Himnuszok fájdalma

 Hiába lengettem látványosan a zászlót les miatt, a játékvezető nem fújt a sípjába és gól született. A kis falu csapata ezzel az egyetlen, hálóban kikötött labdával idegenből vihette haza a győztesnek járó pontokat. Szépséghibája az egésznek az volt, hogy a síp gazdája a nyertesek falujából érkezett. 

Annak idején ebből nem csináltak ügyet, legfeljebb a hazai közönség hangos kiáltásokkal, a sporthoz nem igazán illő szavakkal melegebb éghajlatra küldte a bírót.

 

Ötvenöt évvel később, most szeptember 25-én, -a mérkőzés végeredményét illetően- az előzővel megegyező meccset néztem a televízióban. Ukrajna labdarúgó válogatottja a Puskás Arénában, 56799 néző előtt az első félidőben betalált a kapunkba és a mieink erőfeszítései ellenére megszerezte a három pontot. Nem irigyeltem a játékvezetőt. Energiája nagy részét rendcsinálásra kellett fordítania. A sportszerűtlen magatartással és a durvasággal mindkét csapat "dicsekedhetett", igazán kár, hogy a mi focistánk ezt természetesnek és velejárónak minősítette a lefújás utáni nyilatkozatában..

A leginkább elítélendő viselkedést a zöld gyepen kívül a nézők egy csoportja produkálta. Az ukránok himnuszának tisztaságába fütyüléssel és kiabálással belerondítottak. Rosszallásomat kifejezni az ilyen magatartást tanúsítókkal szemben talán a csürhe jelző nyakukba akasztásával tudom a legegyszerűbben. A legelésző vagy a moslékot lefetyelő disznókat nem bántanám ugyanezen szó használatával. Nem értem a mélységesen elítélt magatartás miértjét. Kár, hogy 55ooo ezer embernek nem jutott eszébe azonnal rendet teremteni, az emberhez méltatlanul viselkedőket kapun kívülre kísérni.

 

Általános iskolás gyerekként ünnepi alkalmakkor mindig elénekeltük a himnuszt és a szózatot is. Szilveszter éjjelén beköszönő új esztendőt a rádió hullámain keresztül Kölcsey Ferenc verse, Erkel Ferenc zenéje köszöntötte és mi gyerekek a szüleinkkel együtt felállva, csendben elénekeltük azt a mélyen vallásos, bűnbánó imát és fohászt.

Szélesebb közösség előtt egy nyilvános szabadtéri ünnepségen, 1844. augusztus 10-én az Óbudai Hajógyárban (Hajógyári szigeten) mutatták be. Imádsággá a magyar emberek közmegegyezése tette, bár hivatalossá csak akkor vált, amikor bekerült a Magyar Köztársaság Alkotmányába, 1989-ben.  

Remélem, hogy szerte a világban ma még milliók elérzékenyülve, hazájukat szívükben hordozva éneklik.  „Isten, álld meg a magyart jókedvvel, bőséggel,"

 

A szomszédunkban élő ukránok himnuszában is benne van a történelmük. A régen megírt vershez olyan zene kapcsolódott, amely a nép dicsőségét és büszkeségét hirdeti, a szívek és lelkek feláldozását a szabadságért. A függetlenségüket elnyerő esztendőt követően, 1992-ben nemzeti himnuszukat alkotmányukban is rögzítik, elismerve azt nemzeti identitásuk zenei kifejezéseként.

 

Jobb ha nem tudom mit gondolt rólunk magyarokról a pálya közepén az a tizenegy, egyenesen tartással álló fiatal, amikor a himnuszukat oly gyalázatos módon megzavarták.

Azután jött a debreceni szurkolók ugyancsak kifogásolható viselkedése az Üllői úton, amit „megkoronázott" a feltett kérdés: „Gerincre nem futotta?" -utalva a Fradi busás pénzügyi támogatása mellett a pályán tanúsított magatartásra is. 

Vajon mit szólna mindezekhez Hidegkuti Nándor, bizony elszomorodna. Életében a labdarúgás fortélyai mellett mindig a sportszerű magatartásra nevelte társait, de a fiatalabb nemzedéket is. Biztosan vannak hasonló beállítottságú emberek ma is. Miért nem hallatják a hangjukat? 

Legjobb lesz, ha leszokok a képernyő előtti szurkolásról, vagy talán mégse? 

Nézem a Holland-Magyar női mérkőzést. Fegyelmezetten derűs arccal és tiszta szívből énekelték a himnuszokat, a közönség se zavarta meg azokat. Fejlődtek a lányaink, nyolc helyett ezúttal csak három gólt kaptunk a nagynevű ellenféltől. A harc itt is hevesebb volt néha a kelleténél, de több esetben is megnyugtatott az a látvány, amikor egy-egy erősebb ütközés után fölpattanva a földről, mosolyogva néztek egymásra és koccantak egymásnak. 

 

A szeptember végén lejátszott mérkőzés -annak végeredményétől függetlenül- nem csak engem háborított fel, szomorított el. Hadd idézzek más gondolataiból is:

 

 „A gyűlölet stadionja....

Sajnos az utolsó szálig beigazolódtak a félelmeim, amit nemrégiben itt, az oldalamon megfogalmaztam.

Tegnap este a budapesti Puskás Arénában lejátszották a magyar–ukrán mérkőzést, és ami a nézőtéren, valamint a pályán történt, az a magyar sportkultúra és a nemzetközi presztízsünk legmélyebb, legszégyenteljesebb pontja. 

Elképesztő volt az a gyűlölet, ami a hazai provokátorok torkából áradt, amikor a vendégek nemzeti himnusza felhangzott. Az ukrán himnusz alatti trágár, obszcén bekiabálások, fütyülés nemcsak a sportszerűség sárba tiprása, hanem egy olyan nemzet gyáva megalázása, amely ma a puszta túléléséért küzd. Minden nemzet himnuszát tiszteletben kell tartani!!! 

