Változások

 

A falu „kultúrháza" sok mindennek adott otthont. A közös gondolkodás megvalósításának, a település élete tervezésének a helyszíne volt. Könyvtár, ifjúsági klub, filmvetítések, neves vendégek fogadása, szüreti-szilveszteri bálok, sakk-és ultipartik, idősek napja és más események. Kis kocsmaként is működött a felnőttek számára, de itt bújhattak egymás mellé nyiladozó szerelmek is.

Fél évszázada látom az előnytelen változást. Egy generáció elköszönt, sokan elköltöztek, az újonnan érkezők lassan tanulják meg sajátjuknak érezni ezt a mesés környezetbe illő, a Mecsek északi lankáin nyújtózkodó falucskát, amelynek életéről nem először rendezem sorokba -megörökítendő szándékkal- gondolataimat.

 

A bányák már haldokoltak, mégis kaptunk egy -a környezetünkbe nem illő- panel óriásokból épített városrészt. Hogy mellette ma ipari létesítmények nyújtózkodnak, már nem is annyira éles az ellentmondás. A börtön építését a családi házaink szomszédságában csak az önkormányzatunk akarta igazából. Megvalósulását nem mi tettük lehetetlenné a tüntetéseinkkel, azok nem igazán érdekelték a döntést hozókat. Vagy talán egy kicsit mégis? Jól emlékszem a városháza libbenő,emeleti függönyeire, azok mögül a ki-kileső arcokra. Talán nem kerülhettünk volna ilyen helyzetbe, ha sikerrel zárul a korábbi népszavazási kísérletünk és visszanyerjük Mecsekfalu függetlenségét. Ma is meggyőződésem, hogy az érvénytelen szavazatok irreálisan magas száma az ellenérdekű fél által irányított tevékenység eredménye volt. Az önkormányzat tarthatott attól, hogy a hozzá csatolt falvak sorra keresni fogják szabadságukat, ahogy azt Mánfa község meg is találta.                                                                                

A falu végén az erdőt kerítés köríti, akadályozva a pölöskei tó felé tartó gyalogösvényen a sétát. A Sikondára vezető földes kocsi utat -amelyet már száz évek óta használtak- kérdezés nélkül zárták le. Nem törődtek azzal se, hogy a faluból kivezető úton elhelyezett -többször is felújított- keresztet zárták el a hívő emberek elől. Tették mindezt komolytalan, nem létező térképekre hivatkozva.

Napelemparkot telepítettek a falu népének egykor munkát és kenyeret adó szántóföldre. Annak kivitelezése az utakat és vízelvezetőket, valamint a természet megszokott rendjét sértette. A sebek némelyike ma is gyógyulatlan.

Kötelező, kérdezés nélküli központi rendelkezéseknek eleget téve utcaneveket adtak és vettek el. Mi kaptunk, pedig nem is kértünk. A két megadott utcanév közül az egyiket -a központi kényszert elfogadva- kézfelnyújtással hitelesítettük mi kevesen, akik akkor helyet foglaltunk a székeken. Az eredeti állapot megtartására nem adtak lehetőséget, így aztán évekig is tartó feladatokat kaptunk a dokumentumaink cseréjétől, kapcsolataink új címünknek megfelelő rendezéséig. Mellesleg jegyzem meg, hogy a napokban kapott levelemen a régi címem szerepelt, mégis megkaptam.

Kultúrházunk évek óta nem használható. Felújítása pénzügyi nehézségek miatt igen lassan, akadozva, hosszú hónapos szünetekkel tarkítva halad. 

Istentiszteletek nincsenek, a templom az alapjaiban roggyant meg. A felújítása úgy látom kérdéses. A kevés misébe járó ember otthon kulcsolja imára a kezét, vagy buszra száll egy prédikáció meghallgatásáért. A harangok azért még hirdetik az igét. 

 

Azért látom azokat a törekvéseket is, amelyek erősíthetik közösségünk együvé tartozását. Külön örömöt okoz az, amikor a programok szereplői a gyerekek.                                                                                    A falu végén a körforgalom szigetét szorgos kezek tették idén is érdekessé és színessé. Karácsonyra megszületett ott a kis Jézus, akit féltve vigyáz Mária a napkeleti bölcsek társaságában.

 

Nem maradt el most sem karácsony ünnepének a köszöntése. Az Atya rövid mondatai után általános iskolás gyerekek színjátékának örülhettünk, ami természetesen a szeretetnek az emberek életében betöltött fontos szerepéről mesélt.

Csak én maradtam ki. Pedig készültem, ahogy azt tettem az elmúlt évek karácsonyai előtt is.  Nem kértek, hogy beszéljek. Így jártam, nem baj, megkíméltek. Azért én oda gurultam és örültem, hogy láttam őket.   

 

Megint a Komló lexikonról

  

 „Professzor úr mondám, – nekem könyvek kellenének: a Cicero levelei, és más classicusok, de kivált egy jó lexicon." (Kazinczy Ferenc) Az idézett mondat mint példa szerepel a Magyar nyelv értelmező szótára lexikon szócikkében arra vonatkozóan, miként használták régebben a lexikon szót. A professzor úrnak címzett mondatában kifejezi igényét sok más klasszikus mű megismerésére is, de különösen egy jó, részletes, széles körű ismereteket nyújtó szótárra.

A Bányásznapi rendezvények egyikén, 2025. szeptember 3.-án a város lakói először vehették kezükbe ünnepélyes keretek között a Komló lexikont. Az ötlet bő három évvel ezelőtt született meg egy polcról leemelt könyv forgatása közben. A fellapozgatott kötet Bonyhád város lexikonja volt. A települést a Völgység városának is nevezik, feleannyi ember él ott, mint nálunk, történelmi régmúltjának emlékei között. Komlót igazán a szénbányászat tette nagyobb várossá, de miért is nem lehetne nekünk is egy lexikonunk?- vetődött fel a kérdés ötletként egyetlen ember fejében. Van mit összegyűjteni a múltból és a jelenből és azokat szócikkek formájában fellapozható kötetben az érdeklődők kezébe adni. 

És az elképzelést tettek követték. Az ötletgazda köré munkacsoport alakult, amelynek tagjai három évet úgy dolgoztak szívvel és lélekkel, hogy annak végeredménye csakis egy teljességre törekvő, Komló város fejlődését és az itt élő emberek életét bemutató lexikon lehetett.

 

Nagyzolás nélkül nevezhetjük városunk történelmi eseményének azt a Kaptárban eltöltött néhány órát. Személyesen találkozhattunk a pulpituson helyet foglaló szerzőkkel. Szó esett a szócikkek sokaságáról, azok tarkaságáról, de még a bennük itt-ott fellelhető hibákról is. Megemlítést nyert az a számtalan fotó, amelyekről sok ismerős arc tekint az olvasóra. A lexikon borítója csodálatos képpel tárja elénk városunk -gyakran feledésbe merülő- szépségét. 

