Iskolatáska

 

Iskolatáska 

 

Mit kaptál tőle, mit adott Klára, iskolád névadója, 

észrevétlen megpakolta kis táskádat, tudtál róla? 

 Mit is tett bele, hát a tudást, ami öt év után jár,

lopva helyezte mellé nevének jelentését, virágát. 

 

Új világot kaptál és hozzá fényt, ragyogót,

benned él már mindegyiknek sarja, csacsogón.

Elfutott az idő, félősen ballag már a vén diák,

bizonytalan, nem tudja, holnaptól rá mi vár.   

  

Indulj hát, lépj ki  gyorsan osztályodnak ajtaján, 

csak örömmel és mosollyal emlékezz rá ezután!

Őrizd meg és legyen mindig nálad az a táska!

utadat megvilágítja az, akár egy csodalámpa.

 

Amikor az ünnepnek vége, bátran nyisd ki a kaput,

ne maradj a díszes téren, lehet, hogy az csalfa, hazug.

Merj indulni minden úton, fuss akár a csalfa széllel,

erősen dobogó szívedhez engedj közel minden szépet!

 

 És hagyd, hogy az utadon mindig körül öleljenek,

mert velük te magad is nagyon sok szépet tehetsz.

Születésed hajnali fényével csak repülj, bátran repülj,

figyelj, hogy csak arra érdemes csillagokhoz kerülj!

 

Életedben az iskolád fel-felvillanó emlék lesz csupán,

indulj hát, ezernyi találkozás és kaland vár rád ezután!

Táncolj, nevess, szeress, ha így teszel, boldog leszel!

Meglátod, hogy kicsi táskád is örömökkel telítve lesz.

 

Mert benne vagy abban életeddel te magad is,

ha akarod, ha nem, ma is és holnap is. 

És amikor már csak pislogni kel fel a nap, 

lehess és légy elégedett saját magaddal! 

                                  Eminek sok szeretettel a Papától, ballagásod emlékére. 2026. május 2. 

 

 

 

Egy hegedű útja

Nagy meglepetés, mókás öröm és egy barát iránt érzett tisztelet egyidőben futkorászott bennem, amikor Józsi bátyám megjelent a kertemben a maga faragta ajándék hegedűvel. Rögvest világgá is kürtöltem a számítógép hullámain, talán dicsekvésképpen, talán csak azért, hogy egy kicsike irigykedő mosolyt csaljak ki mások arcára.

Miért adott ismét tollat a kezembe ez a hangszer, elmondom hát:

A tűző naptól és csapadéktól védve a kerti szaletli adott otthont az új hegedűmnek. Hosszú évek teltek el, amikor egy másik barátom, Laci szemet vetett rá. Annyiszor és olyan kedvesen nézett rá, hogy az elgondolkodtatott. Mit szólna hozzá Józsi bátyám, ha „mesterművét" tovább adnám, elajándékoznám? Úgy éreztem, hogy bólintana rá. Nagy kár, sajnos már nem teheti meg! Így aztán a következő alkalommal, amikor nálam járt, leemeltem a muzsikát a helyéről és annak vonójával együtt a kezébe adtam. Tágra nyílt szemekkel nézte és csendesen megköszönte. 

Nem éreztem szegényebbnek magamat, sőt! Gazdagabb lettem azzal az örömmel, amit másnak adtam.

 

Százméternyire van csak tőlem, akkor nézem meg, amikor akarom, de soha nem tettem meg azt. Mégiscsak bujkálhatott bennem valamiféle szégyenérzet az elajándékozás miatt? 

És az esztendők tovább futottak. Laci csendben elköszönt. Aztán egy verőfényes áprilisi napon, amikor a teraszon ülök és napozgatok, felesége, Ilona köszön rám. Kezében a hegedű, mosolyogva felém nyújtva és én átveszem. Már nem fehér az, felújítva. hozzá méltó színben tündököl. Kerestem is új helyet számára a kerti pavilonban, hogy a szőlő indái megölelhessék, hogy a lenyugvó nap gyengülő sugarai naponta álomba ringathassák. 

