Jeles napok 2

 

 

  

Összeírtam azokat az napokat, amikor valakikről, valamikről, valakik, valahol valakinek, valakiknek beszélnek. A listám messze nem teljes. Lehetnek ezek kitörő ünnepek, vagy fájdalmas megemlékezések. Értékelések, feladatmeghatározások. A számuk jócskán meghaladja az években megbúvó napok számát. Világnapokról, nemzetközi akciónapokról, helyi vagy számos országra kiterjedő ünnepekről, figyelemfelhívó eseményekről van szó. 

 

„Jeles napok" címmel a fenti sorokat idén januárban írtam le. Panaszkodtam a megemlékezésre méltókat kitalálók többségének passzivitására. Ismételten ezt nem teszem meg. Inkább megdicsérem azokat, akik velem együtt fontosnak tartották évente visszatérni a jeles napokhoz, még inkább azokat, akik tettek is valamit azok teljességéért. Megköszönöm a facebookos oldalamon olvasható biztatásokat. Nagyon jól esett az, hogy -talán egy tucatnyian tették- minden alkalommal biztató jelzéseket, szavakat, mondatokat láthattam.  

Köszönöm minden olvasómnak! Ki is tartottam. Egy éve kezdtem, az esztendő azonban most lejárt. A listám végén a „Barlangok napja" szerepel. A szokásomtól eltérően ezt a pár sort most itt is közzéteszem.: 

"A barlangok napja: Fedezd fel a föld alatti világ titkait!

A barlangok világnapja (minden évben június 25.) egy különleges alkalom, amely során a föld alatti világ titkaira és kincseire összpontosítunk. A barlangok napjának története több évtizedre vezethető vissza, amikor az emberek rájöttek arra, hogy a bolygónk mélyén található barlangok értékes tudást és élményeket kínálnak.

Ez a nap azonban nemcsak a barlangkutatók számára fontos, hanem mindenki számára, aki érdeklődik a természet és a földrajz iránt. A barlangok napjának ünneplése világszerte zajlik, és lehetőséget teremt a föld alatti világ megismerésére és annak csodáinak felfedezésére."

Magam is bevonulok most a barlangok csodálatos világába, elmélkedni arról, hogy a „jeles napok" komolyan vétele miképpen tehetné szebbé és szerethetőbbé a világunkat. Erre a kirándulásomra a csoda-cseppkövekkel felöltözött, patakos Abaligeti-barlangot választottam.                         

Szállnak a darvak

 A világ teremtésekor a mi bolygónk úgy született meg, hogy keringjen egy életet adó nap körül. A forgás miatt nappalok és éjszakák követik egymást. Az emberiségnek nem jól van ez így, hát tesz róla és sötétségbe borítja a földjét. Váltakozó helyeken, de valahol mindig becsapódnak a bombák és a robbanások szemete elhomályosítja a fénylő nap sugarait.

Ókor, középkor, újkor, háborúkkal teli mindegyik. Az iskolákban tanulgattunk is a nagyobbakról. Miért is kellett öldösni egymást az embereknek? Bármilyen nevet is adtak a háborúknak, azok mindig a területért, az abban rejlő vagyonért folytak. Ennek igazán jó példája a 116 évig tartó Százéves háború. Ennek eredményétől függetlenül ez a két gazdag ország kisajátította és egymás között  elosztotta majd az egész Észak-Amerikát. Hogy e-közben gátlástalanul öldösték az őslakósságot és kisemmizték őket, az igazán senkit nem érdekelt. 

A világunk egy szemernyit se változott. Én a 77. évemet taposom és nem múlt el esztendő fegyverek ropogása nélkül. A casus belli talán annyit változott, hogy kiváltó okként talán már az egymás iránt érzett elvárt és betanított, benevelt gyűlölet is elegendő a szikra lángra lobbantásához.

Nem igazán beszélnek róla, de a háborús okok közé oda kell illeszteni a fegyvereket gyártó nagytőke érdekeit, pénzéhségét. Ennek csillapítására még kísérletet se tesznek a politikai elitek. Talán létezik az a pénz, amivel csukva tartatják a szájakat?

Nem maradtak ki a csatákból a mi katonáink se. Szétszakadt az országunk, de Európát megvédtük a török birodalomtól. Senki nem köszönte meg. Egy trónörökös erőszakos halála miatt bele sodródtunk egy világháborúba, aminek keletről érkező vörös uralom lett a vége. És hiába az évszázadok dicső múltja, az éhes „farkasok" körmeiket a húsunkba vájva szétmarcangoltak bennünket. (A vadonban élő farkasok tiszták, becsülettel élők, elnézésüket kérem a hasonlat miatt.) Lenin elvtárs a  „rabló" jelzővel látta el azt a békét. 

Közép-Európa gazdag, nekem a legszebb országából egy sérülékeny, az igazát jól-rosszul kereső nemzet lettünk. Nem csoda, hogy a Bécsi döntések egy újabb világháborúba sodortak bennünket. Irány a nagy Szovjetunió! 