Megköszönték azok munkáját is, akik a csoporton kívül segítettek egy-egy téma feldolgozásában. Közéjük tartozom jómagam is. Én pedig azt köszöntem meg, hogy segíthettem, hogy egy ilyen ritka, közös munkában alkotóként egy kicsit közreműködhettem.

A Komló lexikon „avatója" kötetlen beszélgetésekkel és a könyvek vásárlásával fejeződött be.     

 Ennek a vaskos kötetnek az elkészítése egy olyan hiányt pótolt, amire -valljuk be őszintén- nem is gondoltunk. Mindannyiunk számára lehetőséget ad arra, hogy városunk múltját és jelenét megismerhessük. Ezzel megteremtődhet annak a feltétele, hogy jövőnket illetően a helyes irányba haladást elősegíthessük. Mindehhez sokaknak kell a kezébe adni, hogy lapozgassa, olvassa.

A lexikonnak sok példánya már az első napokban gazdákra talált. Egy hónap alatt már olyan nagy ez a szám, hogy felvetődik az utánnyomás kérdése. Ez a siker legbiztosabb jele. Bízom abban, hogy a Komlón és környékén élő embereken kívül a városunkban tevékenykedő vállalkozások, intézmények is fontosnak tartják lexikonunk birtoklását. Lesz az önkormányzati intézményekben is belőlük. Nem okoz gondot, ha a tanító bővebben szeretne beszélni a diákoknak Komlóról. Leemeli a tanári könyves polcáról a lexikont. Ha nincs pénz a megvételre, a fenntartója minden bizonnyal segít.

 

Az esztendők kitartó és felelősségteljes munkájáért mit kapnak az alkotók? Néhány világgá kürtölt buta megjegyzés mellett sokunk köszönetét és dicsérő szavakat.. Sőt! Még az is előfordulhat, hogy nagyszámú eladás esetén a három és fél esztendő munkájáért egy képesítés nélkül is jól fizetett önkormányzati tisztségviselő egy havi bérét tudhatják magukénak. Ez utóbbi mondatom komolytalan, mégis valós lehet. Bízom abban, hogy ezt felismerve a képviselő testületünk megtárgyalja a Komló lexikon ügyét és annak szerzőit elismerésben részesíti. Igaz, az emberek már megtették ezt. Az ezer és félszáz darabot egy hónap leforgása alatt elkapkodták, a terjesztők az újabb érdeklődők kezébe nem tudják adni a Komló lexikont.

   

                                                                                                                                                                      

Vigyázz lelked tükrére!

Amikor valakinek a látása javítása céljából szemüveg viselése válik szükségessé, nem fordulhat anyagi támogatásért a társadalombiztosításhoz. Régóta leszokott arról a TB, hogy ilyen célra forintoktól szabadítsa meg a bugyellárisát. 

Öreg korunkra szép számmal látogat meg bennünket a diabéteszes retinopátia, a makuladegeneráció és a glaukoma. Nemcsak ezek a nyavalyások teszik tönkre a látásunkat, besegítünk nekik az életstílusunkkal mi magunk is. Mindegyikük örökölhető!

Mennyiben vagyunk mi felelősek szemünk egészségéért, milyen mértékben tehet erről az életvitelünk, környezetünk, a munkáltatónk, vagy éppen az apadozó pénztárcánk? Szabad ezen elgondolkodnunk, de tény az, hogy kis hazánkban a felnőtt lakosság mintegy fele visel valamilyen látáskorrekciós eszközt vagy kontaktlencsét. Átfogó egészségvédelmi szűrőprogram keretében végzett vizsgálatok (2011-2017) adatai alapján az egyébként se elfogadható helyzet romlott. Emelkedett a rövidlátók aránya, különösen a fiatalabb korosztályokban. 

 

Sorkatonaság után a havi fizetésem egy részét szemüveg vásárlására költöttem. Ahogy múlt az idő, ezt többször is meg kellett tennem a dioptriák változása miatt. Igyekeztem nekem tetsző, jó minőségi látásjavító eszközöket helyeznem az orrom nyergére. A legutóbbit -talán hét esztendeje- multifokális lencsékkel készítették, az tisztességgel szolgál. Mégis le kellene cserélni, mert a kevésbé használt, félrehordó balosom által alkotott kép már nem igazán kristálytiszta.

 

Lássuk, mi a kínálat! Óriási a választék! Röpködnek a százezrek, de érdekes, hogy mindenütt szerepel kedvezmény is, a bekerülési költséget jelentősen csökkentő. Ez gyanút ébreszt bennem az eredeti fogyasztói ár megállapításának tisztességét illetően.   Osztok, szorzok, összeadok. kivonok és százalékot számolok. A végeredményként megjelenő bekerülési költségem várható összege: kb. 400.000 Ft. A 2-2.5 dioptriás, multifokális lencséket, igényesen kivitelezett keretet választottam. Semmi flanc, túlzás nincsen egyikben se.                                                                                        

Tovább keresgetek. 53.900 Ft-ért találok is kész szemüvegeket. Optikus vizsgálata és javaslata nélkül  nem merek belevágni. Nem is ismerek szakembert, aki a nevét adná egy ilyen üzlethez. Van még egy harmadik megoldás? Bemegyek egy nagyáruházba és 1-2 ezer forintért, sok-sok próbálkozás után kiválasztok egyet. Ezt se tartom jónak, helyesnek.

 

A legfrissebb adatok szerint (2025.szeptember) Magyarországon a nyugdíjak átlaga 245.753 Ft. Ugyanez a bérek tekintetében nettó 475.100 Ft. Sokaknak okozhat komoly gondot a szemüveg megvétele, vagy annak pótlása. Egy irreálisan magasan tartott általános forgalmi adó miatt százezrek annak örülnek, hogy betevő falat naponta jut az asztalukra. Azokról nem is beszélve, akik nevetségesen alacsony nyugdíjból, segélyekből, jóakaratú emberek támogatásából élnek teljes kiszolgáltatottságban. Vajon hány ember illeszt a szeme elé régtől cserét igénylő eszközt, boltokban megvásárolt eleve rosszat? Sok-sok sebtől vérzik az egészségügy, miért is lenne rendben a szemészet?  

 

Már hallom is a megjegyzéseket. Ez az ember már megint túl sötéten látja a világot. Felnagyít kicsi problémákat. Még az is lehet, hogy igazuk van. De tehetek én arról, hogy engem egyetlen rosszul látó, kezeletlen gyermek látványa kiakaszt? 

Bekapcsolok egy rádiót vagy TV-t, elolvasok néhány újságcikket, megmártózok az internet hullámaiban és készen is vagyok. Valós és valótlan hírek, egyazon ügyben merőben ellentétes állítások. Tökéletesen alkalmasak arra, hogy meghülyítsék az embert, hogy homályosan lásson. Hiába az  okuláré, ha  szemem előtt állandóan a látásomat rontó füstgyertyákat gyújtogatnak. Csípi is azokat rendesen. Csillapíthatnám cseppekkel, de áraikból a támogatást talán éppen most csenik el. Sírás maradhat az enyhet adó megoldás.  

