Alkotmány, tanulnivaló!

  Diocletianus katonája kiállt az üldözött keresztények mellett, ezért őt halálra ítélték és 303-ban kivégezték. A keresztény vértanút és katonát a pápa 494-ben szentté avatta. Évszázadok múltak, de a sárkányölő vitézt, a másokért is kiálló, felelősséget vállaló embert nem felejtették el.1326. április 24.-én Károly Róbert király Visegrádban hozta nyilvánosságra a Szent György Lovagrend alapszabályát. Jelen volt az esztergomi érsek és a magyar püspöki kar. Ez a magyarországi világi lovagrend a legrégebbi a földgolyón.A lovagok feladata igen sokrétű volt. Védték a királyt és a kereszténységet, őrizték a Szent Koronát. Biztosították az ünnepek fényét, de féltve őrizték és támogatták a gyengéket, a szegényeket, az elesetteket.                                                                                                                                                    A rend alkotmányát 1990-ben felújították, a XX. századvégi követelményekhez igazították. Elvállalt és elfogadott feladatok: hagyományápolás, történelmi évfordulók megünneplése, középkori kutatások elősegítése és publikálása, oktatás, tudományos összejövetelek szervezése.

A fenti sorokat innen-onnan kiollóztam. Nem azért, hogy bárkivel is megismertessem április 24.-nek a névadóját, hanem azért, hogy dicsekedjek, hogy az örömömet másokkal is megosszam. 

Marika nővérem unokája számára nem akármilyen ajándékot hozott az idei tavasz. Ildikó német földön él a bajorok országában.Testvérével és szüleivel együtt gyermekként került idegen földre. Gyorsan peregtek az évek, iskolákba járt, megtalálta élete párját,  felnőtté vált. Nem ült hát apja és anyja mellé a hazafelé tartó kocsiba. Gyermekeket hoz a világra és neveli őket párjával együtt. Munkahelyét megtalálta a város egyik hivatalában.

 

Várta, ám mégis váratlanul érte a meghívó, amely a szomszéd Passau városába, I. István felesége, a boldoggá avatott Gizella királyné végső nyughelyének templomába szólította. 

A visegrádi székhelyű Szent György Lovagrend hagyományosan itt avatja fel és veszi soraiba az arra érdemessé vált tagjait. 

Így történt hát! Ildikót az egyéves próbaidő lejártát követően, Passauban, a Niedernburg-kolostor templomában egy kardcsapással a Szent György Lovagrend lovagdámájává ütötték, avatták.

Tőle kérdeztem, mit gondol, mit mond el erről: 

 „Ez a lépés számomra sokkal több, mint egy formális aktus – egy belső meggyőződés és azon értékek iránti mély elköteleződés kifejezése, amelyeket ez a rend megtestesít: a lovagiasságot, a felelősséget, a hűséget és a jó védelmének, valamint megőrzésének kötelességét. Identitásom fontos részét képezik magyar gyökereim is, amelyekre mély hálával tekintek. Magyarország kulturális gazdagsága, történelme és szellemisége mindig is meghatározó volt számomra. Mind a mai napig szoros és szívélyes kapcsolatot ápolok magyar rokonaimmal és barátaimmal – ez a kötelék élő és jelentőségteljes számomra. A Szent György Lovagrendhez való csatlakozás számomra annak a jele is, hogy a hagyomány, a származás és a modern elkötelezettség méltó módon kapcsolódhat össze. Szent György – védőszentünk – a bátorságot, az állhatatosságot és a gonosszal való szembeszállás készségét jelképezi. Története arra emlékeztet bennünket, hogy a lovagiasság ma is feladat: gondolkodásban, cselekedetekben és az emberi kapcsolatokban egyaránt. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Lovagrend fennállásának idei 700. évfordulója után én is ehhez a lovagrendhez tartozhatom. Talán érdemes még megemlíteni, hogy Gizella királynénak köszönhetően Passau az egyetlen helyszín Visegrád mellett, ahol lovagokat és lovagdámákat ünnepélyes ceremónia keretében avatnak lovaggá."