És mi lett a vége? Jóval 300 000 feletti a frontokon elesett, a hadifogságban elhunyt katonák és munkaszolgálatosok száma. Félszáz ezernél is több a harci cselekmények következtében meghalt civil lakosok száma. A nyugatról érkező repülők a súlyos terheiktől még akkor is megszabadultak, amikor annak hadászati jelentősége már nem volt. Hogy gyerekek, édesanyák, vétlen emberek halnak meg, a döntést hozókat nem érdekelte. Mindezek mellett részesei és sajnos kiszolgálói lettünk a magyarországi zsidóság és romák holokausztjának. „Egészben elégő áldozat". Ez ennek az idegen szónak a jelentése. Megcsonkított hazánkban élő kettőszáz ezer ember meggyilkolásáról van szó.

Radnóti Miklós minden bizonnyal találkozhatott a leselkedő halállal, amikor ezeket a sorokat leírta: „ Der springt noch auf.- hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen. 

 

A politikai és katonai válság nyílt fegyveres konfliktussá nőtte ki magát. Oroszország fegyveres betörést hajtott végre Ukrajna területe ellen 2022. február 24-én. Hitler katonáit egykor közösen kergették hazáig, most pedig egymás ellen vívnak életet és értéket nem kímélő harcot. 

 

Amikor a második világháború győztes katonái haza értek, a pályaudvaron Veronika hiába várta Boriszt. Az önként bevonult szerelme egy megsérült bajtársát mentette, amikor a halálát okozó golyó a testébe fúródott. A lány kitartóan állt a sínek mellett egészen addig, amíg egy frontról érkező katona bizonyossá nem tette azt egy a zsebéből  elővett fényképpel. Borisz meghalt! Veronika nagy csokor virággal várja az állomáson az újonnan érkezőket és mosolyogva osztogatja szálanként katonáknak, várakozó embereknek egyaránt. A film 1957-ben készült „Letyat zsuravli" címmel és hamar vetítették azt a mozijainkban. Befejező képein láthattuk, hogy Moszkva fölött szállnak a darvak.

 

Veronika (Tatjana Szamoljova) és Borisz (Alekszej Batalov) szerelmének rövid története megríkatta a padsorokban ülőket, akik néma csendben hagyták el a vetítés helyiségét.

A film megihlette Romhányi Józsefet és Behár Györgyöt. 1964-ben megszületett a szöveg és hozzá a zene is. Ugyanazt címet kapta, amit a film. Kiss Márta tolmácsolásában gyorsan megismerhettük és válhatott sokunk kedves dallamává. Nagy kár, hogy a film,  a dal nem találkozott egy térben és időben.

Talán fel kellene újítani és bele illeszteni.Eobbanóanyagok helyett az igen pontosan irányítható drónok szárnyaira tenni a szovjet filmet és vele együtt a magyar dalt. Vágyálom mindez, tudom, csak játszom ennek gondolatával. A háború nélküli világot akkor hát a „Lehetetlen bakancslista" sorai közé illesztem. 

 

Mese a hét szentségről

Hagyományos enyhe magyar káromkodásnak tartják „azta hétszentségit" kifejezést. Biztosan állíthatom, hogy ez így soha nem hagyta el a számat. Nem mondtam ki finomított változatokat se, mint „azta hétszázát", vagy "azt a hét meg a nyolc"-at. Egyszóval nem volt rám jellemző, hogy megtörtem volna a vallási tiszteletet.Az Úr nevét hiába nem vettem a számra és a szenteket sem gyaláztam. A trágár és szeméremsértő szavak nem az enyémek. Persze el-el káromkodom magam én is, ha valami nagyon nem jól sikerül, vagy éppen nagy fájdalom ér hirtelen. Ezek az egy-két szavas, csendes kiáltások nem is tartozhatnak sem a halálos- sem pedig a bocsánatos bűnök körébe. 

Sem ilyennel, sem olyannal nem illetek másokat. Ha már elhagyja valami a számat, annak én vagyok a feladója, de a címzettje is. Előfordul sajnos, hogy ez más jelenlétében történik meg. Ilyenkor -ha nem is mondom ki- szégyellem magam.

„A szentségit!"! Ha ez káromkodás, hát eszem ágában sincs a nem igazán gyakorolt katolikus vallásomat bántani, hát még Istent, vagy annak fiát. Magamra vagyok mérges, az ügyetlenségemre, a botladozásaimra, a gyengeségemre. Azért egy kicsit Istennel is vitába szállok, miért teszi ezt velem? Elmélázva néha kérdezem is tőle, de nem felel.                                                                                        Kétszer is leteszem a kávés pohárkámat, amíg a konyha sarkából az étkező asztal végéig eljutok vele. Leteszem, leülök és mielőtt élvezettel szürcsölgetném, egy suta mozdulattal kilöttyintem. Nyilván káromkodok csendben, vagy kimondatlanul és akár mosollyal fűszerezem azt.

