeti szakkör
délutánjába. Ott találkoztam a hatodik osztályos Nagy Zsuzsival, aki
éppen egy folyó partjára hívott engem egy csoda-szép festményével. Hogy
az a gyerek mit művelt a festékkel, az valami fantasztikus!
A rajzóráimon már régen igazolta az a kislány, hogy óriási
lehetőségek nyugszanak benne. Tudjátok, hogy itt nincs idő arra, hogy
külön is foglalkozzunk ilyen tehetségekkel. Otthon meg nem ér arra rá,
hogy fessen, mert foglalkoznia kell a kishúgával és a matekkal, ami
nehezen megy neki.- válaszolta a rajztanárnő.
- A matekkal tényleg kínlódik a Zsuzsi, de becsülettel teljesít. Mi
lesz vele a nyolcadik erős anyagával, nem is tudom?- mondta el így
gondolatát a matektanár.
A
fenti sorokat évekkel ezelőtt, eltérő időpontokban vetettem papírra.
Azóta változott nálunk a világ és bízom abban, hogy folyamatosan haladni
fogunk jó irányban az oktatás kikövezett útján. Most megint leírok
mégis valamit, nem tudom magamban tartani a hallottakat. Lehet, túl
érzékeny vagyok? Igen, de azért az oktatásért felelős vezetés figyelmét
is fel kell hívnom ilyen és ehhez hasonló történésekre:
A
negyedikes általános iskolás leányka sportos, mozgékony, a jó tanulók
közé sorolandó. Megyei-országos-nemzetközi versenyeken képviseli az
iskoláját és az elért eredményeivel öregbíti annak hírnevét.
2025.
novemberében az iskola több diákjával együtt ő is részt vett a „Hódítsd
meg a biteket!" elnevezésű nemzetközi informatikai versenyen. A
megmérettetés során a tanulók különböző nehézségű feladatokat oldottak
meg időre. A cél nemcsak a pontszerzés volt, hanem az algoritmikus
gondolkodás és a kreatív problémamegoldás fejlesztése is. A verseny
feladatai gyakran a mindennapi életből vett helyzeteket dolgozták fel,
így a gyerekek játékos formában találkozhattak az informatika
alapjaival. Korosztályában, a Kishód kategóriában a 6267 résztvevő közül
a dobogóra állhatott. A csapatot kísérő pedagógus büszkén húzhatta ki magát gyerekekkel együtt a kamera előtt.
.
Ez
a fürge kislány a maga 125 cm-es magasságával a tornaórán nekifut,
dobbant és jókorát ugorva, csupa mosollyal az arcán ér földet 260 centiméternél. Látszik
rajta a siker öröme, minden bizonnyal meg van elégedve a
teljesítményével. A tornatanár -nevezem most jóindulattal így- osztályoz
és elégséges érdemjegyet ad a gyakorlatra. Ugyanitt nem kell kötelet
mászni a duci gyereknek és távolt ugrani annak, aki nem akar. Az én
olvasatomban egy tornaórának arról kell szólnia, hogy a gyerekek minden
porcikáját kicsit megmozgassa. És miután a tanár megismerte a nebulókat,
testükre szabott feladatokkal lássa el őket az egészségük megóvása,
testi fejlődésük elősegítése érdekében. A kiugró tehetségekkel külön
foglalkozzon a nevelő és teremtse meg a továbblépés lehetőségét.
Ha tehetném, megszüntetném a torna osztályozását. Ügyelnék arra, hogy mindegyik diák fáradjon el kicsikét az óra végére, ne akarja senki padon ülve mulattatni az időt.
Visszatérve
a kislány méterek feletti ugrására és az ahhoz tartozó kettesre, én a
tanárnak adnék elégtelen osztályzatot. Ehhez igazgatónak kellene lennem,
de sántít ez a megoldás, mert esetünkben a tornateremben a sípot
szájában tartó ember egyben az iskola igazgatója is.
Hát
akkor nincs megoldás? Miért is ne lenne? Minden iskolában legyenek meg a
szabad mozgás és játék feltételei és a nagyon is fontos tornaórákat
csak azok vezényeljék, akik a diákokat szeretik.
Sok
átalakítandó dolgot érzek én a tanításban és a nevelésben, bölcsődéktől
az egyetemekig. Sorolhatnám az elhelyezéstől, az étkezéstől a
tantervekig és mindegyik területben dolgozók és vezetők helyes
kiválasztásáig.
Történni fognak változások.Hiszek abban, hogy vannak és lesznek döntéshozók, hozzám hasonlóan gondolkodók.
Annak
a távolugrásnak a kettesét ma sem értem. Elképzelni csak azt tudom,
hogy a szülőkkel van gondja az igazgatónak. Ha így van és ezért ad
kettest, akkor ez a vezető alkalmatlan arra, hogy gyermekekkel
foglalkozzon, hogy tanárok munkáját felügyelje és irányítsa.