Ez a tegnapi botrány a legvégső figyelmeztetés és ébresztő kell hogy legyen a jóérzésű társadalom számára. A kormányzati uszítás valóságos puskaporos hordóvá változtatta a nemzeti stadionunkat. Aki képtelen megérteni, hogy a sportpályán a vendéget tisztelet illeti meg, az valóban jobban teszi, ha otthon marad."

 

Sokkal durvábban is fogalmazott, minden szavát megértettem és elfogadtam, kivéve írásának címét. A Puskás Aréna nem lehetett a gyűlölet stadionja, mert abban sok ezer becsületes ember, kedves szurkoló várta a mérkőzés kezdetét jelző sípszót. Hogy a lelátókra beengedtek részeg disznókat is, az a rendezők hibája és felelőssége.  

Világbéke

 

 ...és vágyom a világbékére! A beépített szépség, Sandra Bullock mosolyogva búcsúzik ezekkel a szavakkal a nézőktől. A filmvásznon meg is teremtette a szeretetben gazdag békét maga körül.

VI.Pál pápa kezdeményezésére közel hat évtizede emlékezhetünk meg az év első napján a világbékéről. Az ENSZ se akart lemaradni, Közgyűlésének határozatával nyilvánította a béke nemzetközi napjává ülésszakának nyitónapját. Ettől eltérően a megemlékezés napja régtől szeptember 21. Cél az erőszakmentesség, a konfliktusmegelőzés, a béke eszméjének hirdetése, valamint egy napig tartó  globális tűzszünet szorgalmazása. 

Ma már meg vannak azok az eszközök, amelyekkel figyelemmel kísérhetjük a bennünket körülölelő világunk történéseit. Nem látom és nem hallom, hogy az egyház és az Egyesült Nemzetek Szervezete buzgólkodnának a világbéke megszületése érdekében. Nem csodálkozok ezen, nem egyszerű feladatról van szó.

 

A földgolyón valakik, valamiért mindig fegyvert ragadtak. Az ókori pun háborúkban a Római Köztársaság és a Karthágói Birodalom  18 éven át harcolt a Földközi-tenger nyugati medencéjének uralmáért. A középkorban az Angol és a Francia Királyság a százéves háborúban (116 évig tartott) döntötték el, ki legyen az uralkodó, ki birtokolja a francia földön lévő Flandria, Guyenne, Bretagne területeit. Az angolok és franciák később a világ újrafelosztásában jól kijöttek egymással, elosztották egymás között Észak-Amerikát, nem kímélve annak őslakósságát. 

150-éves török uralom néptelenítette el és szakította szét országunkat. Védőbástyája voltunk Európának támogatás, segítség és köszönet nélkül.  

Majd jöttek a sokak országát érintő világháborúk. Mi magyarok mindkettőből nagyon rosszul jöttünk ki. Ennek igaz okait miként tanítják ma történelem órákon?   

 

Ezután se hallgattak a fegyverek, egy perig se! Annyi és olyan sokféle a fegyveres összetűzés, hogy már jelzőkkel is el tudjuk különíteni azokat egymástól: A világot ma nem egyetlen globális összecsapás, hanem több száz regionális háború, polgárháború jellemzi. A nagyhatalmak ma már nem harcolnak egymással, kiadják azt "vállalkozásoknak" minden részletre kiterjedő szükséges támogatással. 

Hidegháborús összecsapások, arab-izraeli konfliktusok, dekolonizációs-és polgárháborúk, Perzsa öböl háborúi, terrorizmus elleni háborúk. Ezen -a jelzőkkel is ellátott fegyveres -harcok közé sajnos Európa is társul szegődött. A Délszláv háborúk végeredményeként Szétesett Jugoszlávia, de a végeredmény vissza adta függetlenségét az embereknek.

2014 februárjában Oroszország megszállta és annektálta a Krím félszigetet. Fegyveres konfliktus kezdődött, ami 2024 februárjában kiteljesült Ukrajna egész területét érintő nyílt katonai invázió formájában. Azóta repülnek a drónok, dőlnek romba épületek és a legszomorúbb, halnak meg emberek. Válogatás nélkül oroszok, ukránok, katonák és civilek, öregek és fiatalok. A jövőjük szépségéről álmodó gyerekek, édesanyák karján pihenő kisdedek. 

Ki adott és kinek erre jogosítványt? Hatalmi mámorában eszét veszített emberről van szó, vagy őt is kezében tartja a leghatalmasabb úr, a Pénz? Hol van a világbékéért oly sokat tenni akaró szervezetek sokasága?  

 

A szürke kisemberek nem szeretik a háborút, hát még ha az a szomszédjukban zajlik. Soha nem is ők kezdik, mégis megosztottá válnak. Igaz, hogy ezért a politikusaink az elmúlt esztendőkben különösen sokat fáradoztak. Ennek köszönhető, hogy az Ukrajnában élő embereket féltők  mondatait kiforgatják és az ottani jelen történéseket igyekeznek komolytalanná, akár nevetségessé tenni.

 

Amikor ezeket a sorokat írom, a háború újabb halálos áldozatairól tudósítanak a hírek. Nagyvárosnyi már a halottak és a sebesültek száma. Közel azonos időben olvashatom egy kedves ismerősömnek sorait, aki Ukrajnában született, hazánkban élő magyar. Szkeptikus emberekhez szól az internet hullámain:

"Látjátok, kedveskéim, a probléma az, hogy ti ezen az oldalon végre kénytelenek vagytok szembesülni a kőkemény igazsággal a szeretett putleretekről és arról a nyomorúságos maffiarendszerről, amiben az oroszok élnek. Csakhogy ti idáig kizárólag a fizetett orosz propagandán szocializálódtatok. Csont nélkül felültetek az orbáni, gátlástalan uszításnak, és ez a rendszerszintű dezinformáció tette a fejeteket ennyire tudatlanná. Ez a vakság az egyetlen valódi oka a ti vicces kételkedéseteknek."  

