Maradunk fiatalok

 Akárhányszor is találkoztunk, mindig jól éreztük magunkat egymás társaságában. Többet érők voltunk és vagyunk-évfolyamtársaim megbántásának szándéka nélkül írom le ezt- mint egy átlagos gimnazista osztály. Mi jól tudjuk ezt, másoknak meg nem kell bizonygatnunk. Egy sima hétköznapon, hatodik éve már, hogy családi házam ajtaján meglepetés-szerűen kopogtatott be öt osztálytársam a IV/C-ből. Jövetelük okát egy beteg ember meglátogatásának könyvelhetném el, de messze nem az volt. Leültünk, beszélgettünk, tervezgettük az érettségink ötven éves évfordulóját. Hol és mikor találkozzunk újra, hogy megosszuk életünk történéseit, örülhessünk egymásnak. Természetesen szó esett a lelassult mozgásomról is, egyre csak gyengülő szervezetemről, mert igazából ezért jöttek hozzám. Ha tehetnék, hagytak volna nálam a saját erejükből. Csak én tudom, hogy meg is tették azt. 

 

   Látogatásukról készült egy fotó. Bori, Mari, Józsi, Éva és Hilda velem együtt mosolyognak a kamerába. Ez a kép aztán láthatóvá vált mindenki számára, köszönhetően ennek a számítógépes  világnak.

-   Egész jó lett ez a fotó! -mondta valaki.

-   Előzetes születésnapi, vagy karácsonyi ajándéknak neveztük ezt a mini osztálytalálkozót? Talán több is volt ez annál! -szóltam hozzá én.

-   Tudjátok mit mondott az Andok Piri nagymamája? "Milyen a nép, olyan a kép." Szerintem is mi jó népek vagyunk. -fűzte tovább a gondolatokat Mari.

-   Egy percig is kétséges volt előtted?

-   A mai délután sokkal, de sokkal több volt...!

-   Az egymáshoz tartozást, a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és szeretetet példaértékűen bemutató esemény egy ilyen találkozás. Ebben a kis randiban való közreműködésedet most mindenki előtt megköszönöm! -tettem így kísérletet hálám kifejezésére, Mari felé tekintve.

-   Mi a titkotok, hogy nem öregszetek? Vagy ez csak a "C" osztály privilégiuma? -kérdezte tőlünk András a "B"-ből. 

Jó kidumáltuk magunkat, rosszról egy szó sem esett közöttünk. Hazaérve szép álmokkal igyekszik mindegyikünk jó nagyot aludni. -  hangozhatott volna így a felelet, válasz gyanánt Bandi kérdésére. Azóta kedves emlék már a megtartott ötvenedik évforduló is. És mert az idő egyre csak rohan, nyakunkon már az ötvenötödik.

 

 

Százezer látogató

  Bemutattam blogom névadóját és elkezdtem szorgalmasan írni a bejegyzéseimet. A kis "Rüszü" gyermekkori emlékként pattant ki akkor a fejemből és született meg az én internetes bemutatkozásom  2009. április 23-án. Szorgalmasan dolgoztam, szaporodtak a történetek. Hamar rájöttem arra, hogy olyan eszköz van a kezemben, amellyel a magam és családom történetét dolgozhatom fel és örökíthetem meg. Miért is ne szólhatnék akkor barátokról, ismerősökről, ha azt ők se bánják? Akkor elmondhatom a véleményemet bármiről is, ami engem érdekel, vagy a figyelmemet leköti? És így is tettem, így csinálom ezt ma is. A bennünket körülvevő világ folyamatosan szolgáltat témát, legyen az helyi, országos vagy a világot érintő.

   Vannak rendszeres olvasóim, ők automatikus tájékoztatást kapnak arról, ha valami újat alkottam. A facebook sokszínűsége segít az írásaimat megismertetni az emberekkel. Néhány éve előszeretettel szólok hozzá egy-egy hírhez, képhez a témához kapcsolódó blogos írásom csatolásával. Eddig sok-sok bátorítást kaptam, igazi korholást nem. Vigyázok arra, hogy indokolatlanul ne bántsak meg embereket, rosszallásomat pedig akkor fejezem ki, ha annak valós az alapja. 