 

Egy alkalommal elakadt a lábam a szőnyegben s mert nem volt a kezemben a  járásomat segítő bot, csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy nem a padlón kötöttem ki. Hát kicsúszott a számon. A közelemben két unokám, meghallották.e? Biztos ami biztos, mesélni kezdtem. Milyen is lehetett az, amikor újszülött kis gyermekként keresztmamám a kezében tartott és a pap a templom oltára előtt szentelt vizet locsolva rám, a keresztség szentségének birtokosává avatott.

És ez a hét szentség közül a legelső. Majd felsoroltam a következő hatot és mindegyikről beszéltem egy keveset, Egyetlen szavuk nem volt, csendben végig hallgattak.                                                          Hogy kisiskolás koromban az első gyónás után hány miatyánkot és üdvözlégyet kellet elimádkozni a mellék-oltár lépcsőin térdelve, hogy másokkal együtt sorba állhassak az ostyáért, amit az atya a szentmise alatt a kinyújtott nyelvemre helyezett óvatosan. Mindegy volt, hogy mit és mennyit vallottam be a gyerekes bűneim közül, három miatyánk és három üdvözlégy elmondása volt miden esetben a feltétele annak, hogy a szentáldozás után köszönetképpen Áment mondhassak, meghajolva a Krisztus testét nekem adó pap előtt. 

Amikor a Szentlélek nekem ajándékozta a bérmálás szentségét, Béla bátyám állt mögém, helyettesíteni a legidősebb testvéremet, aki elkésett a szertartásról.

A házasság szentségéről azért meséltem Jankának és Máténak, hogy tudjanak róla, nagyszüleik a polgári házasságkötésben tett fogadalmuk mellett a templomban örök  hűséget esküdtek egymásnak. 

A megtanult sorrendet nem tartottam be, azért néhány mondattal a Betegek kenetéről és az Egyházi rendről is említést tettem. 

 

Igyekszem kerülni a káromkodást. Öreg létemre is arra törekszem, hogy a bennem hirtelen fellépő feszültséget másmilyen formában levezessem, vagy a csúf beszédet kiváltó indulatok forrását elapasszam. Nem egyszerű dolog ez. Talán nem is lehetséges a kívánt mértékben megvalósítani. Talán nem is szükséges. Lám mi is lett a vége? Egy kis történelem, egy kis mese a gyerekeknek.

És az, hogy ezt egy fotó is megörökítette, arra késztetett, hogy leírjam ezeket a sorokat.   

 

  

Távolugrás, kettes!

 

Léteznek ma nálunk olyan iskolák, ahol kerek mondatokkal értékelnek minden diákot. A  nyári szabadságra számszerű osztályozás nélkül küldik a tanulókat. Ahol az elsajátítandó tananyagnál talán fontosabb a gyermek megismerése, önálló, a kollektívát mégis nagyra becsülő emberré alakítása. 

Nagy kár, hogy a hatalmat gyakorlóknak ez nem tetszik és az egységesítésre hivatkozva elkezdték készítgetni a szabályozókat. Minden gyermek buksiját uniformisba kell bujtatni? Szabadon szárnyaló gondolatok születését megakadályozni? Csak remélni merem, hogy nem! Ahogyan abban is bízok, hogy mindig lesznek szófogadatlan pedagógusok, akiknek sokkal fontosabb lesz a diák, mint a sulykolandó tananyag.
El kell jönnie egy olyan világnak, amikor a  „rossz" tanuló együtt örülhet tanítójával az év végi bizonyítványának. És amikor az átadja, megcirógatja mosolyogva a nebuló üstökét. Nem azért teszi, mert keresztény emberként Krisztus jut eszébe a gyerekekkel, hanem csak azért, mert szereti.

 

A tanulók kiszolgáltatottak egyrészt a tanároknak, másrészt a tanulandóknak. Ez a függőségi viszony lehet pozitív, de negatív irányú is. A padokban ülők nem válogathatnak a katedrán helyet foglalók közül. Van is belőlük sokféle és ez így van jól, mert színesíti az  „Alma Mater" életét. A baj akkor mutatkozik meg, ha bármelyik fél is fenntartásokkal fogadja a másikat. Egy ilyen rózsaszín világot nagyon nehéz lehet megteremteni a tantermekben. Nem egyszerű tehát a "Tápláló Anya", de a gyermeke helyzete sem.

A tananyagok mennyisége és minősége felülről meghatározott. Az igazgatók és tanárok felügyeleti kényszer hatása alatt dolgoznak. Sok lehet bennük a félsz, ami háttérbe szorítja a folytonos megújulást, így marad a kötelező monotonitás. Az évek során aztán az egyhangúság át is veheti a hatalmat és sűrű köddel borítja be az iskoláinkat.

„Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája." Szent-Györgyi Albert gondolata megszívlelendő. Az oktatás körül egyre csak erősödő atrocitások a rossz irányba való haladást mutatják. Való igaz lenne, hogy a hatalom képes lebutítani nemzedékeket csak azért, hogy érdekét ellentmondás nélkül szolgálják? Pedig hát a szolgálat, az alázattal való, éppen a vezetők, a hatalom nagyszerű feladata!