 

Mi minden futott át a tekervényeimen, talán magam se tudom, de közöttük volt a két jóbarát. Zengett a harmonika, énekelt a hegedű, Laci kedvenc dala szólt. Arra is gondoltam, hogy egy fikarcnyi átalakítással talán kísérletet kellene tennem a hegedű megszólaltatására, de aztán kijózanodtam, azzal mindent elronthatok.

 

És ahogy ezek a mesés, gyerekes, öreges gondolatok játszottak velem, hirtelen felcsendült egy jól ismert dallam, el is dúdoltam. Most kellene a szekrényből kiemelni a tiszta hangú hegedűmet és megszólaltatni azt. 

 

Megöregedtem

 

Megöregedtem

 

Nem tagadom, megöregedtem,

fogalmam sincs, hány éves is lettem. 

Meglepetésként születtem, kint a kertben,

egy kora nyáron, a kerti tűzhely mellett.

Nem egyedül jöttem, társam volt az asztal,

aki testvéremmel jött, egy másik paddal. 

Szolgáltuk a gazdát, hosszú éveken át,

terített asztalhoz gyakran ülhettek ránk.

  

A nyár melege, a tűző nap sugára,

kiszárított bennünket csudára.

Dermesztő hidege a fagyos teleknek,

tetézte bajunkat, fáztunk is eleget.

Szerettem a tavaszi esőt, a jó meleget,

pancsoltam is benne éppen eleget.

Csodáltam körülöttem az ősz  színeit,

lehulló falevélként meglátogatott mindegyik.

 

Rágott bennünket az idő vasfoga,

közelgett már életünknek alkonya.

Társaim elhagytak, apróra szabdalva

sorukra vártak, elégni egy katlanban.

Magamra maradtam, más feladatot kaptam,

virágágyás földjét megőrizni, halkan.

Örömet okozott, ha valaki rám ült,

ilyenkor még a borús ég is kiderült. 

 

             Hátamat nyomja a föld, rogyadozik a lábam, 

talán a jobbik az, amelyik előbb fárad. 

Köröttem megnőtt a bokor birs,

tűző naptól gyakran megvéd a sudár nyír.

Testembe szorgos hangya család költözött, 

úgy hiszem, ez végleg a röghöz kötött.

Bizsereg is tőlük minden porcikám,

ez érzés örök hiába altat a tél, a vidám.

 

Jön a tavasz, újra kezdik a munkát,

ontják belém a gyógyíthatatlan rontást.

Testemben vájkálnak, földdel töltik tele,

reccsenek és porladok, jaj, mi lesz velem?

Dobjuk már ki végre, fütyülik a rigók

széttörik alattunk, ez már semmire nem jó.

Hol van már a gyerekek hempergő serege,

nem csoda, már a madarak ítélkeznek felettem.

  

De maradhatok, rögzítő kapcsokat is kapok,

kis ideig még nyugodtan is alhatok.

Kivirágzik a tavasz, zöldellnek a lombok,

a testemből kibúvó zöld levelecskét  hordok.

A kankalin mellett nagyot nyújtózik egy másik,

szirmaival betakar, így már a lelkem se fázik.

Ki tudhatja, mennyi még a tavaszom,

a fejsze élének kulcsa ott van már a ravaszon.

 

Élni akarok és erre a kedvem megmarad,

amíg örömet adhat egy-egy kedves pillanat.

Elszállt az idő, sajgó testemet viselem,

nem tudva, hogy mennyi még a kikelet. 

És ha egyszer nincs már bennem fájdalom,

 a tavasz virágai másnak nyílnak, fájlalom.

 Hát megtanulok repülni a tűző nap felé,

ennyi volt hát az életem, nem is kevés, elég.              

 

 

 

 

Jó példa gyanánt

 

 