 

Megkerestem a definícióját! A világbéke az összes nemzet, ország és ember között megvalósult harmonikus, erőszakmentes állapot eszménye, amelyben a fegyveres konfliktusok és háborúk teljesen megszűnnek. Irigylem az Istenben hívő embert, neki lehetősége lesz békében élni. Addig is törekedjünk egymás kezét fogva, mosollyal az arcunkon, szeretetben élni.  

 

Érdekes hasonlóság

Nem először és remélem, hogy nem is utoljára fordult elő nagyfiam meglepetése. Az ünnepi hangulatot teremtő játékok, dalok, versikék soha nem maradnak el név-születésnapokon se. Emlékként ezekről már örömmel szóltam az írásaimban. Most azért fogtam tollat ismét a kezembe, mert valami másképpen történt meg. 

A házassági évfordulónkról gyermekeim nem feledkeznek meg. Előfordult olyan is, hogy nagy számban volt jelen a rokonság .a kerek számú évforduló miatt. Mi ketten érintettek soha nem foglalkoztunk azzal, hogy az egymásnak kimondott igen évente ismétlődő napjai ünnepélyes keretekbe foglaltassanak. 

 

Néhány adat, gondolat bediktálásával ebben a számítógépes világban ma már minden elképzelhető. Ilyen gép által szerkesztett köszöntőt olvashattunk az ötvenkettedik házassági évfordulónk napján. 

 

"Erzsinek és Jenőnek–52. házassági évfordulójukra  

Ötvenkét év.

Ennyi idő alatt egy ház is otthonná válik, egy út emlékké, egy

kézfogás pedig hűséggé. Komló utcái ismerik lépteiteket.

Látták a fiatal szerelmeseket, a dolgos hétköznapokat, az

örömöket és a nehéz napokat is. És látták, hogy mindig együtt

 mentetek tovább. Nem volt minden nap ünnep. De minden

nap tettetek egy keveset azért, hogy a holnap is közös legyen.

Három fiú lett a szeretet gyümölcse: Gábor, Tibor és Bálint.

 Nemcsak életet adtatok nekik, hanem példát is – arra, hogy mit

 jelent kitartani egymás mellett, tisztelni, bízni és szeretni. Aztán

 a család tovább bontotta ágait. Eszter, Emese, Levente, Kata,

 Janka, Lizi és Máté – hét külön mosoly, hét külön történet, de

 mind ugyanannak a szeretetnek az örökösei. A legszebb örökség

nem az, amit kézbe lehet venni. Hanem az, amit szívből lehet

 továbbadni: az összetartozás, a család ereje, az a biztos tudat,

hogy mindig van hová hazatérni. Ötvenkét év után már nem a

kimondott szavak számítanak leginkább. Hanem egy tekintet,

amely mindent ért. Egy kéz, amely ösztönösen keresi a másikat.

Egy közös csend, amelyben ott van egy egész élet.

 Kívánjuk, hogy

még sok közös hajnal köszöntsön rátok Komló felett, hogy a nevetés továbbra is betöltse az otthonotokat, és gyermekeitek,unokáitok körében még hosszú éveken át élvezhessétek mindazt amit együtt felépítettetek.Mert vannak szerelmek amelyek fellobbannak. És vannak, amelyek ötvenkét éven át csendes fénnyel világítanak. A tietek ilyen. Boldog 52. házassági évfordulót, drága Erzsi és Jenő! Szeretettel és hálával a családotok."           (Gép szerkesztette, Gábor küldte 2026. július 27-én.)

 

Nem csökkenti Gábor érdemeit az, hogy az üdvözlés talán túl szépre sikeredett. Egy ilyen napon sok minden megfordul az ember fejében. Persze nem leltárról van szó, mégis fel-felvillannak események a közösen eltöltött ötvenkét esztendő történetéből.

Cselekedeteim között találhatók szépszerével jók, ám rosszak is egyaránt. Mindegyiket felvállalom, azok mozgató rugóival együtt. Egy dolgot tartok nagyon fontosnak, azt a szeretetet, amit megismerkedésünk óta érzek feleségem, Erzsi iránt. És mondhat vagy gondolhat bárki akármit, ez így van és így is lesz a szemem utolsó pillantásáig.

 

A napján nem zavart bennünket senki. Újra elolvastam az ajándékba kapott sorokat, fogtam a járásomat segítő botot és kimentem a kertbe. Metszőollóval három szál bimbózó rózsától szabadítottam meg a bokrot. Amíg válogattam a sárga virágokból, Johnny Cash egyik dala jutott az eszembe.Nem az ének, hanem a szöveg, de már arra sem emlékszem. Igen régen volt már és csak annyit tudok, hogy az ígéret fogalmáról nagyon szépen beszélt.              Erzsi a szobában, megszokott helyén ült. Hozzá léptem, a csokrocskát felé nyújtottam és csak annyit mondtam: szeretettel. Felállt, a virágot átvette és puszit adtunk egymásnak.

Múlt az idő és a rózsák -megfáradva a vázájukban- bimbójukat elvesztve, de napokig fürdőztek a vizükben, díszítették az asztalt. Érdekes hasonlóság ez, akár az emberi élet.

 

Nemrégiben kaptunk ajándékba MAMA és PAPA felirattal, piros szívecskével ékesített bögréket. Ha kézbe vesszük, markoljuk hát meg jó erősen, békességgel és szeretettel. Akár egy-egy szál virágot is tehetünk bele és mosolyogva cserélgethetjük azokat.nyújthatjuk át a másiknak.