Be is hunyom azokat könnyektől ázottan és inkább zenét hallgatok. Az tiszta és őszinte, még a szemüvegemet is a sutba dobhatom. Hogy mit szólna ehhez Theia, a látás és ragyogó égi fény titán istennője, nem tudhatom.       

 

Téli álom

•  

    

 Elfutott a nyár és az ősz is a vége felé jár. Az örökké zöld fenyő ágai büszkén magasodnak az ég felé. A lombjukat minden évben lehullató dércsípte fák kopasz ágacskáin már csak néhány levél hintázik a szélben. A többi mint egy óriási puha, meleg vánkos, beborítja az erdő téli pihenőre készülő földjét.

Az avarban Sün Anyóka halad az élen, jobbra-balra tekintve, minden hangra figyelve. Mögötte fegyelmezetten követik őt gyermekei, mind az öten. Két lány, Saci, Szilvi és három fiú Süni, Süti és Süvi. Anyjuk meglepetést ígért, de miért késik az annyit? Elkezdtek ficánkolni, előbbre futni, lemaradni, de végül a Mama rájuk ripakodott. Nem igazán haragosan és keményen, mégis fegyelmezőn.

 - Legyetek türelmesek és viselkedjetek! Nemsokára oda érünk.

Alig hogy újra elindulnak, Süvi megbotlik egy korhadt fadarabban és a lejtőn egyre gyorsabban bukdácsolva közeledik Szilvi felé. Nem akart ráesni, fellökni se szándékozta, inkább egy jókorát ugrott és szállt előre a tesó felett. Ilyet még sose csinált, ijedtében összegömbölyödött, földet érve sebesen gurulni kezdett egészen egy vakondtúrásig, ami aztán jó magasra feldobta. Úszott a levegőben, végül a lábait kinyújtva nagy csattanással, hasra esve egy fürdőző pocsolyában kötött ki. Mindenki megijedt, az aggódás és a féltés mozdulatlanságot, riadt arcokat és csendet teremtett.

Amikor a két hátsó lábára állva, csupa sárosan, ragacsosan kikocogott a dagonyából, csillogó szemeivel nézett a többiekre és csak ennyit mondott:

- Mi van veletek? Szerintetek csak a nagytestű vaddisznó rokonainknak szabad itt megfürödni? És elmosolyogta magát.

Több se kellett, egymásba kapaszkodva ugrándoztak. Akár táncnak is beillett a mozgásuk, akármilyen sete-sután emelgették a lábaikat. Hosszú percekig az örömtől hangos nevetés töltötte be az egész környéket. Még fent a fák koronája fölött repkedő szarka is rekedten kezdett el cserregni. Arra nem is gondolt, hogy ezzel kiejti csőréből a frissen lopott ékszerét, ami most éppen csak egy értéktelen réz drótocska volt.  Az ugrándozó tüskéshátúak azzal mit sem törődve szedelőzködtek  és néhány pihentető  nagy sóhajtás után újra elindultak.

 - De Anya, mi az a fontos, amit meglepetésként ismernünk kell?- kérdezi csendesen Saci.

- A fagyos télre egy biztonságot adó új otthon helye az, amit látnotok kell.

 Fertály óra múlva a család az erdőszéli domboldalba rakott és évek óta ott hagyott farakáshoz ért.

- Már itt is vagyunk. - szólt az anyuka. Ez a fűvel, gazzal, mohával benőtt terület lesz most télen a szálláshelyünk. Itt fogunk téli álmot aludni.

- Minden nap reggel kelünk, este lefekszünk aludni? Mi az a téli álom?- kérdezi Süni.

- A legnagyobb hidegben nagyon nehezen találnánk meg az ennivalót, ezért néhány hetet csak alvással mulasztjuk az időt. Kevesebb lélegzettel éltetjük legyengült, hűvös testünket.

- Dehát éhen halunk! –siránkozik Szilvi.

- Dehogy halunk éhen! Az igaz, hogy ti gyakran civakodtatok egy-egy falaton. Ki találta, ki fogta meg, ki ehet belőle és mennyit? Azért mindig sikerült megegyezni, ma már az én megkérdezésem nélkül is. Mielőtt hosszú álomra hajtjuk le a fejünket, alaposan megtömjük a pocakunkat rovarokkal, földi gilisztákkal, csigákkal és mással is, ha sikerül a vadászatunk. Finom gyümölcsökre már ne nagyon számítsatok, megettük azokat már másokkal együtt. A tele pocak sokáig jól szolgálja majd minden porcikánkat. 

- A hűvös őszi szelet kivédem, összegömbölyödök, de mi lesz velem, - ha ahogyan mondod-  a tél hidege eljön? - érdeklődik Süvi.

- Hát gyerekek, ezért vagyunk most itt. Mindenki keressen magának a rakás déli oldalán egy mélyebben fekvő zugot és bélelje ki azt száraz levelekkel, legyen olyan a kuckó, mint egy meleg ágyacska.

Ezután valamennyien hozzáláttak téli fekhelyük kialakításához. Haladt is a munka. Serényen forgolódtak, sok száraz falevelet, apró ágacskákat behordtak. Életükben először terveztek és építettek, jól sikerültek a kuckók. Aztán kicsit megfáradva ülték körbe anyjukat. A pihentető csendet Süti kérdése szakította meg. Süti azért kapta ezt a nevet, mert az erdészháznál egy kisfiú finom almás pitét tett elé a földre és nem futott el a sütit tüskéire tűzve, hanem nyugodtan megette egyedül az egészet. Testvérei nem örültek ennek, amikor elmesélte mindezt.

- Anya! Ha kialudtuk magunkat és felébredünk a téli álmunkból, hogyan lesz tovább? Ugye azután is együtt leszünk? 

- Nem így lesz kisfiam! Ha a hosszúra nyúlt alvás utáni ébredéskor kitörlitek a csipát szemeitekből, először fogjátok érezni a tavasz melengető napsugarait.  Mindenkinek megváltozik az élete. Felnőttetek! Sok fontos dolgot megtanultatok már, de az óvodás korotoknak vége. Az erdő életének iskolájában okosodhattok tovább. Hallgassátok a cinke szép kis énekét, ne gondoljatok rosszat a varjú károgásáról se! Legyetek óvatosak a ravasz rókával, barátságban az agancsos szarvassal! Kerüljétek el a kígyót, a fülesbaglyot! Mindketten vadásznak rátok, ahogyan ti kapjátok el ügyesen az előletek gyors araszolással, vagy éppen futva menekülő kiszemelt ennivalót. Tudjátok meg, hogy mikor kell előremetszett tüskékkel járni, mikor kell a szúrós hegyeket lesimítani! 