„Egy álom valóra vált! -különleges születésnap a tűzoltólaktanyában. Március 21-én különleges eseménynek adott otthont a tűzoltólaktanya: egy 11 éves kisfiú, Németh Kornél születésnapját tettük emlékezetessé egy nem mindennapi élménnyel. Kornél nem beszélő autista gyermek, akinek legnagyobb álma az volt, hogy egyszer egy igazi tűzoltóautóba ülhessen, és testközelből is megtapasztalhassa a tűzoltók világát. A megkeresés nyomán – a megyei igazgató támogatásával – lehetőség nyílt arra, hogy ez az álom valóra váljon. A kisfiú családja számára a tűzoltói hivatás nem ismeretlen: két nagybátyja, Bális István tű. törzsőrmester és Bális Zoltán tű. őrmester korábban a szervezet állományában szolgáltak, így a hivatás iránti tisztelet és kötődés mélyen gyökerezik a családban. A látogatás napján Kornél testvérével együtt érkezett a laktanyába, ahol a tűzoltó állomány tagjai nyitott szívvel és őszinte odafigyeléssel fogadták. A kisfiú kipróbálhatta a tűzoltóautót, közelről ismerkedhetett meg az eszközökkel, és részese lehetett annak a világnak, amely számára különösen fontos. A gyermek arcán végig öröm és meghatottság tükröződött – minden jel arra utalt, hogy ez a nap élete egyik legboldogabb születésnapjaként marad meg emlékezetében. Az ilyen alkalmak túlmutatnak egy egyszerű látogatáson: megerősítik hivatásunk emberi oldalát, és rámutatnak arra, hogy a tűzoltók nemcsak a bajban nyújtanak segítséget, hanem a közösség mindennapjaiban is jelen vannak. Köszönettel tartozunk mindazoknak, akik hozzájárultak Kornél álmának megvalósításához, és akik  szívvel-lélekkel tették felejthetetlenné ezt a napot."

 

Ezeket a sorokat Andrea írta. Elküldte nekem, később a katasztrófavédelem portálján is olvashattam. A mai világunkban annyi az elszomorító rossz hír, ezért hát ez különösen tetszett nekem. A szülők kérésében én a postás szerepét töltöttem be és ezt az ajánlott küldeményt minden szereplő nagy-nagy odafigyeléssel, szeretettel és tenni akarással kezelte. Így aztán a kis Kornél álma megvalósulhatott. Működött egy szép világ. A fiúcska öröme teljes volt és olyan óriási, hogy abból minden közreműködőnek is jutott. És ez mindig is így történik, ha nem is gondolunk erre. Ez az egyszerű módja annak, hogy nem elítélendő, önző módon a magunk tarsolyát is megtöltsük kellemes érzésekkel. 

 

Az esemény nem csak a szívemet érintette meg nagy melegséggel, a büszkeség is motoszkált bennem. Mert rég volt ugyan, de egykoron én is - akár naponta -  kinyithattam a tűzoltóság kapuit a kíváncsi gyermekek előtt.

 

A fenti sorokkal köszönetemet szeretném kifejezni és világgá is kürtölni, jó példa gyanánt!  

Összekevert közügyek?

 

Az internet hullámain Mecsekfalu lakói meghívót kaptak a felújított kultúrház ünnepélyes átadójára. A polgármester házigazdaként köszönt, majd felszólalásra kéri az országgyűlési képviselőt. Azt követően a KDNP alelnöke kap lehetőséget a beszédre, végül a plébános adja áldását.

Félszáz éve ismerem ezt a helyet. Magam is tapasztaltam, hogy mennyi érdekesnek és színesnek adott otthont ez az épület. Korábbi időkről mindig örömmel meséltek a falu lakói.

Ahogyan múltak az évek, az épület állaga csak romlott. A törődésre a kicsi gazdának igazán nem volt módja, a nagynak mindig akadtak fontosabb dolgai.

Ezért is örvendetes a hír, befejeződött a teljes felújítás. Évek kellettek hozzá. Mások pénzügyi támogatása mellé a falu lakói rendre letették dolgos kezeiket. Köszönet jár mindannyiuknak!

 

A Komlói Amatőr Színházi találkozót országgyűlési képviselőnk beszéde nyitja meg. Ő az is, aki a kisiskolás srác munkáját elismerő oklevelet átadja a gyermeknek. És most még Mecsekfalun is találkozhatunk vele.

Hát nincs, vagy nincsenek olyan hozzáértő emberek, akik a képviselőnk vállairól leszedné a terhet és azzal járó felelősséget?