Adja meg nekünk a sors, hogy ez még sokáig így legyen, így lehessen!  

 

Kérjen bocsánatot!

Az egykori parlamenti képviselő erre válaszul, háláját kifejezve köszönő posztban koszfészeknek nevezte városunkat, mondván, hogy "Komló 15 év alatt egy pusztuló, eladósodott, munkanélküliségben fuldokló koszfészekből virágzó, újjáépített európai zöldváros lett." 

Elszomorodva olvasom ezeket a sorokat, a hozzá kötődő gondolatokat, miközben a számítógép előtt ülve lapozgatok a bányásznapi színes események között. Az ősz beköszöntével ez az ünnep a fekete gyémántot felszínre juttató bányászok és az ő munkájukat kiszolgáló emberek elismeréséről szól. Minden évben ünnepel a város egésze is, mint egy örökség, úgy kezeli szeptember elejét. Nem csoda, hisz a bányák tették várossá a falut, vonzották az embereket országunk sarkaiból. Aztán bezárták a kapukat, talán túl gyorsan is lebontották az aknák tornyait, sorra szűntek meg a munkahelyek, ezrekkel csökkent a lakosság is.

1963-ban itt lettem gimnazista, rövid szünetekkel tarkítva itt élem az életemet. Sok szépet és jót éltem át, de akadtak persze rossz dolgok is. És így van ez ma is. Ez utóbbiak közül a ranglistát biztosan a „koszfészek" jelző vezeti.                                                                                                                      Hogyan merészel bárki is ilyet kiejteni a száján? Milyen ember az ilyen ember? Faragatlan, neveletlen, együgyű, buta? Mindegyik a hátára ragasztható, de egyik se igaz. Egykori országgyűlési képviselőről van szó, aki másfél évtized alatt rendet teremtett Komlón és a koszfészket virágzó zöld-európai várossá varázsolta. Legalább így gondolta ezt városunk vezetője, mert Szent István ünnepén díszpolgári címet szándékozott a nyakába akasztani. Mégse merte megtenni, túl nagy volt a tiltakozás, ami az eszébe juttathatta az egykor kapott nagy pofont. 

A díszpolgári cím eltűnt, mint szürke szamár a ködben, de Bányásznapra a nap is kisütött, a köd is kereket oldott. Lehetőség nyílott a nagyközönség előtt maradandó munkásságért elismerő oklevelet átadni,ha nem is a korábban tervezett díszpolgári címet. Ehhez hozzá fűzni már nem sok mindent lehet. Hát ennyire szabad hülyének nézni az embereket? Az elismerést adó és azt elfogadó ember egyikének se jutott eszébe, hogy ne tegye?

Mondanám, hogy egy település vezetője tanuljon meg elnézést kérni a lakósságtól, ha azt kell tennie. Gondolom, nehéz lehet ez annak, aki a sok-sok feltett állampolgári kérdésekre se hajlandó -nem tud,nem akar-válaszolni.

 

A városunkat érintő  „koszfészek" jelző csak nem megy ki a fejemből. Az elhangzott szó gazdáját elítélendő, sokak szájából kiröppenő csúf szavak megidézése  helyett szépítem a dolgot. Meggondolatlannak, embertelennek tartom az efféle, másokat gátlástalanul lekicsinylő magatartást. Mennyi ember épített, szépített és tett le valami más értéket történelme során a mi városunkért! Mindenkit megbántott, de őket különösen. Javaslom neki, hogy kérjen bocsánatot!     

 

Helycsere abroncséknál

 

 

A szegediek széppé varázsolták városuk környékét, amikor kiépítették a Keramit tavak rendszerét. A téglagyártás mély agyagbányáit, óriás gödreit nagyon egyszerűen, vízzel feltöltötték és az így kialakult tavak környezetét rendbe tették. A vízterületet kezelő nagy múltú  horgászegyesület halállománya, annak sokfélesége örömek forrását jelenti a szabad idejüket vízparton töltő horgászok számára. A tavacskák egyikére a „gumis" jelző ragadt. Nem természetes eredetű vízfelület, miért is ne becézhetnék gumisnak? Nemrég azonban egészen más derült ki az 55-ös út közelében lévő tóról. Történt ugyanis az, hogy az idei tartós szárazság miatt a vízfelületek nagyot csökkentek, a tópartok pedig repedezett és kiszáradt agyag alakjában nagyra nőttek.

És ekkor derült ki mindenki számára jól láthatóan, hogy a becenév nem egy kitalált mese, hanem sokkal inkább egy szörnyű, érthetetlen valóság szülöttje. Mert a tó medréből megszámlálhatatlanul bukkantak elő gumiabroncsok, amelyeket a nap fénye most vakító fehérre festi. Szemünket hunyorgatva mondhatnánk a látványra azt, hogy érdekes, különleges! De amikorra a kép eljut az agyunkig, már egészen másképpen fogalmazunk. Természetellenes, embertelen, felháborító! Akármilyenek, mégis emberek voltak azok, akik gépjárművel a tópartra hordták a kopott abroncsokat és dobták azokat a józan ész gondolatai ellenére -minden bizonnyal felsőbb utasításra- a tó medrébe.

Ez a vulkanizált szerkezetű gumi nem illeszkedik be a természetes körforgásba, idővel mikroműanyagokra esik szét és a víz mérgezőanyagokat mos ki belőle. Veszélyes hulladéknak minősül, ezért tilos azt a természetben hagyni, vagy elégetni. Biológiai bomlása legalább fél évezredet igényel. Ez utóbbi  pár sort bárki, bármikor megismerheti, ha akarja, vagy már tud is róla. Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy az abroncsokat vízbe dobálók, még inkább az arra utasítást kiadók bűncselekményt követtek el. A Btk.-ban megfogalmazott környezetkárosítás bűncselekményét. 