Felelősséggel végzett játék vagy szórakozás ez, netalán munka? Akármelyik is legyen, én szívesen teszem azzal a nem titkolt szándékkal, hogy örömet szerezzek másoknak, ha egy szösszenetembe beleolvasnak. Törekszem arra, hogy tisztán, érthetően és választékosan fogalmazzak, hogy betartsam a helyesírási szabályokat. Nyilván az adottságaimtól függ a minőség, hát igyekszem! Nem használok idegen szavakat és kifejezéseket. Mindegyiknek van magyar megfelelője, nagyon gazdag a mi nyelvünk.

 

   A "ruszu.blogspot.com"-on  a mai napon 459 bejegyzés található. A témák adják magukat és nem kerülnek el engem. Néha a tartalomnak megfelelő címmel és ahhoz valamilyen módon kapcsolódó képpel  bajlódok. A számítógépek világában ma már természetes az, hogy statisztikai adatokat kapok az írásaimmal kapcsolatban. Naponta, havonta, összesen hányan pillantottak be a blogomba. De azt is láthatom, hogy ki és milyen véleményt alkot rólam, tollforgató kezeimről.

Most dicsekszem. A mai napon a blogom látogatottsága elérte a százezret. Fogalmam sincs, hogy ez a szám hány embert jelent, minden bizonnyal sokat. Köszönöm mindegyiküknek, hogy felém kattintottak, hogy véleményt formáltak, hogy megdicsértek és írásra késztettek. Ígérem, hogy ezen elvárásoknak megfelelően fogok viselkedni a jövőben is.

Megismételhetetlenek!

   Érdekes és további gondolkodásra késztető mondatokat hallhattam gyermekemtől az Ő születéséről. Véleménye szerint a fogantatástól, kihordástól és vajúdó szüléstől függetlenül Ő volt az, aki szülőknek kiválasztott bennünket. Nem kezdtünk ezen vitatkozni, arra nem is éreztem magam felvértezve. Dönthetett a fiú életének első, megismételhetetlen pillanatában, szívének első dobbanásakor. Ugyanezt a jelzőt adhatom annak a pillanatnak, amikor majd a végsőt dobbantja az én motorom.

   Ha szerencsénk van, a kettő között ott van egy harmadik is a megismételhetetlenek közül. Vele találkozol ha meglátod a szemében minden szépségét a világnak és mindazt, ami értelmet ad a két szívdobbanás közti életednek. Ebből a szépségből születők közül ragadok ki most egy jókorát.                                                                                                              Aznap, amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, hét unokám hancúrozott kint a kertben. Három édesapjuk helyettem is dobálták a kosarakat, én kényelmes székben ülve, csendben szurkoltam a kicsiknek. Lencsevégre kaptuk őket, nem túl sűrű az ilyen alkalom. A sokalakos fotók hamar a falra kerülnek, díszítve az egész lakást. Van azonban egy állandó kép a nagyszoba szekrénysorának polcára helyezve. Kicsiny figurák ezek, öt lányka és két fiúcska, akik megszemélyesítik a hét unokát. Az ülőhelyük nem állandó, nem kötelező betartaniuk a születési sorrendet. Nincsen közöttük kicsi és nagy. Egyformák ők, ha a szeretet mérlegére állnak, hiába Békus az egyikük, Barika a másik.

   A világra-jöttük  hónapjainak szép, verses megidézésével és a saját verselő soraimmal én most mégis érkezési sorba állítom -no nem a figurákat- a szívem kincseit:

"Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság

tartja az égen, hogy le ne hulljon:félti aranyát."

Holdanyát tisztán láttam, hogy kacagott

és lazán, csuklóból dobott

egy szikrázó csillagot fel az égre.  

"Almavirággal futkos a szellő,

akár egy kócos semmirekellő.

Kócosnak kócos, de nem mihaszna,

okot nem ád ő soha panaszra."

Májusnak e napján szőlőrügyek fáznak

és félnek, hogy ereje lesz még a télnek,

de a kikelet a nyárba olvad ma,

a csodát ő is látja, így akarja. 

"Próbálja szárnyát, csiripelget,

Kinéz a fészek peremén,

Köröskörül hány friss rügyecske,

Hány új kukac, hány új remény!"

Hirtelen felszínre fut a mély,

Szikrázva csattan testén a fény.

Tavaszi napsugár az, mi először meglátja,

Létező csodaként Őt valóra váltja.

"Süt a szép Nap, szép virágot

nyit a boldog július,

most születnek a villámok,

ott, ahol az ég borús."