 

   Együtt az iskola tanári kara, évnyitó értekezleten vannak. Az igazgató megnyitja az ilyenkor szokásos adminisztrációs feladatok ismertetésével. Laza, baráti társalgásnak is beillő eszmecserével folytatják.

- A nyáron véletlenszerűen botlottam be egy képzőművészeti szakkör délutánjába. Ott találkoztam a hatodik osztályos Nagy Zsuzsival, aki éppen egy folyó partjára hívott engem egy csoda-szép festményével. Hogy az a gyerek mit művelt a festékkel, az valami fantasztikus!

A rajzóráimon már régen igazolta az a kislány, hogy óriási lehetőségek nyugszanak benne. Tudjátok, hogy itt nincs idő arra, hogy külön is foglalkozzunk ilyen tehetségekkel. Otthon meg nem ér arra rá, hogy fessen, mert foglalkoznia kell a kishúgával és a matekkal, ami nehezen megy neki.- válaszolta a rajztanárnő.

- A matekkal tényleg kínlódik a Zsuzsi, de becsülettel teljesít. Mi lesz vele a nyolcadik erős anyagával, nem is tudom?- mondta el így gondolatát a matektanár.

 

A fenti sorokat évekkel ezelőtt, eltérő időpontokban vetettem papírra. Azóta változott nálunk a világ és bízom abban, hogy folyamatosan haladni fogunk jó irányban az oktatás kikövezett útján. Most megint leírok mégis valamit, nem tudom magamban tartani a hallottakat. Lehet, túl érzékeny vagyok? Igen, de azért az oktatásért felelős vezetés figyelmét is fel kell hívnom ilyen és ehhez hasonló történésekre:

 

A negyedikes általános iskolás leányka sportos, mozgékony, a jó tanulók közé sorolandó. Megyei-országos-nemzetközi versenyeken képviseli az iskoláját és az elért eredményeivel öregbíti annak hírnevét.

2025. novemberében az iskola több diákjával együtt ő is részt vett a „Hódítsd meg a biteket!" elnevezésű nemzetközi informatikai versenyen. A megmérettetés során a tanulók különböző nehézségű feladatokat oldottak meg időre. A cél nemcsak a pontszerzés volt, hanem az algoritmikus gondolkodás és a kreatív problémamegoldás fejlesztése is. A verseny feladatai gyakran a mindennapi életből vett helyzeteket dolgozták fel, így a gyerekek játékos formában találkozhattak az informatika alapjaival. Korosztályában, a Kishód kategóriában a 6267 résztvevő közül a dobogóra állhatott.  A csapatot kísérő pedagógus büszkén  húzhatta ki magát gyerekekkel együtt a kamera előtt. 

. 

Ez a fürge kislány a maga 125 cm-es magasságával a tornaórán nekifut, dobbant és jókorát ugorva, csupa mosollyal az arcán ér földet 260 centiméternél. Látszik rajta a siker öröme, minden bizonnyal meg van elégedve a teljesítményével. A tornatanár -nevezem most jóindulattal így- osztályoz és elégséges érdemjegyet ad a gyakorlatra. Ugyanitt nem kell kötelet mászni a duci gyereknek és távolt ugrani annak, aki nem akar.                                                                                                                      Az én olvasatomban egy tornaórának arról kell szólnia, hogy a gyerekek minden porcikáját kicsit megmozgassa. És miután a tanár megismerte a nebulókat, testükre szabott feladatokkal lássa el őket az egészségük megóvása, testi fejlődésük elősegítése érdekében. A kiugró tehetségekkel külön foglalkozzon a nevelő és teremtse meg a továbblépés lehetőségét.

Ha tehetném, megszüntetném a torna osztályozását. Ügyelnék arra, hogy mindegyik diák fáradjon el kicsikét az óra végére, ne akarja senki padon ülve mulattatni az időt. 

Visszatérve a kislány méterek feletti ugrására és az ahhoz tartozó kettesre, én a tanárnak adnék elégtelen osztályzatot. Ehhez igazgatónak kellene lennem, de sántít ez a megoldás, mert esetünkben a tornateremben a sípot szájában tartó ember egyben az iskola igazgatója is.

Hát akkor nincs megoldás? Miért is ne lenne? Minden iskolában legyenek meg a szabad mozgás és játék feltételei és a nagyon is fontos tornaórákat csak azok vezényeljék, akik a diákokat szeretik.

 

Sok átalakítandó dolgot érzek én a tanításban és a nevelésben, bölcsődéktől az egyetemekig. Sorolhatnám az elhelyezéstől, az étkezéstől a tantervekig és mindegyik területben dolgozók és vezetők helyes kiválasztásáig.

Történni fognak változások.Hiszek abban, hogy vannak és lesznek döntéshozók, hozzám hasonlóan gondolkodók.  