-  Köszönjetek el egymástól és mostantól járjátok a saját utatokat. Végül még annyit szeretnék nektek elmondani, hogy a mi világunkban nagyon sok olyan ember él, akik szeretnek bennünket. Élelmet, vizet, fekhelyet adnak nekünk. Ránézésből felismerhetitek őket, csak nézzetek a szemükbe. Jusson eszetekbe az a faluszéli csavargás, ahol kiadós ebéddel és friss ivóvízzel láttak vendégül bennünket. 

Esteledett. Az erősödő szél sötét, gomolygó  felhőket zargatott a sünök feje fölé.  A közeledő, de az erdő lakói szeme elől még bujkáló tél megviccelte a tüskés csapatot, néhány hópihét szórt a fejükre. A gyerekek ilyent még nem is láttak. Édesanyjuk megnyugtatta őket, de azért gyorsan beszaladtak, ki-ki a maga készítette ágyacskájára és ott hajtotta le álomra a buksiját. 

 

( Nem egyszerű dolog egy jó mese sorokba szorítása, mindig is tudtam, éreztem ezt. Miért írtam mos mégis, mert megkértek erre. Nagycsoportos óvodások számára készült. Nyugodtan adtam ki a kezemből, mert a mesélő a hangjával, a szavak kiejtésével, azok hangsúlyával, mosolyával, olvasó és hallgató kölcsönös szeretetével biztosan fog élményt adni a gyerekeknek és feleleteket a kíváncsiak kérdéseire. A mesém meghallgatására nem került sor. A felügyelet a célra alkalmatlannak minősítette a sünik történetét és egy más mesét adott a feladattal megbízott személynek. Hát így jártam, megbuktam.

 

Kedves olvasóm! Ha mégis végig futottad a soraimat, ne sopánkodj, ne sajnálj, egy jót nevess! És éppen ideje, hogy nekiláss a téli vackod kialakításának!)  

Befogadó játszótér

                                                                                                                                                                       Ünnepélyes kereteket igyekeztek adni egy játszótér átadásának, használatbavételének. Kommunikációs főosztályvezető beszélt arról, hogy itt felejthetik el a gyerekek a különbözőségüket, sőt megtanulhatják annak lelküket gazdagító szerepét. Erről szól a játszótér, a játék valóban összeköt. 

A miniszter, aki országgyűlési képviselő is, beszédében kiemelte azt, hogyan mutat jó példát egy falu a település közösségi életének fejlesztésében. Kifejezte azt is, hogy nemcsak egy játszótérről van szó, hanem arról is, hogy minden gyermeknek helye van a közösségben. 

A polgármester családbarát jelzővel illette az általa irányított községet és kifejezte, hogy a játszótér mindannyiunké.

A projekt (Csak engem irritál egy ilyen kifejezés? Nem használhatták az ötlet, elképzelés, terv, program, munka, feladat, cél stb. szavaink egyikét?) szakmai partnerei -mozgássérültek egyesülete, rehabilitációs szakmérnök, tapasztalati szakértő- mind arra figyeltek, hogy a játszótér elemei használhatók legyenek különböző igényű gyerekek számára.

Szépet mondott a program jószolgálati nagykövete: „Számomra ez a játszótér egy kis csoda. Nemcsak a gyerekeknek ad lehetőséget a játékra, hanem a szülőknek is megmutatja, hogy az elfogadás nem tananyag, hanem élmény.

„A balatoni tematikájú elemek között külön figyelmet kapott az edukáció: a gyerekek megtanulhatják, hogyan kell csomót kötni, felismerhetik a Balaton halait vagy a Kékszalag verseny útvonalát is. Ez a hely nemcsak játék, hanem tanulás is - természetes, vidám formában."

Ismét egy gyerekektől távoli idegen kifejezés, használója egy szemernyit se lett okosabb a szememben. 

Az „edukáció" jelentése:

nevelés, tanítás vagy oktatás, latin eredetű szó. Tágabb értelemben magába foglalja  a személyiség, a gondolkodás és a magatartás formálását is. Az edukáció célja nemcsak az ismeretek átadása, hanem a kritikai gondolkodás és problémamegoldó készség fejlesztése is. 

Alapjelentés: Nevelés, tanítás.

Szélesebb értelemben: Személyiségfejlesztés, formálás.

 

A VEOL hírpotál írja: „A révfülöpi játszótér átadásán mosoly, nevetés és közösségi erő töltötte meg a Balaton partját. A gyerekek elsőként próbálták ki a csúszdákat, mászókákat és percek alatt birtokba vették az új terepet. Talán nincs is ennél szebb bizonyíték arra, hogy a játék tényleg képes összekötni."

 

A bejegyzésemnek címet adó játszótér megépítése miért is ne adna örömet nekem? Érdekes színfoltja lehet az Észak-Balatonnak. Talán a ma oly divatos beruházási tisztátalanság is elkerülte. Legyen is mindig hangos, viháncoljanak ott felszabadultan kicsik és nagyok egyaránt. Se az önfeledten játszó gyermeknek, se az őt kísérő felnőttnek eszébe ne jusson egyszerű magyarra lefordítani az ünnepi beszédek magyarázatra, értelmezésre, leginkább cserére szoruló szavait. Kapcsolódjanak ki, élvezzék a gondatlan szabadságukat.   

 

A Tourist Info Révfülöp oldalán találkoztam a hírrel. Az eseményről fotókat is láthattam. Három „fő" embert kinagyítva, két asszonyt sétálgatva, végül a húsz emberből összegyűlt ünneplő „tömeget".

Nagyítóval se találtam egyetlen egy gyereket, pedig a játékok igencsak ácsingózva várták őket. A mosoly és a nevetés tehát elmaradt. Mert olyan kamerát kézben tartó embert nem ismerek, aki ne kapta volna lencsevégre a csúszdákat, mászókat birtokba vevő apróságokat. 

 

„Minden gyereknek helye van a közösségben"- szólt az avató beszédében a miniszter. Miért nem volt a környezetében egy okos valaki, aki megsúgta volna, hogy beszédek helyett egy iskolányi csapat rakoncátlan  játéka sokkal inkább jelenthette volna az ünnepet.

Én azért találtam egy -ha nem is az avatáskor készített- képet, amivel a kifogásokkal teli megszólalásom éleit csorbíthatom, az olvasó arcára mosolyt csalhatok. 
 

Bájoló lágy trillák

 

Kedves ismerősöm kitartóan és becsülettel veszi fel a küzdelmet az életvitelét megnehezítő, mozgását korlátozó változásokkal és a húsába könyörtelenül bele harapó kórsággal szemben. Állapotát bátran viseli és tőle telhetően mindent megtesz a javulás és gyógyulás érdekében. El tudom képzelni a helyzetét, van dolog amivel magam is bajmolódok. 