És ahol sebet ejtett a madár csőre,

mikor nyakon csípte s dobta bölcsőbe,

ott cirógatja most tavaszi karja,

ölelgeti, ahogy e kislány akarja.

"újra lebeg, majd letelepszik a földre,

végül elolvad a hó:

csordul, utat váj.

Megvillan a nap. Megvillan az ég.

Megvillan a nap, hunyorint."

Friss forrás vagy és öröm,

napsugár nélkül is tündöklő.

Te vagy a fény, akit táncolni látok.

"A fázós rügy nem bújt ki még,

hálót se sző a pók,

de futnak már a kiscsibék,

sárgás aranygolyók."

mégis a fák ágai között cikázó fénysugarakban

érezhető közelségét látom egy tündérnek,

a jók közül való, szárnyait épp bontogató.

"Nevet, kacag a tavasz,

pajkos, kedves és ravasz,

hisz a szél messze szaladt,

nem maradt az ég alatt:"

Körülötted nyüzsög mindenki, ha teheti,

jó helyre érkeztél, e kis tündért a családja szereti.

A fészket te választottad volna?

Érezd jól magad, benne legyen derűs minden holnap.

 

   A hét kicsi unokám, szívük első dobbanásakor engem választottak volna nagypapájuknak? Ha igen, akkor jól döntöttek. Mert lehetek én akármilyen, csak az utolsó dobbanásom veheti el tőlük az én szeretetemet. Vagy még az se, ha jó erősen bezárták azt a szívükbe.

 

Közakarati bukfenc

   Csak mosolygott és közben mesélt. Sok mindent elmondott akkor nekem. Nem titkoltam előtte, hogy a családja által 1911-ben felállított keresztről szeretnék többet tudni és leírva azt, mások számára is olvashatóvá tenni. Az ígéretemet megtartva örömmel számolhattam be arról, hogy a sok durva bántást elszenvedő feszület a legutóbbi felújítása óta sértetlen, a keresztre feszített Krisztus őrzi a határt, vigyázza az embereket.

   A világ változik. A faluból kivezető utat egy azóta megszületett városrész, Körtvélyes lakói is magukénak érezhetik, de taposhatják ezt a földutat a kiskertek tulajdonosai, vagy a természet barátai is. Vagy mégsem? Történt ugyanis az, hogy egyik napról a másikra egy nagy darab földet bekerítettek. A kerítés körbeöleli a földutat, de Józsi bácsiék családja által elhelyezett Corpus Christit is. Gyorsan kiderült, hogy az önkormányzat a területet értékesítette, azt egy vállalkozónak eladta. A lakók aggódva várják a fejleményeket, vajon milyen munka várható a túlzottan közeli telken? Lesz-e másik út, megszokott közlekedésre alkalmas? Tehetnek-e egy szál virágot Isten fiának lábaihoz? 

Vannak, akik az eladást bonyolító személyre kíváncsiak, mert hozzá több kérdést is eljuttatnának. Milyen térképet tartott a kezében, ha azon nem szerepelt az évszázadnál öregebb földes út? Az eladás megtörténte előtt az ügyet intéző járt-e a helyszínen? Ha igen, végig csukva tartotta a szemeit? Ha nem, akkor hogy merészelte az eladást ilyetén módon lerendezni? A városrészek képviselői tudtak a földterület eladásáról? Kik felejtették el megkérdezni a leginkább érintett lakosságot? Van-e arra alkalmas ember, aki visszacsinál és kijavít? Lesz olyan ember, aki a történtekért szégyenli magát és a nagy nyilvánosság előtt elnézést kér?

   Mecsekfalun a temető sarkától keleti irányba kapaszkodó horhost, földutat elhanyagolták, majd szeméttel telítetten földdel betakarták, helyette újat jártak ki. Az egykori út alján lévő feszület ez idáig megúszta. A falu északi csücskében kerítés állítja meg az arra kirándulni, vagy a szomszéd településre, közeli tóhoz gyalogosan sétálni akarót. Mi jöhet még kérdezés és mások fejével is gondolkodás hiányában? Persze az is előfordulhat, hogy a cselekvésre jogosultak megtanulnak kérdezni és közösségek érdekeit képviselni.