 

Erdélyből útnak indult egy ember, aki -akár kalandosnak is mondható- az életének útján Passau városban talált kikötőt. Dr. Gotthard Csilla, a visegrádi alapítású Szent György Lovagrend tagja, volt kormányzója ebben a bajor városban dolgozik fogorvosként. Lehetőségem volt meghallgatni, amikor önmagáról, családjáról, lovagrendi tagságáról, annak szépségéről és az életében betöltött fontosságáról beszél. Akármilyen régen is alapították ezt a lovagrendet, a szavai a mához, hozzánk szólnak.

 

A rend alkotmányát figyelembe véve lovaggá üthető az is, aki  „csak" tiszteli, szereti, becsüli, féltve őrzi, támogatja...

Igen, lehet így élni! Ildikó legyen nagyon büszke a frissen kapott kitüntető címére, ahogyan mi is büszkék vagyunk arra, hogy közülünk való! 

Gondolataimat a lovagrend tagjának fogadalomtételével fejezem be:  

„Én, a Szent György Lovagrend tagja, fogadom rendtestvéreim és az itt egybegyűltek színe előtt, hogy megtartom rendünk hagyományain alapuló szabályait, követem elöljáróim tiszta szándékból fakadó utasításait céljaink megvalósítása érdekében, rendtestvéreimet tevékeny és erényes életre intem, és rendemet, valamint a rászorulókat és szegényeket minden tőlem telhető módon segítem. Isten úgy segéljen!" 

 

 

 

Nem fegyvert kell kovácsolni

 „ Zöld az erdő, zöld a hegy is, a szerencse jön is, megy is."

 

   

Csendül fel így a dal május 9.-én 16.00 órakor, az új Országgyűlés megalakulása ünnepén. Sükösdről jöttek a gyerekek, tamburával a kezükben. Pengetik a húrokat, megszólalnak ezek a hosszú-nyakú lantok. Rázendítenek a fiúk is. Arcukon a nagy akarás, mellette egy kicsit talán a bizonytalanság  vagy a félsz is. És ahogyan egyre beljebb jutottak, megszületett  a sikerben való hit a nyugalom, egy-egy felvillanó mosoly formájában.                                                                                                            Történik ez így annak ellenére, hogy a földön élő milliók panaszát és  fájdalmát énekelik világgá. Nagy bajról van szó, számon is kérik a Teremtőt. Istentől mégis könyörületet és segítséget kérnek.

 

A zöld erdő végéhez érve a fiúkat körülragyogta az örömérzet csillogása. Ezek után csak jól végződhet az a feladat, amiért ide jöhettek.  „Örök csavargóvá tettél." -fejeződik be így ennek a fontos és erős dalnak az utolsó strófája. Vajon  mennyivel növekedhetett a kis kezeken tapintható pulzus?  

 

 „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom. Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom? Te engemet s én tégedet, virágom, virágom"

 

Ezzel a népdallal még megajándékozták az embereket. Kivétel nélkül mindet! Hirdetve a megújulást, az egymásra utaltságot és a szeretetet. Megkapták azok is, akik még az első felcsendülő dallam előtt elhagyták a termet, akik ülve, taps nélkül nem fogadták a srácokat, akik érkezéskor és távozáskor is felállva tapsoltak és mosolyukkal köszöntek, könnyeikkel küszködtek.                                              Igazán irigylésre méltó a SUGO tamburások felkészítőjének helyzete. Olyan anyagot kapott a kezébe, amiből tiszta, lelkes, szeretettől ragyogó szemű csapatot gyúrhatott. Sikerült neki! Erről végképp meggyőződhettem, amikor meghallgattam a "Minden embernek helye van a szívemben" c. dalukat. Micsoda fantasztikus fegyver ez, pedig soha nem látott üllőt, kalapácsot, kovácsot!  