 

Néha csendesnek vélt „magányomban" elkeseredek, miért ne szomorodhatna el Ő is. Ezt éreztem ki azokból a sorokból, amikben a rászoruló ember kiszolgáltatottságáról írt, amiket átélhet a gyógyításra várók világában. Együttérzésem kifejezése céljából -mert ismerjük annyira egymást- el mertem küldeni neki dal formájában Csokonai Vitéz Mihály „Reményhez" című versét. Nagy hirtelen Víg Villő énekét találtam szépnek. Majd kutakodni kezdtem és több feldolgozást is találtam az idő rostájában. Lavotta első szerelmétől a mai divatos Rap zenékig mind meghallgattam.

 

Természetesen előkerült az eredetileg elküldeni kívánt formula is, amit én majd hetven év óta ismerek. Ki a zeneszerző, kitől tanulhattam meg? Leültem a számítógéphez és megkerestem. A dallamok Kossovits József (nevét másképpen is írják) fejében születtek meg, valamikor a XIX. század legelején. Zemplén vármegyében Szulyovszky Menyhért, az új század első évtizedeiben Kassán Gróf Andrássyné muzsikusa. Dalának címe  a „Lassú magyar" csak később kapta meg szövegéül Csokonai versét. 

 

Tizenéves korai kamaszként a testvéreimtől hallhattam a dalt és raktározhattam el mai napig a fejemben. Három nővérem tanult a Leőwey Klára Gimnáziumban, akik szerint Titi bácsi énektanár volt az, aki ilyen különleges dalokat lopott be az énekkönyv lapjai közé. A testvéreim emlékei közül előbújt rögvest egy másik is:  „Nyíló kertünkben orgona felhő, bokrok fák alján napfény szitál...", amit szintén betéve tudok. Minden bizonnyal  ezt is Titi bácsinak köszönhetem.

A reményhez költője csak rövidke évig örülhetett Lilla nárcisz virágainak, csörgő patakjainak. Vajda Julianna másnak ígérte örök hűségét. A költő el is búcsúzott a lágy trilláktól, tarka képzetektől. A vers befejező sorait eldúdolva küldtem meg az eredetileg elképzelt dalt Kobzos Kiss Tamás tolmácsolásában. Villő és Tamás két különböző dallamra, egymástól merőben eltérő hangokkal jelenítik meg a hányatott életű ember reményhez fűződő gondolatait.

Vajon Lilla mit érezhetett a vers elolvasásakor? Talán mosolygott és szeretettel gondolt a költőre. 

 

„Ami egy apró érdekesség „ Lilla" prédikátor szépapám által vezetett gyülekezet egyik támogatója volt. Ez le van jegyezve szépapám által a gyülekezet matrikulájában mivel úgy nevezett vegyes anyakönyvet vezettek amibe az adakozókat beírták." A dalok elküldését követő rövid eszmecserénkből idéztem kedves ismerősöm soraiból.

 

Amikor az emberi lélek munkájáról esik szó, akkor ahhoz a cselekvések és jelzők sokaságát illeszthetjük. Csak a jelzők közül néhány: szelíd, megvalósító, vakmerő, füstbe ment, megcsillanó, kihaló, szilaj, korai és folytathatnám, mert a mi nyelvünk fantasztikus! 

 Lasciate ogni speranza voi ch' entrate - olvashattam az olasz tankönyvemben Dante sorait, mikor is kell minden reményemet a sutba dobnom.

 

Csokonai  igen díszes ruhát öltött versében a reményre:

Földiekkel játszó 

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak remény! 

 

Amikor egy ilyen mondattal kezdődő dalt postáztam az internet hullámain a kedves ismerősömnek, nekem eszembe se jutott, hányféle formában fordíthatók le e sorok. Én csak egy elbizonytalanodó embert láttam, akinek az arcára a mosolyt kell kicsalnom. Talán a hitét is erősíthetem és az együttérző szeretetemet is tolmácsolhatom vele. Mert ez lehet talán a legfontosabb, a szeretet. Ebben a kérdésben én csak egy kis adalék lehettem, mert Őt a családi szűkebb, de a távolabbi körök szeretete is öleli.

Csináld magad!

 A két tömeg-gyártott lakáson kívül én mindig olyan helyen éltem és élek ma is, ahol gyakran kellett szerszámokat a kezembe venni, különféle dolgokat megjavítani, megalkotni. Ritkán fordult elő, hogy csak úgy fúrtam és faragtam kedvtelésemre. Ám ilyenkor születtek a soha nem használt, mégis megőrzött tárgyacskák, de a kerti fák ágai közé bújtatott madáretetők is. Ma kéziszerszámok és kisgépek sorakoznak a műhelyecskémben és egy családi házban bőven adódik alkalom arra, hogy azokat a kezembe vegyem. Voltam már -nem bántva a mestereket- földműves, ács, tetőfedő, festő és mázoló, lakatos, műszerész és még ki tudja minek nevezhetem azt a sok apró munkát, amit elvégeztem a ház falain kívül és belül. Előfordultak ezek között elenyésző mértékben hobbinak is nevezhetőek, a többséget mégis a szükség és a szépítés igénye szülte.

A padokkal egybeépített kerti asztalunkat eszegette az idő vasfoga. Kora nyáron egyik unokám nagy rössel ült le az asztalhoz és az ülőke hangos reccsenéssel tört ketté. (Elnézést kérek a gyerekkoromtól ismert idegen szó használatáért, talán a lendület helyesebb lett volna.) A nagylánynak semmi baja nem esett, nevetve egyenesedett fel és ült le az asztal másik oldalára.

Az asztal és az ülőke hibái miatt elég gyorsan és talán meggondolatlanul apró darabjaira szedtem szét a kerti bútort és szállíttattam a teljes felújítás érdekében asztalos mesterhez. Nem vállalta a munkát, néhány nap múlva garázsomban kötött ki az ízekre bontott bútor. Mit is tegyek vele? Tervezgettem pár napig a megoldást, ami végül megszületett.  

 

Almafánk alatt a homokozónál már hosszabb ideje volt alig használható a padocska. Most van hozzá anyag, megjavíthatom. Mégsem, inkább csinálok egy újat, és így is lett. Felhasználtam hozzá  az asztalhoz tartozó ülőkéket és rögzítő elemeket. Kipróbáltuk, kényelmesen ülve nézhettük, hogyan építi homokvárait a legkisebb. Ezután a garázs sarkában a sok "valamire jó lesz még" között találtam a darabokra szedett bútor felújításához távolságokat szabályozó, rögzítésre és merevítésre alkalmassá tehető elemeket. Először az asztal lapját varázsoltam újjá, egyik elemének szépséghibája már nem is zavart. Majd sorban a többi következett és hirtelennek tűnt idő alatt el is készültem. A kerti asztalunk biztosan állt újra a lábain. Néhány nap elteltével újra bonckés alá került. Ennek oka az lehetett, hogy a tetejére tett csocsóasztal túl magasnak bizonyult leginkább Máténak. Ő megoldotta, szék tetején táncolva játszott, úgy lőtte a gólokat.  Végül csak lefaragtam 5-6 centit a lábakból.