Annak a távolugrásnak a kettesét ma sem értem. Elképzelni csak azt tudom, hogy a szülőkkel van gondja az igazgatónak. Ha így van és ezért ad kettest, akkor ez a vezető alkalmatlan arra, hogy gyermekekkel foglalkozzon, hogy tanárok munkáját felügyelje és irányítsa.    

     

Alkotmány, tanulnivaló!

  Diocletianus katonája kiállt az üldözött keresztények mellett, ezért őt halálra ítélték és 303-ban kivégezték. A keresztény vértanút és katonát a pápa 494-ben szentté avatta. Évszázadok múltak, de a sárkányölő vitézt, a másokért is kiálló, felelősséget vállaló embert nem felejtették el.1326. április 24.-én Károly Róbert király Visegrádban hozta nyilvánosságra a Szent György Lovagrend alapszabályát. Jelen volt az esztergomi érsek és a magyar püspöki kar. Ez a magyarországi világi lovagrend a legrégebbi a földgolyón.A lovagok feladata igen sokrétű volt. Védték a királyt és a kereszténységet, őrizték a Szent Koronát. Biztosították az ünnepek fényét, de féltve őrizték és támogatták a gyengéket, a szegényeket, az elesetteket.                                                                                                                                                    A rend alkotmányát 1990-ben felújították, a XX. századvégi követelményekhez igazították. Elvállalt és elfogadott feladatok: hagyományápolás, történelmi évfordulók megünneplése, középkori kutatások elősegítése és publikálása, oktatás, tudományos összejövetelek szervezése.

A fenti sorokat innen-onnan kiollóztam. Nem azért, hogy bárkivel is megismertessem április 24.-nek a névadóját, hanem azért, hogy dicsekedjek, hogy az örömömet másokkal is megosszam. 

Marika nővérem unokája számára nem akármilyen ajándékot hozott az idei tavasz. Ildikó német földön él a bajorok országában.Testvérével és szüleivel együtt gyermekként került idegen földre. Gyorsan peregtek az évek, iskolákba járt, megtalálta élete párját,  felnőtté vált. Nem ült hát apja és anyja mellé a hazafelé tartó kocsiba. Gyermekeket hoz a világra és neveli őket párjával együtt. Munkahelyét megtalálta a város egyik hivatalában.

 

Várta, ám mégis váratlanul érte a meghívó, amely a szomszéd Passau városába, I. István felesége, a boldoggá avatott Gizella királyné végső nyughelyének templomába szólította. 

A visegrádi székhelyű Szent György Lovagrend hagyományosan itt avatja fel és veszi soraiba az arra érdemessé vált tagjait. 

Így történt hát! Ildikót az egyéves próbaidő lejártát követően, Passauban, a Niedernburg-kolostor templomában egy kardcsapással a Szent György Lovagrend lovagdámájává ütötték, avatták.

Tőle kérdeztem, mit gondol, mit mond el erről: 

 „Ez a lépés számomra sokkal több, mint egy formális aktus – egy belső meggyőződés és azon értékek iránti mély elköteleződés kifejezése, amelyeket ez a rend megtestesít: a lovagiasságot, a felelősséget, a hűséget és a jó védelmének, valamint megőrzésének kötelességét. Identitásom fontos részét képezik magyar gyökereim is, amelyekre mély hálával tekintek. Magyarország kulturális gazdagsága, történelme és szellemisége mindig is meghatározó volt számomra. Mind a mai napig szoros és szívélyes kapcsolatot ápolok magyar rokonaimmal és barátaimmal – ez a kötelék élő és jelentőségteljes számomra. A Szent György Lovagrendhez való csatlakozás számomra annak a jele is, hogy a hagyomány, a származás és a modern elkötelezettség méltó módon kapcsolódhat össze. Szent György – védőszentünk – a bátorságot, az állhatatosságot és a gonosszal való szembeszállás készségét jelképezi. Története arra emlékeztet bennünket, hogy a lovagiasság ma is feladat: gondolkodásban, cselekedetekben és az emberi kapcsolatokban egyaránt. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Lovagrend fennállásának idei 700. évfordulója után én is ehhez a lovagrendhez tartozhatom. Talán érdemes még megemlíteni, hogy Gizella királynénak köszönhetően Passau az egyetlen helyszín Visegrád mellett, ahol lovagokat és lovagdámákat ünnepélyes ceremónia keretében avatnak lovaggá."

 

Erdélyből útnak indult egy ember, aki -akár kalandosnak is mondható- az életének útján Passau városban talált kikötőt. Dr. Gotthard Csilla, a visegrádi alapítású Szent György Lovagrend tagja, volt kormányzója ebben a bajor városban dolgozik fogorvosként. Lehetőségem volt meghallgatni, amikor önmagáról, családjáról, lovagrendi tagságáról, annak szépségéről és az életében betöltött fontosságáról beszél. Akármilyen régen is alapították ezt a lovagrendet, a szavai a mához, hozzánk szólnak.

 

A rend alkotmányát figyelembe véve lovaggá üthető az is, aki  „csak" tiszteli, szereti, becsüli, féltve őrzi, támogatja...

