Annak idején mindig nyitva voltak az óvodák kapui. Eshetett a hó, hétágra tűzhetett a nap, az intézmény üzemelt bezárás , tavaszi-nyári-ősző-téli szünetek nélkül. Az én falumban még a szokásos tisztító festést is szakaszosan végezték. Az óvónénik ilyenkor kotlósként maguk köré gyűjtötték a kicsiket. Fiatal felnőttként egy alkalommal magam is ecsetet foghattam és amíg a pemzlivel színeket társadalmi munkámmal hordtam fel a falakra, gyönyörködhettem a gyerekek játékaiban.
Újonnan épített nagyvárosi ovi adott otthont két gyermekemnek. Úgy üzemelt az, hogy miatta nem kellett felügyeletet keresnem a fiúk számára. Azután megváltozott valami. Szünetek vannak, érthetők és nehezen érthetők. Gyakran fordul elő, hogy a szülő viheti -ha van- gyermekét másik óvodába, szabadságot vesz ki, vagy családi segítséget kér.
-Pénteken nem tudjuk a gyerekeket fogadni. -mondja szülőknek a vezető óvónő.
A kijelentés mind gyakoribb, a szülőket már nem is érdekli az indokolás.
-Holnap nem lesz víz az iskolában. -olvasom a mai sajtóban. Kérik a szülőket, hogy gyermekük lehetőleg ne jelenjen meg az intézményben. Pedig milyen sportos, sok jóra tanító lehetne egy ilyen nap a gyerekek, tanárok, fenntartók és felügyelők számára egyaránt.
Az ilyen rendkívüli események miatt otthon maradó szülő remélem, nem kap munkáltatójától felhívást, hogy ne jöjjön dolgozni, mert számára nincs már feladat.
Levi unokám könnyű helyzetben van. Nem baj, ha Anyu, Apu elfoglalt, ott van a Mama. Gazdag srác, a két nagyszülő mellett neki még örökölt mamája is van. Minap hármuk közül az egyiket le is riasztották.
-Ha lúd, hát legyen kövér! -okoskodott bájos-kedvesen emígy a kis unoka, kérte is édesanyját:
-Jöjjön most mindkét Nagymama! -fejezte ki szóban is a óhaját.
A kérés fontosságát megértve,ezen a napon két Mama is bekopogott Levente ajtaján. Így aztán a mamák megnyugtató jelenlétében az óvoda helyett saját kuckójában, zavartalanul építhette a maga birodalmát.