A már kidobásra tervezett kézi-focis játék megnyugodhatott. A portól takarva labdákat hord a hátán és közben rádiót hallgat. Elöregedett lábai helyett újakat kapott és a zárt falak közül kiszabadulva, új helyén a szőlő levelei között beszűrődő napsütésben türelemmel várja a játékosokat. Szabadon körbe járható. Nem zavarnak már a virágos ládák, kerti szerszámok, virágföldes zsákok. Azok csendben ott pihennek az asztal alatt. 

 

Én meg vagyok elégedve a munkámmal. Annál is inkább, mert a gyengülő jobb karom miatt a még inasként dolgozó balos volt kénytelen jeleskedni. Akárhogy is nézem, kiérdemeltem azt, hogy a kérésemet elutasító asztalos mestert felkeresve, nála szakmunkás bizonyítványért jelentkezhessek. 

 

„Én lassan öregszem"

Blogos bejegyzéseim írását az ötszázadiknál abbahagytam, de alig féléves szünet után folytattam. Mert továbbra is felvillantak az emlékek, történtek megörökítendő események.

A blogom névadója „rüszü" semmit nem változott, ugyanaz a kis pimasz, szeretett, a konyhába besettenkedő kismalac maradt. Csak felettem suhant el villámgyorsan sok esztendő. 

 

                    Mindig szívesen hallgattam Agárdi Gábort, ahogyan nyakkendős ünnepi ruhában előbújik a zöld erdő fatörzse mögül, kalapját kezében tartva, botjára támaszkodva ballag és énekelni kezd. "Én lassan öregszem..." Hogy őszintén úgy is érzi, azt kifejezi a még dús, ám fehér haja, szemeinek tükrei, hangjának igazsága. Nosza hát, elő az ünneplős ruhámmal, támaszt adó botommal és rajta. Közel az erdő, már indulhatok is, de hol a kalapom? Nincsen, soha nem is volt, de talán menni fog hajadonfőn is.

 

A korom még nem akadályozott meg abban, hogy írásban osszam meg másokkal a gondolataimat, az internet hasábjain is van még jócskán íratlan oldalam. A bejegyzéseim látogatottsága nagyszerű, nyugodtan állíthatom, sokan olvasgatják. A tizenhat év alatt a blogadminisztrátorom csupán néhány bejegyzéshez fűzött véleményt törölt, minden bizonnyal nem kulturált mondatok lehettek azok. Sok-sok hozzászólás azonban arra kötelez, hogy ne tegyem le a tollam, amíg a fejemben tiszta, világos, érthető gondolatok születnek

 

Ne higgye senki azt, hogy az előző sorok öndicséret szülöttei. Próbálok mindig tárgyilagos maradni még akkor is, ha időnként a hozzászólást elolvasva hosszasan elgondolkodok, talán a kelleténél érzékenyebbé is válok. Jó néhányat kiollózva azok közül idézőjel és változtatás nélkül közreadok. 

 

 - Az olvasás szenvedély, az írás belső késztetés. Mindig kételkedtem abban, hogy esetleg mást is érdekelhetnek éppen az én gondolataim. Mire jó a világháló? Például erre, érdekelt másokat is. Egy apró szelet, más szögből láttató történés, egy felvillanó érzés visszfénye. Várom a szösszeneteidet, örömet ad. A világon az egyik legjobb dolog örömöt szerezni másoknak!

-Gratulálok igazi úr vagy és persze a jobbik fajtából,de ezt már tudom, nagyon tisztellek és ilyen emberből kellene sokkal több

 -Jenő, nagyon jól „forgattad a tollad." Nagyon jól szedted össze a gondolataidat, az elhangzottakat. Mi is elég sokszor méltatlankodunk a rossz helyre sorolt szavakért, mondatokért. No meg a gondolatokért. Mintha a szólók nem itt éltek, tanultak volna!! Köszönet az írásodért.

-Nagyon jó lett Papa!

 

 -Szerbusz nagyon szép és igaz amit írtál én személy szerint is azon vagyok, hogy sok szeretetet és örömöt adjak embertársaimnak, minden gondolatom az, hogy mit tegyek, hogy segítsek és erre mindig megadja az élet a választ. Örülök, ha tehetek valakinek valami jót általában szeretnek az emberek, ami tőlem telik megteszem és jó lenne, ha mindenki ezen munkálkodna köszönöm nagy tisztelőd vagyok. 

.

 -Ezen az oldalon nem szoktunk ilyent megtenni, de most ez egyszer kivételt teszek. Egy „kívülálló" ((Nem Érintett) gondolatait olvashatjátok el, amin meghatódtunk és megosztom.
Talán nektek is hasonló gondolataitok vannak mint Jenőnek, akik követitek Katrina kálváriáját az életben maradás mezsgyéjén. Ajánlom, hogy a többi munkáját is ismerjétek meg az oldalán.
Köszönjük: Mama ,Papa

-Több szempontból is szívemhez szólt megint eme írásod. Én is szeretem a fákat, az erdőt, a Mecseket, minden évben tiszteletem teszem a Zengővárkonyi szelídgesztenyésben Rockenbauer Pál nyughelyénél. Imádom a sült gesztenyét. És nagyon megható számomra, hogy egy munkáddal összefüggő emléket ilyen szépen tudsz tálalni az olvasók elé.

 

 -Csodálatos...megkönnyeztem !

-Neved mögött annyi minden van, nem ismerlek. A jelzőt köszönöm, amivel megajándékoztál!

 

-Ez megint egy jó írás Tőled. Érdemes olvasni. Gratula.

-Kedves Jenő !

Ennél szebb ajándékot nem is kaphatnék az élettől , persze Tőled a Te tolmácsolásoddal.

Köszönöm szépen Neked .  

Igazán örülök hogy örömet szerezhetek másoknak is azzal, ami nekem igazán nagy boldogság . Megtehetem,,már,, hogy fotózzak . Ehhez tudjak új és bevált felfedező utakra indulni . Ha egyedül is de soha sem magányosan hisz a hű társam a gépem velem van mindig, bármerre is visz a lépésem . Csupán csak egy célom van, megörökíteni a pillanatot ahogy én látom a világot, világom.

Megosztom szívesen kinek kedve van hozzá örömét lelje benne .

Talán ezzel a picuri dologgal szebbé, jobbá teszem a napjait bárki is légyen Ő . 