 

A vízterületet a Szegedi Herman Ottó Horgászegyesület kezeli. Mit szólna a természettudós, polihisztor névadó a most napvilágra kerülő állapothoz? 

Díszpolgárként hogyan vélekedne minderről Széchenyi István, Jókai Mór, Apponyi Albert?

Miként verselné még ezt a képet Juhász Gyula?

Mit szól hozzá Szeged országgyűlési képviselője, önkormányzata, polgármestere?

Fel akarják-e deríteni az arra hivatott szervek ennek a bűncselekménynek körülményeit, elkövetőit?

Lesz valaki, aki gyorsan kiszedi az eldobott autó lábakat?

Ha tettek nélkül megvárják a mindent ellepő bőséges esőt, lesz-e kedvük ficánkolni a pontyok, csukák, süllők, harcsák, compók és keszegek seregének? 

 

Vajon hány helyen található még országunkban ilyen „lerakat"? Minden bizonnyal nem csak a tíz ujjam kell ahhoz, hogy megszámolhassam. Sok szemetelő ember él közöttünk. Az eldobott cigaretta végtől az árokban landolt roncs autóig minden megtalálható úton, útszélen. Ezek mindegyikének van gazdája, akiket az élet nem tanított rendre és fegyelemre. Van hát mit tenniük szülőknek, nevelőknek, munkahelyi kollektíváknak. 

 

A hulladékgazdálkodást illetően azért akad még feladata az államnak és az általa kijelölt Zrt-nek is. Kevés a hulladékudvar, építési-bontási hulladék leadása csak természetes személyeknek adatik meg, nem ingyenesen. Mások mit tehetnek? Elvihetik az erdő szélére. Gyakran meg is teszik? Vagy azt a fizetni nem akarók választják megoldásul a lecserélt cserepekkel, téglákkal?   

 

Egyszer majd mindenhonnan eltűnik a szemét, nagyítóval se találunk egy árva csikket se és akkor felébredünk egy meseországban.  Addig is jó munkát kívánok a szemetet gyűjtőknek, szállítóknak, újrahasznosítóknak!

Mi pedig szürke kisemberek, nézzünk jól körül a tanyánkon, kerítésen belül és kívül is. Nem a mai napon beköszönő ősz lehulló leveleire gondolok, hanem a természetbe nem illő, tanulatlan emberek eldobott szemetére,  Azért pedig hajoljunk le és nyugodtan, büszkén felállva dobjuk a kukába. 

Tél Uraságának így már nem kell szégyenkeznie, amikor fehér takaróval borítja a földünket és  Tavasz Tündérének se kell pironkodnia, amikor új életet adó vízzé olvasztja a hópihéket.   

 

„ott hevernek ők a polcokon..."

„A sok kacat, ócskaság, mi évek óta összegyűlt, szerteszéjjel ott hevernek ők a polcokon, meg mindenütt." Énekli ezt Bródy János a Filléres emlékeim c. dalában.   

Ilyen drága emlékekkel dicsekszik a nagymama az unokájának, amikor a gyermek a napfogyatkozás megtekintésére a házilag készített szemüvegeket kotorássza elő a szekrény fiókjának mélyéről. Kedves ismerősöm olyan szépen ír erről. A legkisebb tárgya is értéket hordoz magában, mert benne van abban életének egy darabkája.

Minden bizonnyal magam is így vagyok ezzel, nem véletlen gyűjtögetem emlékeim tárgyait. Egy fióknyival kezdődött, ma már fél tucat is tele van azokkal. A miniszteri dísztőrtől a Csornoje more partjától a napokban kapott, szimmetrikus teknőcskékkel díszelgó  kagylócskáig. Tudom, hogyan romlott a forintunk és azt is látom, hogy mennyivel van elmaradva az államunk a havi apanázsomat illetően. Mert megőrzésre került a bérem és nyugdíjam minden változását igazoló írásos dokumentum. Dicsekedhetek a szép számú kitüntetéssel, elismerő oklevelekkel, tárgyi ajándékokkal, könyv alakba foglalt írásaimmal, ezekről már korábban szóltam. De többet érő lehet az a száznyi rajz, szorgos kezek által készített pici figurák, vagy éppen versikébe foglalt gondolatok, amelyekkel gyermekeim, unokáim ajándékoztak meg. Egyszóval igen gazdaggá tett „a sok kacat, ócskaság", amit a hetvenhét esztendő adott nekem. Az egymondatos -örömtől virágzó- levelecskétől a sok-sok dalt megszólaltató hegedűig mind a sorsára vár.

Valamennyit a családomra bízom. Ma még születnek újak, fogalmam sincs, hogy meddig.Ha majd egyszer nem leszek, ürítsék ki a fiókjaimat és tegyenek a legjobb belátásuk szerint. Mindegyik darabkában ott van egy kicsit a szívem. Emlékül helyezzenek engem is a sok kacat közé és tisztességgel osztózzanak rajtam.

Azon törtem a fejem, milyen képpel felejtessem el az előbb leírt gondolat sugallta szomorkás hangulatot. És megtaláltam! Boros palackokat sorakoztattam fel és készítettem azokról fényképet. Érdekesek, díszesek, valamiről mesélnek. Valakiktől, valamiért kaptam. A borokat megiszogattam, az üvegeket néha-néha megszemléltem. Az egyiken egy csoportkép, a másikon az üvegbe gravírozott jókívánság ma is képes feldobni egy napot.

Kettőnek sértetlen a zárókupakja. Az egyik egy családi eseményre lett palackozva, sértetlenségét ezért őrzöm. A másikat majd tizenhét évvel ezelőtt kerek születésnapomra hozta a gazdája. 

- Majd közösen megisszuk- mondta. Erre azóta se került sor.

. 