Miért is ne lenne. Többet is ismerek. Van a színházi munkáért felelős és ott dolgozó, alkotó személy. Van az iskolának igazgatója, vagy tanára a diáknak. Páll Lajos népművelő pedagógus már nem teheti meg, de az igen, aki ma is tesz ezért a kis közösségért, ha az most csak a kemény fizikai-társadalmi munkája, akkor is. Biztos vagyok abban, hogy egyikük beszéde se lenne kitérőktől duzzadó, megmunkálásra, faragásra váró bicskanyélhez hasonló. 

 

Nagyon valószínű, hogy a közeli választások miatt az országgyűlési képviselőnk Mecsekfalura is elhozza a politikát és talán kulturáltan, mégis megkísérel befolyásolni bennünket. Helytelenül teszi, mert ez még csak nem is politika, inkább csak a hatalom által igényelt magatartás, megnyilvánulás.

 

Csak a szó nélküli megjelenése is igen, az már politika. Én most mégis örülök annak, hogy meglátogatja ezt a függetlenségétől megfosztott falut. Örömömnek egyetlen egy oka van. Mert a meghívott, magas rangú politikusok előtt mégsem szégyenkezhetünk, eltüntették a kultúrházhoz vezető útról a már balesetveszélyes óriási kátyúkat. Kár, hogy mi itt lakók hiába kértük ugyanezt. Talán még a fűnyíró is ideér és a nap is ki-ki süt, ha a tavaszi szél el-elkergeti a felhőket!

 

Egy gondom azért újjászületett. Nem a sárrázómon keresztül közelítik meg a helyszínt, nem látják, hogy az lassan alkalmatlanná válik a biztonságos közlekedésre. Tehát marad változatlanul. Ezt erősíti meg egy friss, hivatalos ügyirat, mely szerint nincs rá pénz. Csak azt nem tudom, hogy miért fizetek én minden ősszel és tavasszal az önkormányzatomnak. Soha nem kaptam közvilágítást, megoldottam. Megtanultam már együttérzés nélkül hallgatni az úthiba miatt felülő autók recsegését is. Lassan nem merek az akkus kiskocsimmal  kimozdulni otthonról. 

Nem is reszkírozok, a felújított ház ünnepélyes átadására elmenni nem is érzek késztetést.

 

Pálinkák románca

A lehullott és sérült gyümölcsöket mindig összeszedtük és a szüret utáni törköllyel együtt összeállhatott a kifőzendő vegyes pálinka anyaga. A gondosan elkészített cefre lezárt hordóban várt arra, hogy pincénkből  a kifőzdébe vigyük. Annak tágas udvara adott helyet a sok-sok hordónak, kora ősztől késő tavaszig. Ott főzték ki a miénket is a falu legelején, a Sümegiék kovácsműhelyével szemben. A kész pálinkát a családi házunk pincéjében tároltuk. Olyan nagy mennyiség nem volt, ajándékként is szerepelt, mindig elkopott. 

 

Nem emlékszem arra, hogy a szülőfalumban vetélkedtek volna pálinkájukkal a gazdák. Ahol most élek, egykor a borok, mostanság a pálinkák mérettetnek meg. Ehhez is és ahhoz is olyan valaki kell, aki össze tudja fogni az embereket, aki kedvét és energiáját fekteti a megvalósításba. Az ilyen eseményeken a legtöbb esetben részt vettem. Nem a borral, vagy pálinkával nevezve. Miért is ne szereztem volna magamnak jókora örömet csupán azzal, hogy együtt töltök el egy estét kedves, egyre ritkábban látott barátokkal, ismerősökkel. A vége mindig az lett, hogy előkerült a harmonika, a szájharmonika és a hegedű. A hangszereink igen gyorsan kicsalogatták a bort, vagy pálinkát kóstolgatók lelkéből a dalokat.

 

Nemrég részt vehettem egy -a városban megtartott- pálinka mustrán. Készültem rá és a lehetőséget is megkaptam arra, hogy elmondjak egy verset a sokszínű pálinkákról. Hadd idézzem Jacsó Pál Dr. Pálinkák románca című versének befejező sorait:  

 

 „Roskadásig friss gyümölccsel kis házunk tornáca,
Kezdődik, és télig eltart e helyen pálinkák románca.

Szíved ritmusának hűs poharát emeld koccintásra,
míg végigcsorog, le torkodon, ne gondolhass másra:
Ezen tüzes perc miatt születtél ide, erre a világra!"