Jaj, jobb ha visszafogom gondolataim sorokba szorítását, még agyon untatlak vele. Köszönöm szépen, figyelemre méltattad a fotóm és véleményemet.  Amivel felhívtam figyelmed mindenben van szépség,  csak törekednünk kell rá, meg is lássuk. Mert van, az élet szép, Én tudom.  Csodás legyen a napod és mindenki másé is .

-Jenő bá!Azonos véleményen vagyunk. Engem bírálnak sokan, hogy minek irkálok minden szarságot a face-en. Nekem segít leküzdeni a lelki nehézségeimet. Az én életemben adódnak gondok, ebből lelki problémák, amikor elmondom, vagy kiírom magamból, ez segít.

 

-Drága Jenőkém !
A magyar nyelv most nem menő, de remélem majd újból szép lesz, még élő magyarjainknak, talán még fontos is lesz!

 

-Kedves Jenő, nagy öröm a szülőfalumban olyan sokra becsült Halász családról olvasni az Ön blogjában és a sorok között felfedezni, hogy ebben a sokszor hamis világban mekkora érték a szeretet! Nagyon jó egészséget kívánok az egész családnak és remélem a negyedik generáció is folyamatosan bővül majd a dédszüleik nagy örömére!
Továbbra is maradok lelkes olvasója!

-Minden írásodat olvastam.
Többször is. Tetszenek.
Jólelkű, tiszta szívű,
őszinte ember vagy. 

 

-Jenő! A szavaidra oda kell figyelni! Legyen szó a város gondjairól, a tűzoltóságról, vagy temetési búcsúbeszédről! Mindig ezt tapasztaltam eddig. 50 éves vagyok! Tisztelettel.

 

A következő sorok egy a facebookra feltett írásomra születtek meg. Csak azért választottam el a többitől, mert összefoglal és sűrítve mondja ki sok más ember érzéseit: 

 

Jenő! Mosolygok. Most is, mint mindig, amikor olvaslak. Ez az a mosoly, ami másoknak titok. Ez a mosoly csak az enyém. A lelkem. A fotót külön köszönöm. Nincs rá más szavam (egy vagy több, de dolgozom rajta - és meg is fogom osztani veled). Büszke vagyok rá, hogy a követőd lehetek, jó olvasni, mennyien vagyunk. Jenő! Nincs elveszve a világ! Nem törhetnek meg minket a jóságban és a békénkben elmebetegek és megveszett illuzionisták. Ezekért az üzenet-gondolat-váltásokért érdemes nap nap után a dolgunkra indulni. - Más dimenzió ez. Fölötte minden esztelen őrületnek. - Ölelés neked! Írni fogok. Most megint tele van a lelkem szépséggel. A számokhoz és az odavezető úthoz gratulálok. Persze tudjuk, hogy nem a kattintások száma a lényeg, hanem annak a hozadéka. Meg pár titkos mosoly

 

Ezeket a szép szavakat barátként nekem küldő személyeket mind ismerem, ahogyan a nem idézettek legtöbbjét is. A háta mögötti éveit bevalló ember tizenhat évvel idősebb már. Komlón őt mindenki ismeri, sokat tesz ma is a városért. Büszke vagyok a pár sorban leírt mondataira, igyekszem megfelelni azoknak. Tegye csak a dolgát, örömet szerez azzal másoknak, de önmagának is. 

 

Mindenkinek megköszönöm a hozzászólásokat és véleményeket. Legyenek azok dicsérőek vagy építően kritikusak! Kedves olvasóimnak jó egészséget és még sok szép tavaszt kívánok szeretettel! 

 

„Elszállnak a fecskék, a szép kis menyecskék.
Nincsen több tavaszom ez a nyár sem a régi már.
Bevallom ezüstös fejemmel a május még ma győz,
De az ablakon már bekopog az arany sárga ősz."

A vendégünk volt Eufrozina

Gyűjtögető típusú ember vagyok. Van is mit elpakolnom a polcaimon, a fiókjaimban. Számos közülük  írásos dokumentum, amelyek többségét magam készítettem. Családfák, dalszövegek, néhány eredeti mellett sok-sok festmény másolata. Unokáim rajzai már több mappa oldalát feszítik az elkészítés ideje és a szerző megjelölésével. Van órám amibe nem teszek elemet, nehogy a ketyegése elriassza a manót amikor apró csokoládéit lopja be a fiókokba az éppen hozzánk látogató gyerekek örömére. Kerámia bagoly les kifelé az ablakon. Oklevelek, emléklapok, sokféle elismerés. Dísztőr és a barátoktól kapott apró ajándékok mellett még magam készítette megőrzött tárgyak is találhatók, leginkább érdekes alakú, simára csiszolt és lakkozott növényi gyökerek formájában. A megfestett kavicsaim és kerámia figuráim már teljes asztalnyi területet igényelnek, a kedvesebbek közé tartoznak. Unokám készíti ezeket. Utóbbiakat konkrét alkalomra, vagy csak úgy, szeretetét fitogtatva. A tárgyak között vannak forintban kifejezhető értékűek, de ez az én szememben semmi jelentőséggel nem bír. Megőrzöm és megbecsülöm a kicsit is és a nagyot is.

Legényéletem végén, amikor elköltöztem otthonról, magammal hoztam a két kemény fedőlapos füzetecskét. Biztosan azért, mert kötődtem azokhoz, szertettem forgatni lapjaikat. Megőriztem őket, mert a munkám és az emlékeim fűződtek azokhoz. A Szegedi Gyufagyár küldött rendszeresen  címkéket, amit talán Miklós unokabátyám intézett. Feladatom azok terjesztésében való közreműködés volt. Így juthattam hozzá az 1960-as  években, a gyűjtők számára kinyomtatott címkékhez.  Most felnőtt fejjel, ha értékelem a papír lapocskák tartalmát, csak jót tudok elmondani azokról Az életünk minden szakaszát érintő, az általános műveltség elérését segítő tények, események sokaságát láthattuk és címszavaiban olvashattuk le az aprócska fecnikről. Nem hiányoztak még a természet élő szépségei sem. Színesebbé tette az egészet a külföldről átvett gyufacímkék mássága és mondanivalója. A gyűjteményem nem teljesítette feladatát, fontosabb dolgok mindig akadtak, nem foglalkoztam vele. Átaludt fél évszázadot.

Néhány napja Öcsémnél jártam, testvérek találkoztunk. Megjelentünk mind a heten, a hiányzó két Tesót csak gondolatban ültethettük magunk közé. A finom levest olyan második fogás követte, amit Klárikának be kellett mutatnia. A húsokkal együtt sok minden más kínálta magát az illatos gőzt kibocsájtó tálból. A sült hasábburgonya a főétel szépsége miatt szégyenkezve pironkodott egy külön edényben. Az ebéd előtti pálinka felkészíthette a gyomrunkat mind a finomságra. Az utolsó falatot jóízű bor követhette. A sütemények között voltak óriási szeletekre vágottak is, azért is kettőt ettem meg az utóbbiból.