Vagy nem erről szól az önkormányzatisággal fűszerezett demokratizmus?                                                                                                                                                                                              

Eben-guba

   Egyszer már panaszkodtam a biztosítómra, amikor csak hosszú ideig tartó levelezgetések hatására fizette ki a káreseményhez kapcsolódó költségemet. Nem nagy pénzről volt szó, mosolyogtam is, hogy ezek milyen kicsinyesek. Mindenesetre a kitartásom és a közös szerződésünk helyes értelmezése akkor megérlelte a gyümölcsét, rendezték a csőgörény számláját, lezárva ezzel az ügyet. Gondoltam én, de nem így a biztosítóm! Mint a derült égből a villámcsapás, úgy ért engem váratlanul a lakásbiztosításom egyoldalú megszüntetéséről tájékoztató levél. Mit gondolok én, hogyan is képzelhetek ilyet? Kioktatni kulturáltan egy órási vállalkozást? Kényem-kedvére lenyeletni velük egy békát? Hát nem! Jogilag lehetőségük volt ezt megtenni, mégis zavart, hogy egyetlen mondatot se írtak le kidobásom indokolásául. A nagyvezérnek csak a neve lett feltüntetve a levélke végén, aláírás nélkül. Elillant a kedvem kinyomozni az ügyintézőt és arról is lemondtam, hogy illemtan órát tartsak. És a biztonságom miatt kerestem egy másikat. Eben-guba, mondhatná bárki és én még nagy valószínűséggel igazat is adnék neki.

   Csakhogy a gépjárművem kötelezője még ma is az ő tarsolyukban van. Nem értem rá, talán nem is akartam igazából foglalkozni a kérdéssel, megérdemlik-e, hogy hozzájuk kötődjek? Számlámról leemelik a díjat, amelyből még soha nem kellett fizetniük általam okozott kár miatt. A sok-sok elfutó évnek köszönhetően a korrekciós tényezők -egy kivételével- megelégedésemre biztosítják számomra a kedvező összegű fizetendő díjakat. Negyedévente fizetek, pedig lehetne évente egy alkalommal megtenni ezt a még hiányzó kedvezményért. Eddig a napig nem éltem vele. Azt hittem, hogy a 2009-évben megalkotott törvény elég biztosíték számomra -hacsak nem sértem meg az együttműködési kötelezettség szabályait-, hogy a biztosítóm nem módosítja kénye kedvére a megállapított díjat. Hát, tévedtem, bizony!  

   Jött az évforduló és vele az új díjtarifa. A változatlan korrekciós tényezőkhöz hozzátesznek valamennyit a pénzünk vásárlóerejének romlása miatt. Lesz vagy 5 %-kal magasabb a számla a múlt év vége felé tapasztalható infláció miatt. De nem így történt, idén januártól 18% -kal emelték meg a díjamat. Hogy ezeknek mekkora eszük van! Amikor még senki -a hozzáértők közül- nem beszélt pénzünk ilyen mértékű hanyatlásáról, ők már akkor tudták, vagy gyanították ezt? Mindenki tudomásul vette ezt szó nélkül és én vagyok egy ilyen naiv figura? Saját kútfejükből pattant ki ez az ötlet, vagy valakik súgtak? Hozzászokhattam már, hogy jogszabályok erdőivel alakítják az életemet kérdezés   nélkül. A kötelezőm jelentős emelésével a szerződésemben foglaltakra, de a törvényre is fittyet hánytak. Komisz gyakran ez a világ és én tehetetlen vagyok, a feszegetett kérdésben még kiszolgáltatott is.

   Kedves Ügyfelünk megszólítással nemrég levelet kaptam a biztosítómtól. Óva intenek egy a nevükben az interneten jogellenesen terjedő, kártékony állomány letöltésére buzdító üzenet megtekintésétől. "Legyél figyelmes, ...körültekintően vizsgáld meg,..." írtak ilyen kedvesen, udvariasan, tegeződve. Hát akkor most kellene rákérdezni a 18 % miértjére. Kedvesen, udvariasan, tegeződve megszólítani a nagyfőnököt, aki a leveléhez nem adta az aláírását. Mégsem teszem meg, nem látom az értelmét. Van felügyelete, foglalkozzon vele az, vagy pillantson oda a kormány. Vagy ezek tudtak róla és hallgatásukkal beleegyeztek, talán utasításokat is adtak? Vajon kik tartják a markukat az én forintjaimért? Mindenki, a csillagos ég magasságáig felszökő áraikkal.