Igen, lehet így élni! Ildikó legyen nagyon büszke a frissen kapott kitüntető címére, ahogyan mi is büszkék vagyunk arra, hogy közülünk való! 

Gondolataimat a lovagrend tagjának fogadalomtételével fejezem be:  

„Én, a Szent György Lovagrend tagja, fogadom rendtestvéreim és az itt egybegyűltek színe előtt, hogy megtartom rendünk hagyományain alapuló szabályait, követem elöljáróim tiszta szándékból fakadó utasításait céljaink megvalósítása érdekében, rendtestvéreimet tevékeny és erényes életre intem, és rendemet, valamint a rászorulókat és szegényeket minden tőlem telhető módon segítem. Isten úgy segéljen!" 

 

 

 

Nem fegyvert kell kovácsolni

 „ Zöld az erdő, zöld a hegy is, a szerencse jön is, megy is."

 

   

Csendül fel így a dal május 9.-én 16.00 órakor, az új Országgyűlés megalakulása ünnepén. Sükösdről jöttek a gyerekek, tamburával a kezükben. Pengetik a húrokat, megszólalnak ezek a hosszú-nyakú lantok. Rázendítenek a fiúk is. Arcukon a nagy akarás, mellette egy kicsit talán a bizonytalanság  vagy a félsz is. És ahogyan egyre beljebb jutottak, megszületett  a sikerben való hit a nyugalom, egy-egy felvillanó mosoly formájában.                                                                                                            Történik ez így annak ellenére, hogy a földön élő milliók panaszát és  fájdalmát énekelik világgá. Nagy bajról van szó, számon is kérik a Teremtőt. Istentől mégis könyörületet és segítséget kérnek.

 

A zöld erdő végéhez érve a fiúkat körülragyogta az örömérzet csillogása. Ezek után csak jól végződhet az a feladat, amiért ide jöhettek.  „Örök csavargóvá tettél." -fejeződik be így ennek a fontos és erős dalnak az utolsó strófája. Vajon  mennyivel növekedhetett a kis kezeken tapintható pulzus?  

 

 „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom. Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom? Te engemet s én tégedet, virágom, virágom"

 

Ezzel a népdallal még megajándékozták az embereket. Kivétel nélkül mindet! Hirdetve a megújulást, az egymásra utaltságot és a szeretetet. Megkapták azok is, akik még az első felcsendülő dallam előtt elhagyták a termet, akik ülve, taps nélkül nem fogadták a srácokat, akik érkezéskor és távozáskor is felállva tapsoltak és mosolyukkal köszöntek, könnyeikkel küszködtek.                                              Igazán irigylésre méltó a SUGO tamburások felkészítőjének helyzete. Olyan anyagot kapott a kezébe, amiből tiszta, lelkes, szeretettől ragyogó szemű csapatot gyúrhatott. Sikerült neki! Erről végképp meggyőződhettem, amikor meghallgattam a "Minden embernek helye van a szívemben" c. dalukat. Micsoda fantasztikus fegyver ez, pedig soha nem látott üllőt, kalapácsot, kovácsot!  

 

Kiemelkedően fontos eseménynek tartom hazánk életében ezt a parlamentben lezajló alakuló ülést. Természetesen képernyő előtt ülve vártam az eseményt. A sükösdiek szerepe meglepetés volt számomra, talán még a padsorokban ülőknek is. Hogy legalább gondolatban közelebb hozta egymáshoz az embereket, az nagyon is valószínű. Ha a Liverpool labdarúgó csapatának mérkőzése előtt felcsendülő dalt egy közösség himnuszaként énekelik, miért is ne hangozhatna el az ülések megkezdése előtt a tamburás fiúk éneke?

Ha mégse, hát van más javaslatom. Minden parlamenti ülést az Országgyűlés frissen megválasztott elnökének kulturáltan eligazító mondataival kezdeném:

„Nincs szükségem engedélyre ahhoz, hogy az igazságról és a felelősségről beszéljek. A történelem nem azokra emlékszik, akik hallgattak, amikor a tisztesség veszélybe került."    

A szeretet virágai

 

Az étkező asztalunkon szinte egész évben frissen vágott virág kényezteti el vázájában az oda belépőt. Díszíti az még a konyhát is, sőt, már a folyosón fogadja a lakásba belépőt. Olyan ez, mintha különleges alkalmak naponta kopogtatnának az ajtónkon? Szerencsések vagyunk, jut nekünk azokból jócskán, mégsem tölthetik ki az esztendő valamennyi napját. Ám a virág rendületlenül ott van hétköznapokon is, vasár- ünnepnapokon is. 

Tavasztól késő őszig a kertünk neveli ki azokat. Vadon is terem sokféle. Az ibolyákra és pipitérekre mindig számíthatunk, belőlük néha magam is megtöltök egy-egy aprócska vázát. A virágzó bokrok száma tucatnyi. A tüskékkel védekezők biztosan nem kerülnek az asztalra, azok csak a szabad ég alatt dicsekedhetnek a szépségükkel.  A kertünk ágyásaiban és edényekben nevelkedik egy újabb csoport. A bentiek mindegyike cserepes, helyhez kötött, évelő növények.