Amikor felnézek a polcra és látom ott sorakozni a boros palackokat, sok-sok emlék futhat előttem, juthat az eszembe. Huszka Jenő dala biztosan:

 

Borban az igazság, 
Borban a vigasz,
Borban a felejtés,
Borban a tavasz.

Szurkolunk neked!

 "Ha bárki is azt gondolná, hogy a svájci farkas halála kizárólag egy " ember" bűne, az téved. Kollektív bűnünk, az egész közönyben rothadó társadalmunké. Az Ő halála a mi szimbólumunk. Az eddigi hallgatásunk, kiállásnélküliségünk lábjegyzete. Annak a " következmények nélküli országnak a látlelete, melyet hagytunk megépülni. A politikai elitünk bűne, melyet időről időre megválaszt a tömeg, ahol a disznóölés élőben vagy a helikopterről puffogtatás a menő. Ahol a " társadalmi célú hirdetések" nem a békés egymással élésre buzdítanak, hanem ahol közpénzmilliárdok folynak el a hatalom bebetonozására a "hanyatló nyugat" elleni uszításra. Ez a farkas több " hanyatló" országon átkelt, autópályákon keresztül vezetett az útja. Épségben szelte a " százkilométereket", nem bántották sehol, tízezrek szurkoltak neki, hogy valahol megtalálja a párját. Aztán elérkezett a Közöny és a könyörtelenség országába, hogy a barbarizmus Őt is feláldozza. Eljött hozzánk meghalni. Talán két éves lehetett. Vígasztalhatatlannak érzem magam "

Nem tudom, ki írta a fenti sorokat, egyetértek minden szavával, gondolataival. Az bizonyos, hogy a 2023. április 1-jén valahol a Hernád partján megtörtént eset nem vetett jó fényt kis országunkra és a szándékos kilövéssel elpusztított M237-es svájci farkas soha nem találhatja meg szívének elképzelt párját.

De miért is hozakodok elő itt egy csúnya történettel, amikor most csak szépekről szeretnék írni? Majd csak kiderül blogos bejegyzésemben annak miértje.

 

Közös ismerősünktől, egykori munkatársamtól vettünk búcsút. A ravatalozó előtt ülve, fájó szívvel hallgattam a temető bejáratánál lévő tűzoltó autó búcsúzó sziréna hangjait, amelyek a gyászszertartás végét is jelentették.

Általános iskolás osztálytársam lépett elém és nevemen szólítva köszönt rám hangosan. Endrét nagyon régen nem láttam, de a tekervényeim rögvest beazonosították, örömmel viszonoztam köszönését.

Hatvanhárom éve annak, hogy kiléptünk a sásdi általános iskola kapuján. A sok esztendő egyetlen esetben adott számunkra lehetőséget arra, hogy három évtized után újra láthassuk egymást közösen a velünk együtt végző osztállyal. Rövid is volt az idő, nem volt aki összefogja a találkozót. Néhány pajtáson kívül nem igazán adódott lehetőségünk újból megismerni az érett, felnőtté vált másikat.

. 

Antaltól Sándorig felsorolni tudom ma is mind a negyvenegy nevet, de ki hol van, mit csinált és mit tesz ma, csak néhányukról van bennem néhány ismeret. Nem merem felsorolni -elbizonytalanodnék- azokat a társakat se, akik már csak az emlékeinkben élhetnek.

Ezért is esett jól az a pár perces beszélgetés Endrével, ami leginkább csak rólunk, családunkról, életünkről szólt. Ezek után megkerestem Öt az interneten és megtaláltam ott egy csodálatos világban.

A hörnyéki srác a közeli Dombóvár városában találta meg életének helyét. Minden bizonnyal gyermekkori vágya teljesedett be, amikor a lakhelyéhez közeli pusztán lovak tenyésztésébe vágta bele a fejszéjét. Volt szerencsém -ha asztal mellől is- bepillantanom az itteni életébe. A tüdőt jól kiszolgáló tiszta, friss levegő, a szebbnél szebb lovak és ami még fontosabb, a lovaglás művészetét gyakorolni-a lovacskák szeretetét megkaparintani akaró 13-éves ikerlányok. Mert az élet velük is megajándékozta Endrét a lánykák édesanyjával együtt, aki mint állatorvos, gondoskodik a paripák egészségéről. 

 

Barátom tizennégy évvel ezelőtt gondolt egy nagyot és benevezett a Nemzeti Vágta versenyébe. Ennek a sportértékét ugyan vitatják, ám ha azt ezrek, fővárosunkban több tízezrek látogatják, akkor a fontossága nem kérdőjelezhető meg. A „Vágta" nem véletlenül kapta a „Nemzeti" jelzőt, hiszen mindegyik futam a magyar nemzetnek szól, a magyar identitást helyezi előtérbe és ezek aláhúzzák a fontosságát. -mondja el Endre egy riportban megszólítva.  

Kik vagyunk, hova tartozunk, milyen emberek vagyunk? Miért is ne foglalkoznánk ilyen gondolatokkal többezred magunkkal egy vágtán? 

A benevezést győzelem követte! Azután egy másik, majd egy harmadik és lett Tieger Endre az ötszörös Nemzeti Vágta  győztes! 

Büszke arra és örömmel tölti el az, hogy ötször állhatott a dobogó legfelső fokán, mégis legemlékezetesebbnek fővárosunkban, a Hősök terén 2022-ben rendezett versenyt tartja. Hogy miért is, hát nem tudom, legközelebb megkérdezem, ha beszélek vele.

Büszke lenne rá édesapja is, aki megszerettette vele a lovat, megtanította azt társként, barátként szeretni. 