                                                                                                                                                              Amíg a szakértő dolgozott, jóízű pogácsák és finom szendvicsek falatozása közben, csendben beszélgettünk és kóstolgathattuk a gyümölcsök ízét és illatát eszünkbe juttató pálinkákat. Zoltán a Komló város megbecsülését és tiszteletét hirdető és ezekért szorgoskodó egyesület tagságát is meghívta, akik voltak inkább gazdái, mint vendégei a mustrának. És még zenéről is gondoskodott.  

A pálinkák kiértékelése után elő is került a kottás füzet és a harmonika megszólalt. Hangja és ritmusa jól kalauzolta az éneklésre kinyíló szánkat. 

Az egyik dal befejezése után szót kértem és a közelgő Nőnapra hivatkozva Vörösmarty Mihály A magyar hölgyekhez című versét mondtam el a jelenlevő hölgyek köszöntése céljából. Kiválasztok néhány sort ebből is: 

 

„Haragudjatok;
A haragban békülésre
Mindig kész az ok.
S szép a szép szemek haragja,
Mint villám s az éj,
Ah de édesebb a béke,
Megbékülni kéj."

 

Ezután -előre kiterveltek szerint- minden szó nélkül csendült fel a dallam és énekeltem a frissen megismert harmonikás bajtársammal együtt a „Csak egy kislány van a világon..."  Már közösen fejeztük be az ünnepeltek látható örömére. (A verset megelőző bevezető mondataim közben lencsevégre kaptak. Nem is töröm azon a fejem, hogy milyen képet illesszek a soraimhoz. Mert olyan fotó ahol együtt a csapat, nincs a birtokomban.) 

Csendben kezdtem el a következőt, a Nem jön levél c. nótát, de egy másik, nagyobb hangerő, gyors megállásra kényszerített.

-Kár, Édesanyám kedvence volt és én is megszerettem! -szólt hozzám mosolyogva egy kedves arc.

-Hát énekeljük el! -mondtam én és leültem vele szembe. Más zene szólt, mégis a bohó szívről és száraz ágról nótáztunk. A távolabb ülők azt hihették, hogy beszélgetünk, csak én láthattam úgy, mintha egy könnycsepp készülődne kiszabadulni egy asszony szeméből. 

   

Nekünk csak GYÜMI

  „ Kedves Jenőkém! Sokat noszogattál, hogy írjak a Gyümis nyaralásunkról, hát íme itt van:

Nagyon kedves emlék ez nekem. Már gyermekkoromban is sokat kirándultunk ide családostól. Szerettünk ott lenni. Tavasszal, amikor a Kányavárban millió hóvirág nyílt, májusban az akácvirág bódító illatával varázsolt el bennünket. Aztán érett a cseresznye, először a korai aztán a ropogós. Jött a kajszi szüret, érett a nyári körte, aztán a sárga szilva, kék szilva, alma. Ősszel a dió, mogyoró. Mindig érett valami. Amikor nagyobbak lettünk, mi is részt vettünk a munkákban.        Az almák nevére is emlékszem: Apu kedvence a Batul, London pepin, Arany pármen, és az én kedvencem a hamvas-lilás Őszi Piros Kálvil (Lili néni szerint).

 

Amikor Henrik a családhoz került ő is megszerette a gyümölcsöst (nekünk csak GYÜMI). Elhatároztuk, hogy oda megyünk nyaralni. 1966-ot írtunk ekkor Ildi két és fél, Péter fél éves volt. A puritán élethez hozzá voltunk szokva. Akkor még nekünk otthon sem volt mosógép, gáztűzhely, hűtőszekrény, vízvezeték. Naponta begyújtottunk a rakott tűzhelybe. A szomszédból, Lili nénitől hoztuk az ivóvizet, tejet. Ő még akkor gazdálkodott. Minden pénteken vitte a piacra a túrót, tejfölt. Kenyérért lesétáltunk Vázsnokra, Lili néni által kitaposott gyalogúton. Szerencsére gyönyörű idő volt egész héten. Lenn a kút melletti kis beton fürdőmedencébe pár vödör vizet húztunk, hamar megmelegedett. Ildi lubickolhatott egy kicsit.