 

Kiemelkedően fontos eseménynek tartom hazánk életében ezt a parlamentben lezajló alakuló ülést. Természetesen képernyő előtt ülve vártam az eseményt. A sükösdiek szerepe meglepetés volt számomra, talán még a padsorokban ülőknek is. Hogy legalább gondolatban közelebb hozta egymáshoz az embereket, az nagyon is valószínű. Ha a Liverpool labdarúgó csapatának mérkőzése előtt felcsendülő dalt egy közösség himnuszaként énekelik, miért is ne hangozhatna el az ülések megkezdése előtt a tamburás fiúk éneke?

Ha mégse, hát van más javaslatom. Minden parlamenti ülést az Országgyűlés frissen megválasztott elnökének kulturáltan eligazító mondataival kezdeném:

„Nincs szükségem engedélyre ahhoz, hogy az igazságról és a felelősségről beszéljek. A történelem nem azokra emlékszik, akik hallgattak, amikor a tisztesség veszélybe került."    

A szeretet virágai

 

Az étkező asztalunkon szinte egész évben frissen vágott virág kényezteti el vázájában az oda belépőt. Díszíti az még a konyhát is, sőt, már a folyosón fogadja a lakásba belépőt. Olyan ez, mintha különleges alkalmak naponta kopogtatnának az ajtónkon? Szerencsések vagyunk, jut nekünk azokból jócskán, mégsem tölthetik ki az esztendő valamennyi napját. Ám a virág rendületlenül ott van hétköznapokon is, vasár- ünnepnapokon is. 

Tavasztól késő őszig a kertünk neveli ki azokat. Vadon is terem sokféle. Az ibolyákra és pipitérekre mindig számíthatunk, belőlük néha magam is megtöltök egy-egy aprócska vázát. A virágzó bokrok száma tucatnyi. A tüskékkel védekezők biztosan nem kerülnek az asztalra, azok csak a szabad ég alatt dicsekedhetnek a szépségükkel.  A kertünk ágyásaiban és edényekben nevelkedik egy újabb csoport. A bentiek mindegyike cserepes, helyhez kötött, évelő növények.

 

Sokféleségük és sokszínűségük -a természet ajándékaitól eltekintve- leginkább a ház asszonyának, Erzsi gondos és odaadó munkájának köszönhető. Talán Kosztolányi Dezső gondolata motiválja: „Ha van virág az asztalon, az ember nem tud egészen szomorú lenni." Nem hinném, hogy erre gondolna, egyszerűen csak benne van a génjeiben a virágok szeretete. A költő a Virágok beszéde című versében megfogalmaz és illeszt egy-egy virághoz olyan sorokat, amelyek olvasásakor igazán messzire elkalandozhatunk.

Mások szerint a vázába elhelyezett virág a tisztelet és megbecsülés, a gondoskodás és figyelem, a pillanat ünneplése, az otthonosság és harmónia kifejezése. És ezek mind igazak is lehetnek. Én mégis sokkal egyszerűbbnek látom ezen virágok miértjét. Úgy a virágok-, mint az egymás  iránti érzések kifejezésére alkalmas az a cselekedet, amikor behozzuk a csokrot, vagy csak szálakat, hogy azok friss vízzel telt vázába kerülhessenek.

 

Nagy fiam gyakran meglátogat bennünket. Nem marad el egy ölelés, egy puszi és Édesanyjának egy csokor virág. A nárciszt lencsevégre kaptam, hogy ezekhez a sorokhoz illeszthessem. Nem tudja, hogy ezzel nekem plusz ajándékot adott. Egy emléket, egy dalt, Ethelbert Nevin Narcissusát. Gyerekként ülök a zongoránál és ezt játszom, leegyszerűsített formájában.

Janka unokám jön, gyalogosan. Kezében egy csokor virág, amit útközben szedegetett. Nagy örömmel nyújtja át a Mamának. Gólyahír! Hát kell ennél szebb virág? Még az ablak csendes madarai is megcsodálják! Gyorsan elő egy másik vázával és máris ott van az étkező asztalának közepén.