 

Néhány esztendő érthető okok miatt kimaradt. Elég ehhez egy sérülés, legyen az testi vagy lelki. Ma újra készül egy megmérettetésre a versenyekben biztos társával, unokájával együtt. Szurkolok neki és még iskolás pajtásként drukkol az egész osztály: Antal, Balázsi Bedő, Fehér, Fodor, Geibl, Geszti, Hajcsár, Halász, Hetesi, Hódosi, Jusztinger, Keresztes, Király, Kovács G., Kovács J., Kubanek, László, Lengyel, Magyar, Márfi, Mitzl, Molnár, Nagy Gy., Nagy L., Nagy S., Nyári, Páva, Reisz, Reseterits, Rostás, Simon, Süveges, Szabó, Szennai, Theisz, Till, Tóth, Turula, Utasi.

 

Endre, bízom abban, hogy a következő vágtán nem fordul elő olyan esemény, ami a kedvedet szegi, amiről olyan szomorúan és keserűen nyilatkoztál a téged kérdező riporternek. Kell, hogy erről néhány gondolatot leírjak, nem feltétlen az olvasóm kedvéért, inkább az első bekezdésem magyarázataként. Történt ugyanis az, hogy az egyik versenyeden a megszokott és elfogadott szabályoktól jelentős mértékben eltérve, gyors egymás után négy alkalommal indították el a vágtát. A lovak sem értették ennek miértjét, egymást még a falnak is szorítva feszülten és fáradtan indultak útnak. Messze hátulról indulhattál, lemaradtál. 

A döntéseket hozók részéről a hamisságot érezted és a nem tisztességes szándékot, ami a négyszeri indításban realizálódott. Igen, ilyenek vagyunk mi emberek! Képesek arra, hogy tudatosan ártsunk a másiknak, függetlenül attól, hogy cselekedetünk mozgató rugója a saját, vagy mások érdekeihez kötődik. De hogy egy dolgát becsülettel teljesítő, vágtató ló lábaira béklyót kössenek, az teljességgel elfogadhatatlan. Szerencse, hogy a startot elrendelő kezében nincsen éles lőszer, így nem fordulhat elő az, ami a társait kereső farkassal történt meg valahol a Hernád partján. 

 

Feledd a rosszat el és készülj a vágta következő futamára!. Találkozásunk kapcsán jó volt kicsit visszarepülni Ambrus tanár úr osztályába. Mind a negyvenen szurkolni fogunk neked. 

 

A Mecsek szépségekkel megáldott völgye

 

Bő 400 méter mélységből melegvíz tört a felszínre. Bosszankodtak is eleget a szenet kutatók és hozzáláttak a fúrólyuk betöméséhez. Ám volt aki ezt megakadályozta, nevezetesen Kolossváry Andor pécsi székesegyházi uradalmi erdőtanácsos. A vizet bevizsgáltatta, amiről kiderült, hogy számos emberi kórság kezelésére, gyógyítására, megelőzésére is alkalmas.

 

A gyógyvíz szállodát kapott, gazdákat cserélt. Az egymást váltó bérlők között voltak hanyagok és rendet teremtő, a fürdőt fejlesztők egyaránt. Ez időben a szolgáltatást csak a jobb módban élő emberek tudták igénybe venni. Jelentős változást az 1948-as esztendő hozott a fürdő életében. A gyógyfürdő állami segítséggel áll talpra. Új fúrásokkal biztosítják a gyógyvíz szükséges mennyiségét. 1953-tól az Sztk tartja fent, az igénybevétel a bányászok egészségének megőrzését szolgálja. 

Amikor a város közepén megszűnt a strandolás lehetősége, az egyre növekvő számú lakosság zavartalanul lubickolhatott Sikondán -színes programokkal tarkítva- a medencékben. 

Sikonda völgyének szépségét csak fokozta annak a két horgásztónak a kiépítése, amelyek csábítóbbá tették a területet, talán idegenforgalmát is növelték.

 

1949-ben száznyi kis úttörőnek adhatott sokáig el nem feledett élményeket a sikondai nyári táborozás. Általános iskolás gyermekként örömmel szálltunk le Magyarszék - Sikonda Gyógyfürdő állomáson a sűrű füstöt kipöfékelő vonatról és gyalogoltuk le azt a fél órát, hogy nagyot csobbanhassunk a medence vízében. Gimista koromban még megmártózhattam az Sztk szomszédságában lévő medencében. Nem volt az gyógyvíz, nem volt olyan meleg, de nekünk tökéletesen megfelelt az is. Majd a város elképzelt és megvalósított fejlesztése a fürdő elbontását eredményezte.

Sikonda viszont élt, létezett. Még a legkisebb gyermekem is ott pancsolhatott. Azután hirtelen változás történt. A strandfürdő bezárt. Ingyenes gyógyító kezelésekre még adódott lehetőség -magam is igénybe vettem- Az ország minden részéről jártak ide, soha nem okozott gondot a szálláshelyek feltöltése. Mégis rohanó gyorsasággal megszűnt minden, vélhetően azért, mert az úttest túlsó oldalán felépült egy  szálloda a gyógyvizes fürdőivel együtt.

 

Maradt csak a magántulajdonú szálloda a különböző fürdési lehetőségeivel. Korszerű, de a szemközti régi fürdő hétvégi tömegeinek befogadására nem biztosan alkalmas, már csak a belépti jegyért fizetendő összege miatt sem. Generációk nőttek fel, megváltoztak az igények. A mai fiatalok nem tudják, mi volt Sikonda, talán nem is tartanák szükségesnek azt a régit. 

 

Az 1935-ben megépített gyógyszálló üresen áll. Egyszer csak felújítják, egészen takarosnak néz ki. Mennyibe került ez a rekonstrukció, nem tudhatom. Köztulajdonról van szó, ki újította fel, ki fizetett érte és mennyit?

Jön az új hír, eladták 447 millió forintért. Ki adta el és kinek? Miért lett a gyógyvíz, a felújított épület, a gyönyörű telek ilyen bagatell? Mi lett a vételár sorsa? 