 

Sokféleségük és sokszínűségük -a természet ajándékaitól eltekintve- leginkább a ház asszonyának, Erzsi gondos és odaadó munkájának köszönhető. Talán Kosztolányi Dezső gondolata motiválja: „Ha van virág az asztalon, az ember nem tud egészen szomorú lenni." Nem hinném, hogy erre gondolna, egyszerűen csak benne van a génjeiben a virágok szeretete. A költő a Virágok beszéde című versében megfogalmaz és illeszt egy-egy virághoz olyan sorokat, amelyek olvasásakor igazán messzire elkalandozhatunk.

Mások szerint a vázába elhelyezett virág a tisztelet és megbecsülés, a gondoskodás és figyelem, a pillanat ünneplése, az otthonosság és harmónia kifejezése. És ezek mind igazak is lehetnek. Én mégis sokkal egyszerűbbnek látom ezen virágok miértjét. Úgy a virágok-, mint az egymás  iránti érzések kifejezésére alkalmas az a cselekedet, amikor behozzuk a csokrot, vagy csak szálakat, hogy azok friss vízzel telt vázába kerülhessenek.

 

Nagy fiam gyakran meglátogat bennünket. Nem marad el egy ölelés, egy puszi és Édesanyjának egy csokor virág. A nárciszt lencsevégre kaptam, hogy ezekhez a sorokhoz illeszthessem. Nem tudja, hogy ezzel nekem plusz ajándékot adott. Egy emléket, egy dalt, Ethelbert Nevin Narcissusát. Gyerekként ülök a zongoránál és ezt játszom, leegyszerűsített formájában.

Janka unokám jön, gyalogosan. Kezében egy csokor virág, amit útközben szedegetett. Nagy örömmel nyújtja át a Mamának. Gólyahír! Hát kell ennél szebb virág? Még az ablak csendes madarai is megcsodálják! Gyorsan elő egy másik vázával és máris ott van az étkező asztalának közepén.

 

Mind a két csokrot a szeretet küldte.                                                                                                            

Iskolatáska

 

 Iskolatáska 

 

 

 

 

Mit kaptál tőle, mit adott Klára, iskolád névadója, 

észrevétlen megpakolta kis táskádat, tudtál róla? 

Mit is tett bele, hát a tudást, ami öt év után jár,

lopva helyezte mellé nevének jelentését, virágát.  

 

Új világot kaptál és hozzá fényt, ragyogót,

benned él már mindegyiknek sarja, csacsogón.

Elfutott az idő, félősen ballag már a vén diák,

bizonytalan, nem tudja, holnaptól rá mi vár.   

  

Indulj hát, lépj ki  gyorsan osztályodnak ajtaján, 

csak örömmel és mosollyal emlékezz rá ezután!

Őrizd meg és legyen mindig nálad az a táska!

Utadat megvilágítja az, akár egy csodalámpa.

 

Amikor az ünnepnek vége, bátran nyisd ki a kaput,

ne maradj a díszes téren, lehet, hogy az csalfa, hazug.

Merj indulni minden úton, fuss akár a csalfa széllel,

erősen dobogó szívedhez engedj közel minden szépet!

 

És hagyd, hogy az utadon mindig körül öleljenek,

mert velük te magad is nagyon sok szépet tehetsz.

Születésed hajnali fényével csak repülj, bátran repülj,

figyelj, hogy csak arra érdemes csillagokhoz kerülj!

 

Életedben az iskolád fel-felvillanó emlék lesz csupán,

indulj hát, ezernyi találkozás és kaland vár rád ezután!

Táncolj, nevess, szeress, ha így teszel, boldog leszel!

Meglátod, hogy kicsi táskád is örömökkel telítve lesz.

 

Mert benne vagy abban életeddel te magad is,

ha akarod, ha nem, ma is és holnap is. 

És amikor már csak pislogni kel fel a nap, 

lehess és légy elégedett saját magaddal! 

 

  

 

 Eminek sok szeretettel a Papától,

 

                  ballagásod emlékére,

 

                                  2026. május 2. 

 

                                

 

 

 

 

 

Egy hegedű útja

Nagy meglepetés, mókás öröm és egy barát iránt érzett tisztelet egyidőben futkorászott bennem, amikor Józsi bátyám megjelent a kertemben a maga faragta ajándék hegedűvel. Rögvest világgá is kürtöltem a számítógép hullámain, talán dicsekvésképpen, talán csak azért, hogy egy kicsike irigykedő mosolyt csaljak ki mások arcára.