   Nő a milliomos fizetésűek száma. Sokaknak a bére és egyéb juttatásai szégyentelenül magas, bicskanyitogató. Felső határ hiányában emelkedik a milliomos nyugdíjasok száma. Tovább romlik viszont a kispénzű dolgozók és nyugdíjasok helyzete. Nem véletlen tehát a külföldre dolgozni eltávozók nagysága. És akkor itt van még több százezer vegetáló, tisztes megélhetésre váró pénz nélküli ember. Megosztottá váltunk rendesen. Nem lenne ez baj, ha nem tudatosan, előre megfontolt szándékkal választottak volna bennünket el egymástól. A nagy hiba az, hogy a közömbösség és a gyűlölet magját is belénk ültették. Csíráznak a magok és egyre több belőlük a szárba szökkenő. Majdnem mindegy, hogy kit választok biztosítómnak, nagy eltéréseket nem találok közöttük. Mondhatom nyugodtan, eben-guba. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy szédítő gyorsasággal nőhet a blazírt képű, és az egymást utáló emberek száma.

Minap egy ismerősöm euróra váltotta néhány tízezer forintját és kivette azt a bank fiókjából. Mielőtt zsebre tehette volna, az ügyintéző szégyenkezve kért tőle egy aláírást. Nyilatkozzon arra vonatkozóan, hogy ezzel a valutával nem az oroszokat fogja támogatni az ukránok elleni harcukban. Hitetlenkedve bámultam rá, egy szót se tudtam szólni. Hová fogunk eljutni, ha a pék hordja el a fekáliát és a szippantós süti a kenyerünket? Nagyon felfordult ez a világ, teljesen meghülyít. Néhány ezer forintos gondjaimtól villámgyorsan jutok el észrevétlenül országos problémákig. Normális dolog ez?

Öregkori? gondolatok

  Érdekes dolog jutott az eszembe. Hogyan pattanhatott ki ilyen furaság a tekervényeimből? Nem tudom. Talán az életkorom a szülője, vagy egy felvillanó régi emlék, esetleg egy baráthoz kötődő tárgy? Arra lettem ugyanis kíváncsi, hány ember él az emlékezetemben olyan, akit tisztelek, nagyra becsülök és   szeretettel emlékezem rá ma is, aki valamiért érdekesebb, kedvesebb a többieknél, akivel ezekről az érzéseimről már soha nem tudok beszélni. Bennük egyetlen a közös, mindannyian békés álmukat alusszák a temetőkben.  

   Először az egészet sutba akartam dobni. Hogyan is tudnék kiválogatni a rengeteg ismert személy közül valahányat, milyen rendező elvek alapján? Iskoláim, lakó-és munkahelyeim az átlagosnál sokkal több ember megismerésére kínáltak nekem lehetőséget. Miként tudom majd eldönteni, hogy a tisztelet, becsület és szeretet erős kapoccsal kötött-e valakihez? Mégis nekiláttam és gyermekkoromtól kezdve forgatni kezdtem az esztendőket. Közeli rokon lett volna az első, de rögvest elhessegettem ennek a gondolatát. Kihagyom a családot és a széles rokonságot. Nem egyformán, de mindannyian a szívemhez közeliek. Folytattam hát ezt a fura keresgélést, értékelést.

   Csúzlival a zsebemben gyakran csatangoltam pajtásommal együtt az utcákon. Amikor Pali bácsival találkoztunk, neki mindig volt néhány nevelő szándékú mondata. Őt ma füvesembernek neveznék. Mindig hosszú köpenyt viselt és a vállára vetve elmaradhatatlanul ott volt egy óriási zsák, hol üresen, hol az éppen begyűjtött gyógynövénnyel telítve. Sok dioptriás szemüvege mögül pajkosan mosolygott ránk akkor is, ha szó nélkül ment el mellettünk. 

  László a katolikus egyház hozzánk vezérelt vikáriusa. Konkrét feladata a templom felújításának vezénylése volt, de mégis sokat foglalkozott velünk, általános iskolás gyerekekkel. Hittan óráit "folytatásos" történetekkel fejezte be, nem csoda hát, hogy alig vártuk a következőt. A jó és a szép irányába kalauzolt bennünket akkor is, ha rossz fát tettünk a tűzre. Az elsőáldozási emléklapomat még Ő írta alá, azután tovább küldték, vélhetően  más, konkrét faladatok teljesítésére. 