 

Számos kérdés kavaroghat még az emberek fejében. Magam is kíváncsi vagyok arra, hogy a ma üzemelő fürdő konkurenciája születik meg? Vagy az út két oldalának közös a gazdája? Esetleg a két tulajdonos már rég megbeszélt egymással mindent? Önkormányzati forrásból javult az úthálózat, bővült a parkolási lehetőség az érintett területen? Az egykor 1500 liter vízhozam az új fúrások ellenére a töredékére csökkent, működtethető még a fürdő (fürdők) gyógyvizes jelzővel? Vagy szükség lesz víz melegítésére a nemrég telepített napelemek által termelt villamos energiára? Az engedélyező nem gondolt arra, hogy a Mecsek északi lankáin ezt a ritka természeti szépségekkel megáldott völgyet elcsúfítják a szikrázó üveglapok? Lehet,hogy ez is csak engem zavar? Nyugtatásomat szolgálja, ha kiírom magamból és Sikondát illetően nem először teszem meg ezt.                                                        A közelgő 100-éves születésnapra ne találjanak ki újabb, nem odavaló valamit. Elég, ha tisztességgel megemlékeznek a múltról. 

 

Lehet, hogy a soraimat olvasó olyan véleményt alkot meg magában rólam, hogy inkább ki se mondja azt. Pedig hát nyugodtan megteheti, nem vagyok egy sértődékeny alkat. A kérdéseim miatt bennem élő tudatlanságom lehet, hogy a bezártságomnak köszönhető. Régóta nem járok „kocsmába" egy-egy jó eszmecsere céljából. 

Az egykor sokaknak gyógyulást jelentő, kellemes időtöltést biztosító, emberi kapcsolatokat ápoló és örömet adó Sikonda gyógyfürdő végleg a múlté. Egyszer is eszébe jutott felelős vezetőknek, tanácselnököknek, polgármestereknek az, hogy kérdezzenek? Mit szeretnétek emberek, hogyan csináljuk, tetszik ez nektek, tegyünk másképpen? Ez a -minden másra is vonatkoztatható- hiányérzet nem csak az enyém. De kérdezni ma sajnos nem divat, pedig az soha nem volt szégyen, sőt!        

  

 

.

Unokáim személynevei

 Ez a felvétel az unokáimról most készült a nyáron. Nagy családi találkozón vettünk részt vagy hetvenen. Mind a heten a Halász nevet viselik. Szeretetre méltó gyerekek, miért is ne mutatnám be őket?

Személynevüket a szüleiktől kapták, ők találták ki azokat. Megnézték-e a jelentésüket, döntésük előtt sokat törték a fejüket? Nem tudom, nem is érdekes, jókat választottak.

Annak idején, első gyermekünket várva én egy leány nevet gyakran ejtettem ki a számon és úgy éreztem, hogy a leendő anyukának is tetszik az. Fiú született és még kettő. Mindegyikük személynevével egyetértettem. 

Nyolc testvéremmel együtt, többségében mi olyan neveket kaptunk, kettőt is, amelyek tovább viszik a szülők, keresztszülők, közeli rokonok neveit. Hogy ez a mi esetünkben nem történt meg, hát nem szült bennem hiányérzetet. 

Eszter a csillag, a fiatal bájos lány vagy úrnő. De ő az örökzöld mirtusz is, utalva a szerelemre, hűségre, tisztaságra és a termékenységre. Nevéhez kapcsolódik még a titkosság, a rejtett szépség és az erő fogalma is. 

Emese név eredete a honfoglalás előtti időkig nyúlik vissza, „anyácska" a jelentése. Álmos vezér anyjáról van szó, aki az Árpád-ház egyik őse. Emese álma fontos szerepet játszott a magyarság jövőjében. 

 

Levente: Kis lény, vadász, vitéz harcos. Utóbbihoz a középkorban a hunok uralkodóinak neve kapcsolódott. Jelentős történelmi személynév, egy honfoglalás kori méltóság, illetve egy vitézt jelentő közszó a magyar történelemben.

 

A Kata név a Katalin önállósult beceneve. Koronával vagy biztosan célzóval is összefüggésbe hozzák.

Másokkal együttérző és segítőkész. Megértő, figyelmes, diplomatikus és megbocsátó. Kerüli a vitát, ha azzal másokat bánthat. 

 

A Janka név jelentése „Isten kegyelme", „Isten kegyelmes". Határozott, kreatív, egyszerű és mégis nagyon összetett egyéniség. Győztes típus, merész és vállalkozó szellemű. Nehezen veszít,  ritkán marad alul valamiben a többiekkel szemben. 

 

A Liza név az Elisabeth rövidített formája, „Isten az én elkötelezettségem" jelentést hordozza. Az Elisheva névből származtatva „Isten fogadása" érthető alatta. Sokak szerint, ha csak egy szót kellene mondanunk Liza nevéről, az a „fény" lenne. 

 

Máté a Biblia egyik fontos alakjáról, az evangelista Máté apostolról kapta a nevét. Viselője bizalmat és segítőkészséget sugároz. Adakozó típus. Igényli, hogy álljon mellette valaki. Legyen óvatos, nehogy csak illúziót kergessen!  

 

Nem a nevek köszönnek rám arról a fényképről, hanem a mosolygós arcok, az örömtől csillogó és az egymás iránti szeretettől ragyogó szempárok.

 

A családi találkozón megjelent gyereksereg tagjai közül többet is csak most láttam első alkalommal élőben. Ők is kedvesek és szépek. Talán elfogult vagyok, ha úgy gondolom, hogy az én unokáim a legszebbek. És  testvéreimnek a fejében az unokáikról és dédunokáikról ugyanez fogalmazódik meg. És ez így van jól, ettől egységes és egész ez a nagy csapat.