 

Mind a két csokrot a szeretet küldte.                                                                                                            

Iskolatáska

 

 Iskolatáska 

 

 

 

 

Mit kaptál tőle, mit adott Klára, iskolád névadója, 

észrevétlen megpakolta kis táskádat, tudtál róla? 

Mit is tett bele, hát a tudást, ami öt év után jár,

lopva helyezte mellé nevének jelentését, virágát.  

 

Új világot kaptál és hozzá fényt, ragyogót,

benned él már mindegyiknek sarja, csacsogón.

Elfutott az idő, félősen ballag már a vén diák,

bizonytalan, nem tudja, holnaptól rá mi vár.   

  

Indulj hát, lépj ki  gyorsan osztályodnak ajtaján, 

csak örömmel és mosollyal emlékezz rá ezután!

Őrizd meg és legyen mindig nálad az a táska!

utadat megvilágítja az, akár egy csodalámpa.

 

Amikor az ünnepnek vége, bátran nyisd ki a kaput,

ne maradj a díszes téren, lehet, hogy az csalfa, hazug.

Merj indulni minden úton, fuss akár a csalfa széllel,

erősen dobogó szívedhez engedj közel minden szépet!

 

És hagyd, hogy az utadon mindig körül öleljenek,

mert velük te magad is nagyon sok szépet tehetsz.

Születésed hajnali fényével csak repülj, bátran repülj,

figyelj, hogy csak arra érdemes csillagokhoz kerülj!

 

Életedben az iskolád fel-felvillanó emlék lesz csupán,

indulj hát, ezernyi találkozás és kaland vár rád ezután!

Táncolj, nevess, szeress, ha így teszel, boldog leszel!

Meglátod, hogy kicsi táskád is örömökkel telítve lesz.

 

Mert benne vagy abban életeddel te magad is,

ha akarod, ha nem, ma is és holnap is. 

És amikor már csak pislogni kel fel a nap, 

lehess és légy elégedett saját magaddal! 

 

  

 

 Eminek sok szeretettel a Papától,

 

                  ballagásod emlékére,

 

                                  2026. május 2. 

 

                                

 

 

 

 

 

Egy hegedű útja

Nagy meglepetés, mókás öröm és egy barát iránt érzett tisztelet egyidőben futkorászott bennem, amikor Józsi bátyám megjelent a kertemben a maga faragta ajándék hegedűvel. Rögvest világgá is kürtöltem a számítógép hullámain, talán dicsekvésképpen, talán csak azért, hogy egy kicsike irigykedő mosolyt csaljak ki mások arcára.

Miért adott ismét tollat a kezembe ez a hangszer, elmondom hát:

A tűző naptól és csapadéktól védve a kerti szaletli adott otthont az új hegedűmnek. Hosszú évek teltek el, amikor egy másik barátom, Laci szemet vetett rá. Annyiszor és olyan kedvesen nézett rá, hogy az elgondolkodtatott. Mit szólna hozzá Józsi bátyám, ha „mesterművét" tovább adnám, elajándékoznám? Úgy éreztem, hogy bólintana rá. Nagy kár, sajnos már nem teheti meg! Így aztán a következő alkalommal, amikor nálam járt, leemeltem a muzsikát a helyéről és annak vonójával együtt a kezébe adtam. Tágra nyílt szemekkel nézte és csendesen megköszönte. 

Nem éreztem szegényebbnek magamat, sőt! Gazdagabb lettem azzal az örömmel, amit másnak adtam.

 

Százméternyire van csak tőlem, akkor nézem meg, amikor akarom, de soha nem tettem meg azt. Mégiscsak bujkálhatott bennem valamiféle szégyenérzet az elajándékozás miatt? 