Miért adott ismét tollat a kezembe ez a hangszer, elmondom hát:

A tűző naptól és csapadéktól védve a kerti szaletli adott otthont az új hegedűmnek. Hosszú évek teltek el, amikor egy másik barátom, Laci szemet vetett rá. Annyiszor és olyan kedvesen nézett rá, hogy az elgondolkodtatott. Mit szólna hozzá Józsi bátyám, ha „mesterművét" tovább adnám, elajándékoznám? Úgy éreztem, hogy bólintana rá. Nagy kár, sajnos már nem teheti meg! Így aztán a következő alkalommal, amikor nálam járt, leemeltem a muzsikát a helyéről és annak vonójával együtt a kezébe adtam. Tágra nyílt szemekkel nézte és csendesen megköszönte. 

Nem éreztem szegényebbnek magamat, sőt! Gazdagabb lettem azzal az örömmel, amit másnak adtam.

 

Százméternyire van csak tőlem, akkor nézem meg, amikor akarom, de soha nem tettem meg azt. Mégiscsak bujkálhatott bennem valamiféle szégyenérzet az elajándékozás miatt? 

És az esztendők tovább futottak. Laci csendben elköszönt. Aztán egy verőfényes áprilisi napon, amikor a teraszon ülök és napozgatok, felesége, Ilona köszön rám. Kezében a hegedű, mosolyogva felém nyújtva és én átveszem. Már nem fehér az, felújítva. hozzá méltó színben tündököl. Kerestem is új helyet számára a kerti pavilonban, hogy a szőlő indái megölelhessék, hogy a lenyugvó nap gyengülő sugarai naponta álomba ringathassák. 

 

Mi minden futott át a tekervényeimen, talán magam se tudom, de közöttük volt a két jóbarát. Zengett a harmonika, énekelt a hegedű, Laci kedvenc dala szólt. Arra is gondoltam, hogy egy fikarcnyi átalakítással talán kísérletet kellene tennem a hegedű megszólaltatására, de aztán kijózanodtam, azzal mindent elronthatok.

 

És ahogy ezek a mesés, gyerekes, öreges gondolatok játszottak velem, hirtelen felcsendült egy jól ismert dallam, el is dúdoltam. Most kellene a szekrényből kiemelni a tiszta hangú hegedűmet és megszólaltatni azt. 

 

Megöregedtem

 

Megöregedtem

 

Nem tagadom, megöregedtem,

fogalmam sincs, hány éves is lettem. 

Meglepetésként születtem, kint a kertben,

egy kora nyáron, a kerti tűzhely mellett.

Nem egyedül jöttem, társam volt az asztal,

aki testvéremmel jött, egy másik paddal. 

Szolgáltuk a gazdát, hosszú éveken át,

terített asztalhoz gyakran ülhettek ránk.

  

A nyár melege, a tűző nap sugára,

kiszárított bennünket csudára.

Dermesztő hidege a fagyos teleknek,

tetézte bajunkat, fáztunk is eleget.

Szerettem a tavaszi esőt, a jó meleget,

pancsoltam is benne éppen eleget.

Csodáltam körülöttem az ősz  színeit,

lehulló falevélként meglátogatott mindegyik.

 

Rágott bennünket az idő vasfoga,

közelgett már életünknek alkonya.

Társaim elhagytak, apróra szabdalva

sorukra vártak, elégni egy katlanban.

Magamra maradtam, más feladatot kaptam,

virágágyás földjét megőrizni, halkan.

Örömet okozott, ha valaki rám ült,

ilyenkor még a borús ég is kiderült. 

 

             Hátamat nyomja a föld, rogyadozik a lábam, 

talán a jobbik az, amelyik előbb fárad. 

Köröttem megnőtt a bokor birs,

tűző naptól gyakran megvéd a sudár nyír.

Testembe szorgos hangya család költözött, 

úgy hiszem, ez végleg a röghöz kötött.

Bizsereg is tőlük minden porcikám,

ez érzés örök hiába altat a tél, a vidám.

 

Jön a tavasz, újra kezdik a munkát,

ontják belém a gyógyíthatatlan rontást.

Testemben vájkálnak, földdel töltik tele,

reccsenek és porladok, jaj, mi lesz velem?

Dobjuk már ki végre, fütyülik a rigók

széttörik alattunk, ez már semmire nem jó.

Hol van már a gyerekek hempergő serege,

nem csoda, már a madarak ítélkeznek felettem.

  

De maradhatok, rögzítő kapcsokat is kapok,

kis ideig még nyugodtan is alhatok.

Kivirágzik a tavasz, zöldellnek a lombok,

a testemből kibúvó zöld levelecskét  hordok.

A kankalin mellett nagyot nyújtózik egy másik,

szirmaival betakar, így már a lelkem se fázik.

Ki tudhatja, mennyi még a tavaszom,

a fejsze élének kulcsa ott van már a ravaszon.

 

Élni akarok és erre a kedvem megmarad,

amíg örömet adhat egy-egy kedves pillanat.

Elszállt az idő, sajgó testemet viselem,

nem tudva, hogy mennyi még a kikelet. 

És ha egyszer nincs már bennem fájdalom,

 a tavasz virágai másnak nyílnak, fájlalom.

 Hát megtanulok repülni a tűző nap felé,

ennyi volt hát az életem, nem is kevés, elég.