   Dombóvárról jött zenét tanítani a suliba Károly bácsi. Az a heti egy óra elég volt ahhoz, hogy a hegedű játékom valamilyen mértékben fejlődjön. Otthon nem igazán gyakoroltam, szüleimnek legkisebb gondjuk is jóval nagyobb lehetett annál, hogy velem emiatt foglalkozzanak. Hegedű tanárom jól látta az én helyzetemet. Arról gondoskodott, hogy iskolai rendezvényeken jól tartsam a hegedűt és húzzam a vonót, de komolyabb erőfeszítéseknek nem tett ki. Meg is mondta nekem, hogy nem leszek soha egy virtuóz. Az órákat azért folytattuk, a felét játékos bokszolással kitöltve. 

   Amolyan mindenes voltam a termelőszövetkezetben. Amikor kellett, toll és papír volt a kezemben, máskor a lapát nyele tette próbára a tenyereimet. Feri bácsit ismerhettem meg itt, aki mindig odafigyelt a munkámra és szükség szerint látott el tanácsaival. A rövid néhány hónap alatt -amíg a felügyelete mellett dolgoztam- úgy érezhettem, otthon is, munkahelyemen is szülő vár az érkezésemre. 

   Irénke nénivel gimnazista koromban találkoztam. Egy nyáron a postát hordtam a férje helyett, annak szabadsága idején. A három  falu kézbesítési munkái naponta náluk fejeződött be. Soha nem engedett haza üres gyomorral. Amikor a Tsz. kukoricását kapáltuk, a végtelennek tűnő soromba bele-bele kapált, hogy nagyon ne maradjak el az asszonyok brigádjától. Sásdon az új temetőben búcsúzhattam el tőle, ahol messziről láthattam sok szép közül azt a lányát, akinek legalább részben köszönhettem édesanyja kedvességét és szeretetét.

   A tornaórákat Mihály tartotta nekünk a tűzoltótiszti iskolán. Apró termete ellenére erős hangján igazított el bennünket egy-egy feladat kapcsán. Az óra végére mindig előkerült a labda és focizgattunk. Bemelegített, velünk együtt rúgta a bőrt, nem is akárhogyan. Megcsodáltuk a játékát az egykori bajnok Újpesti Dózsa játékosának, a magyar válogatott tagjának. Semmi különöset nem csinált, csak jókor és jó helyen lopott egy kis színt a gyakran fagyos szürkeségbe. 

   Szépkorú születésnapján találkoztam utoljára János bácsival egy kisvendéglőben. Három évtized közös munkája kötött össze bennünket. A hadifogságot is megjárt kovácsmester önkéntes tűzoltóként vigyázott falujának biztonságára, irányította és nevelte a fiataljait. Szakmai szempontból ismeretségünk kezdete óta az elöljárója voltam, ám én ezt éppen fordítva éreztem. Tőle a fegyelmet és az elhivatottságot tanulhattam. Neki köszönhető, hogy unokájának munkája egy Szent Flórián gobelin formájában ma a tűzoltóság muzeális gyűjteményeit díszíti. 

   Feri bácsi messzi megyéből költözött ide közénk. A kiváló asztalos mester nem sokáig maradt idegen minálunk. Idősebbekkel és fiatalokkal egyaránt szívesen ült le beszélgetni az akkor még gyakran szervezett falusi rendezvényeken. A magyar nóták szeretete baráti szálakkal kötött össze bennünket. Jó hangja volt, szépen is énekelt. Hegedűvel én mindig szolidan, a háttérbe húzódva kísértem. Sok volt a közösen ismert dal és ez hamar össze is hangolt bennünket. 

   Mártonnal a tűzoltói pályafutásom derekán ismerkedtem meg. A munkám során akkor alakult ki közöttünk szakmai kapcsolat. Elöljáróm lett, akinek szüleiben anyát és apát helyettesítőket ismerhettem meg. Beosztási különbségek ellenére barátokká váltunk. Egy alkalommal tinta-és írószer tartó ajándék tárggyal ajándékozott meg, ismerve írogató vénámat. Még jobban meglepett azzal, hogy verset is faragott. Igazán sajnáltam, hogy nem folytathatta.

Gyula falusi srác, akit városba csal a bánya, a jól fizető munka. A fiai kapcsán ismertem meg a bohókás embert. "Szállóigéit" nagyon sokan ismerték. Közvetlen, egyenes, őszinte ember volt. Gombapörköltjei nem ízlettek neki, ha nem oszthatta azt meg másokkal. Egy ideig félve tartott közöttünk távolságot, talán mert főnöke voltam fiának. Azután oldódott a feszültség, jóbarátként köszöntünk egymásnak. Megtisztelve érezhettem magam, amikor több-száz ember előtt mondhattam el a búcsú szavait.