Néha csak úgy lazítottunk. Kiültünk a ház elé és gyönyörködtünk a látványban. Sásd, mint egy kis játékfalu. Autók jöttek mentek (nem annyi mint manapság). Láttuk, amint a gőzös átrobog a falun, a vonatfütty is felhallatszott. Szépen kirajzolódtak az utcák, házak. Kimagasodott a templom. A harangszó is szebben szólt a Gyümiben. Szemben a sásdi szőlőhegy. a „hegy" lábánál Hörnyék, tőle északra  Palé. Ide is sokat kirándultunk a szőlőnkbe. Réten keresztül vezetett a gyalogút, amik a Gödrei árok vágott ketté. A rét tele volt vadvirággal. Anyut mindig meg is leptük egy csokor mezei virággal. A rét után jött a horhó, fölkaptattunk, majd egy erdei úton át jutottunk a szőlőbe. Rá is zendítettünk az „Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át...

Bocsánat! Elkalandoztam.

Délen, messze a távolban a kéklő Mecsek. Maksai tanár bácsi földrajzórán elmondta nekünk, hogy Sásdnak -Észak-Déli nyitottsága miatt- nagyon kedvező a fekvése, időjárás szempontjából.      Weöres Sándornak is tetszett ez a vidék: „Van valami rendkívül bájos és megnyugtató az itteni dombokban." Írta ezt 1933-ban valakinek Sásdra.Készült egy díszes falinaptár 2019-ben "SÁSD ANNO" címmel, sok régi fényképpel. A TÉKÁ-sok tervezték. Onnan vettem az idézetet.

 

Egyik nap ANYU, APU. BÉLA meglátogattak bennünket. Nagy volt az öröm mindkét részről. Ritkán találkoztak a gyerekeink a sásdi Papával, Mamával, Bélával. Egy kicsit szeretgethették a szekcsői unokákat és a gyerekeink is közelebb kerültek Hozzájuk. Béla is tudott bánni velük.

Dió szüretet is tartottunk, összeszedtük a lepotyogottakat. Persze volt köztük, ami burokkal együtt jött le. Azokat közös erővel letisztogattuk.

Egy napon a munkatársaink is megleptek bennünket. Örültünk egymásnak, nagyon jó viszonyban voltunk.

Sajnos sok mindenre már nem emlékszem, de az biztos, hogy nagyon jól éreztük magunkat.

Hát ennyi tellett tőlem!

Sásd, 2024. 10.26. 

                                                        Csókollak   üdv.   Mari"

 

Meg kell dicsérnem Őt. Megosztotta velem egy régi emlékét. Jóleső érzéssel olvastam a sorokat, gazdagabb lettem. Henrik és Marika Sásdon dolgoztak, két apró gyermekükkel Kaposszekcsőn éltek. Szabadságuk egy részét töltötték a gyümölcsös kertünkben. Ez a három holdas kert a sok munka mellett jócskán adott örömet is nekünk. Miért nem jutott eszembe tíz évvel később nekem is egy ilyen kirándulás, akár csak pár napos? Legalább hiányérzetem lenne, de nincs! Akkor meg miért jut eszembe olyan dal, amit biztosan elénekeltünk ott? "Lomb a fán virág a fűben mintha intene, árnyaimban megpihenni jöjj, ó jöjj ide..."

 

Nővérem emlékeinek felidézését blogos bejegyzéseim sorába illesztem. Hadd irigykedjen az olvasó, volt egyszer egy ilyen egyszerű, kedves világ. Hadd olvassa  unokáikkal együtt az a két nagyszülő, akik akkor ott a présház előtt felszabadultan hancúroztak. 

 

Kedves, szeretett nővérkém!                                                                                                                    Végül egy gyermekkori emlékedet felidéző, Gyümis kirándulásodról mesélő versike néhány sorát idézem:

 

Bíborban fürdőző felhők utadat mutatták                     ,

Kis kezedet fogja édesapád,                                          

gyümölcsösből hazafelé. Mit is láttál,                           

amikor a gyalogösvény ismert útján jártál?                   . 

 

Csodatevő kehely, amit a felhő formált,

ritkán láthat a gyermek ilyen csodát.

A lenyugvó korongról Apu sokáig beszélt,

a festőművész természetről hazáig mesélt.