Közösen vásárolt ajándékot kaptak a Máriák, nővérem és sógornőm, a vendéglátó háziasszonyunk. Én egy szavalattal készültem, el is mondtam. Kosztolányi Dezső Röpima című versét a csupa csoda Máriáról. A költeményt a szájjal és lábbal festők virágos képeivel együtt tettem borítékba. Egy harmadik tasakból sokunkat ábrázoló, saját készítésű fotókat helyeztem le az asztalra, szabad a gazda megjegyzéssel és kaptam cserébe korábbi összejövetelünkről fényképeket. Örültünk egymásnak, szaladt az idő.

 

Búcsúzáskor Marika sógornőm szatyrot adott át, benne sok-sok szalvétával. Janka unokámnak küldi szeretettel, aki nemrég kezdte el a papírszalvéták gyűjtését. Haza érve a négy apróbb unokámat a nagyszobában találom. Az ajándékot a címzettnek átadom. Szétnyitja, belenéz, rám néz, hitetlenkedik, csodálkozik, majd ölel és puszit ad. A három lány csak ámuldozik, miközben a papírkákat nézik és hangosan csodálva csoportosítják. Öröm volt számomra is, hogy mindennek szem-és fültanúja lehettem. 

Ekkor jutott eszembe a gyufacímke gyűjteményem. Előkerestem és a legkisebb kezébe adtam. Máté megnézte, nem igazán érdekelte. A lányok lapozgatták, de inkább a szalvétákkal voltak elfoglalva. Jankát megkértem, tegye a szalvéták mellé. Ilyen egyszerűen lehet egymásnak ajándékot és örömet adni és visszakapni? 

Igen! Erről szólt ez az egész, ünnepi hétköznap. Még a könnyeiket hullató felhőket is elzavarta kedvünkért az őszi szél. 

Horvátországi kirándulás

 

Kedves Kirándulók!

Jégl Zoltán barátom kérésének teszek eleget, amikor néhány gondolatomat leírva Valpovóról, Eszék-Baranyáról, az ott élő emberekről, bajtársakról beszélek.

Jugoszlávia tagköztársaságainak függetlenedési törekvései nyomán kirobbant háború horvátországi területen 1991-től 1995-ig tartott.

A Délszláv háború közelebb hozta egymáshoz a magyar és horvát embereket. Baranya megye a szomszédsága és a közöttünk élő horvát ajkúak miatt is természetes módon fogadta a menekülteket és nyújtott más segítséget is. Kötődtek ismeretségek és barátságok is, szép számmal. 

A magyarországi hivatásos tűzoltóságok a lehetőségeihez mérten segítették a háború során elrabolt technikai eszközök pótlását. Ennek természetes következménye lett ismeretségek és barátságok megszületése.

A siklósi tűzoltóparancsnok  keresett meg és sajátos gondjairól beszélt. Elmondta, hogy Siklósnak már több önkéntes tűzoltó egyesülettel jött létre baráti-munka kapcsolata és azok minőségének megőrzése miatt nem akarnak újabbat. Szólt arról, hogy Valpovó tűzoltói szeretnének baráti közösségbe lépni és ránk gondolt, komlóiakra.

Nem mondtunk nemet, hamar kint találtuk magunkat Valpovon. Gyönyörködhettünk a Szlavónia északi szélén fekvő Eszék-Baranya megyei kisvároska szépségeiben. Élményt jelentett számunkra a Prandau-Normann várkastély, de a barokk csarnoktemplom is. 

Az igazit  mégis a tűzoltóságon eltöltött idő jelentette. Öregekkel és fiatalokkal, lányokkal és fiúkkal telt meg a nagyterem. Nem hiányzott a bőséges estebéd sem. Este pedig a három korosztály együtt szórakozhatott az élő muzsikaszó mellett. 

A jól sikerült bemutatkozásokat a kölcsönös látogatások követték. Beszélgettünk néha a tűzoltásról, műszaki mentésekről és a megelőzés fontosságáról, de soha nem vittük túlzásba.

Fontosabbnak tartottuk egymás megértését és megismerését ,amit az első első perctől Julijana Madaric anyanyelvi szintű tolmácsolása segített. Tolmács is volt, de inkább jó barát. Eszék-Baranyából költözött hozzánk, Pécsett tanított, majd Komlóra költözött. Láthattam a szemét -sokat mondhatott- amikor szülőfalujában rövid időre kiszálltunk az autóból. Ahányszor kellett, Ő mindig ott volt és nagy szeretettel dolgozott. Teszi ezt ma is. Ha most ott ül a buszon, ezt hallva kislányosan, szemérmesen mosolyog.

A gyorsan szaladó esztendők során  Stjepan  Koski parancsnok gyakran kényeztetett el bennünket ajándék tárgyakkal, munkánkat elismerő dokumentumokkal. Ezeket külön szekrénykébe helyezve őrzi a komlói tűzoltók "Emlékszobája". Magam is birtokosa vagyok néhánynak.

Kapcsolatunkban a sokszínűség szürke árnyalatot kapott. Nem a nyugállományba vonulásom, de a magyar hivatásos tűzoltóság szervezetében és életében bekövetkezett változások okolhatók ezért. Jó, hogy voltak és vannak ma is fiatal tűzoltók, akik hittek a barátságban és életben tartották azt. Talán ül is valaki közülük a buszon.                                                                                                                 
Bizonyos az, hogy Valpovó és Komló város tűzoltóságai  elősegítették azt a folyamatot, amely a két város önkormányzatainak egymáshoz közeledését eredményezhette. Talán elősegítette és  színesebbé tette Komló Város Horvát Kisebbségi Önkormányzatának fáradozásait is. Ezt igazolja –most egy kicsit dicsekszem- az a díszoklevél, amit Sarkadi László elnök és  Katona Gyuláné elnökhelyettes aláírásával kaptam, Komló-Valpovó testvérvárosi kapcsolat ápolásában végzett tevékenységemért. Ennek már húsz éve és az érdem nem az enyém hanem a csapaté.

Visszatekintek erre a bő negyed évszázadra, engem örömmel tölthet el az hogy a mi tűzoltói kezdeményezésünket nem csak különböző szervezetek kapcsolódása, de civil lakosok megszületett barátsága is követte. Voltak és vannak ma is, akik megszerveznek egy-egy kirándulást csak azért, hogy másoknak és természetesen maguknak is örömet szerezzenek.

Nemrég egy önkormányzati rendezvényt követően a Tisztelet Komlónak Egyesület látta vendégül Valpovó vezető tűzoltóját Stjepan Koskit és kedves feleségét Vericát. Rég nem láttam őket, örömmel lehettem kalauzuk a tűzoltóságnál.

Ez a mai utazás is mindarról szól, amit most leírtam. Nem lehetek együtt a kedves társasággal. Ezen sorok leírásával  kívánok jó utat, gazdag élményekkel teli kirándulást.