És az esztendők tovább futottak. Laci csendben elköszönt. Aztán egy verőfényes áprilisi napon, amikor a teraszon ülök és napozgatok, felesége, Ilona köszön rám. Kezében a hegedű, mosolyogva felém nyújtva és én átveszem. Már nem fehér az, felújítva. hozzá méltó színben tündököl. Kerestem is új helyet számára a kerti pavilonban, hogy a szőlő indái megölelhessék, hogy a lenyugvó nap gyengülő sugarai naponta álomba ringathassák. 

 

Mi minden futott át a tekervényeimen, talán magam se tudom, de közöttük volt a két jóbarát. Zengett a harmonika, énekelt a hegedű, Laci kedvenc dala szólt. Arra is gondoltam, hogy egy fikarcnyi átalakítással talán kísérletet kellene tennem a hegedű megszólaltatására, de aztán kijózanodtam, azzal mindent elronthatok.

 

És ahogy ezek a mesés, gyerekes, öreges gondolatok játszottak velem, hirtelen felcsendült egy jól ismert dallam, el is dúdoltam. Most kellene a szekrényből kiemelni a tiszta hangú hegedűmet és megszólaltatni azt. 

 

Megöregedtem

 

Megöregedtem

 

Nem tagadom, megöregedtem,

fogalmam sincs, hány éves is lettem. 

Meglepetésként születtem, kint a kertben,

egy kora nyáron, a kerti tűzhely mellett.

Nem egyedül jöttem, társam volt az asztal,

aki testvéremmel jött, egy másik paddal. 

Szolgáltuk a gazdát, hosszú éveken át,

terített asztalhoz gyakran ülhettek ránk.

  

A nyár melege, a tűző nap sugára,

kiszárított bennünket csudára.

Dermesztő hidege a fagyos teleknek,

tetézte bajunkat, fáztunk is eleget.

Szerettem a tavaszi esőt, a jó meleget,

pancsoltam is benne éppen eleget.

Csodáltam körülöttem az ősz  színeit,

lehulló falevélként meglátogatott mindegyik.

 

Rágott bennünket az idő vasfoga,

közelgett már életünknek alkonya.

Társaim elhagytak, apróra szabdalva

sorukra vártak, elégni egy katlanban.

Magamra maradtam, más feladatot kaptam,

virágágyás földjét megőrizni, halkan.

Örömet okozott, ha valaki rám ült,

ilyenkor még a borús ég is kiderült. 

 

             Hátamat nyomja a föld, rogyadozik a lábam, 

talán a jobbik az, amelyik előbb fárad. 

Köröttem megnőtt a bokor birs,

tűző naptól gyakran megvéd a sudár nyír.

Testembe szorgos hangya család költözött, 

úgy hiszem, ez végleg a röghöz kötött.

Bizsereg is tőlük minden porcikám,

ez érzés örök hiába altat a tél, a vidám.

 

Jön a tavasz, újra kezdik a munkát,

ontják belém a gyógyíthatatlan rontást.

Testemben vájkálnak, földdel töltik tele,

reccsenek és porladok, jaj, mi lesz velem?

Dobjuk már ki végre, fütyülik a rigók

széttörik alattunk, ez már semmire nem jó.

Hol van már a gyerekek hempergő serege,

nem csoda, már a madarak ítélkeznek felettem.

  

De maradhatok, rögzítő kapcsokat is kapok,

kis ideig még nyugodtan is alhatok.

Kivirágzik a tavasz, zöldellnek a lombok,

a testemből kibúvó zöld levelecskét  hordok.

A kankalin mellett nagyot nyújtózik egy másik,

szirmaival betakar, így már a lelkem se fázik.

Ki tudhatja, mennyi még a tavaszom,

a fejsze élének kulcsa ott van már a ravaszon.

 

Élni akarok és erre a kedvem megmarad,

amíg örömet adhat egy-egy kedves pillanat.

Elszállt az idő, sajgó testemet viselem,

nem tudva, hogy mennyi még a kikelet. 

És ha egyszer nincs már bennem fájdalom,

 a tavasz virágai másnak nyílnak, fájlalom.

 Hát megtanulok repülni a tűző nap felé,

ennyi volt hát az életem, nem is kevés, elég.