 Van egy rajzom, amit Józsi bátyám rólam készített. Kissé meghajlott derékkal és fővel, hegedűt a kezemben tartva állok a meg nem rajzolt közönségem előtt. Ő volt az a nyugdíjas bányász, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy a baráti társasága tagjainak sajátkezűleg készített emlékeket adjon. Így lettem én birtokosa egy -csak a gondolatok világában megszólaltatható- fából és furnérból megfaragott hegedűnek is. Többször is muzsikáltam együtt vele. Harmonikáján a basszus gombjait hibák nélkül érintette, a billentyűkön néha még brillírozott is. Dalait -azok szerzőit tisztelve- a kottákba fektetett hangokkal kezdte, rákényszerítve engem arra, hogy karom mozgatásával váltogassam a fekvéseket. Örömmel tettem, edzésnek, gyakorlásnak, frissítésnek is jól jöttek ezek a közös, zenés események. Szívesen  hallgattam egyedüli játékát is. 

   Náci bácsi rendszeresen muzsikált egy kiskocsmában. A megegyező hangszer és a zene szeretete ismertetett meg egymással bennünket. Amikor együtt játszottunk, ő volt a prímás és én olyan szabadon kísérhettem, ahogyan csak akartam. A spontán kitalált, a vezető hangokhoz illesztett altom tetszett is neki. Igazodtam hozzá, a prímet akkor szólaltattam meg, ha ő erre felszólított. Ilyenkor hagyományos kontrával kísért. Amikor a névnapján hegedűm nélkül ajándékba három nótát vittem, hazament, hozta a hegedűjét, átadta nekem és megkért, játsszam le azokat. Én is és a jelenlevők is rácsodálkoztak erre. Nem látták még, hogy valaki más szólaltatta volna meg ennek a hegedűnek a hangjait. Megilletődtem jómagam is, de elfogadható minőséggel debütáltam.

  Egy kis csapat együtt ünnepelte meg Árpi bátyám nyolcvanadik születésnapját. A mecseki kirándulásról nem hiányozhatott az ének sem. Előkerültek a hangszerek is. Az ünnepelt -többfélét is meg tudott szólaltatni- ma a szintetizátort részesítette előnyben. Én csak néha-néha csatlakoztam hozzá a száraz fával, inkább énekelgettem a dalos brigáddal együtt. Ha kértem, szívesen jött segíteni egy-egy fontosabb eseményünk megörökítésében. Egy különös ajándékkal lepett meg, amikor számítógépemre ezernyi fotót küldött városunk történéseiről.

  Teri nénit nagyon megviselte élete párjának elvesztése. Gyakran találkoztam vele és jól láttam szemeiben a fájdalmat. Enyhítésére úgy adtam lehetőséget, hogy leültem mellé és csak hallgattam. Elmesélte férjével való megismerkedésük történetét. Láttam, hogy hallgatásommal jót teszek vele, hát kitaláltam még valamit. Megírtam a történetet és megajándékoztam vele. Legközelebb papír nélkül, szó szerint idézve mesélt nekem a pirospozsgás lányról. Amikor befejezte, megköszönte nekem és szeme sarkából kibuggyant egy könnycsepp. 

   Ellent mondok önmagamnak és a sor végén mégis csak megemlékezek  egy rokonról, unokabátyámról. Miklós egy csendes ember volt. Bármit is csinált, azt kitartóan és fáradhatatlanul tette. Előfordult az életemben olyan -számomra kedvező- esemény, amit csak az ő közreműködésével tudok megmagyarázni. Amikor munkahelyi gondjaim voltak, ő segített azokat megoldani, életemet pozitív irányba terelni. Ha kellett, figyelmeztetett magatartásomat helyes irányba terelte. Akkor és ott jelent meg, ahol éppen kellett, de leginkább védőangyalként őrködött felettem. Ennyi idő után legalább ilyennek tudom értékelni.

   Miután befejeztem a felsorolást, újra kezdtem, találok-e még valakit, sorba illeszthetőt. Legnagyobb megrökönyödésemre senki más nem jutott az eszembe. Zavarba jöttem. Mindössze csak ennyien lennének azok, akikkel kapcsolatban a bevezető soraimban felvázoltakat ma is változatlanul megerősíthetem? Akkor én tulajdonképpen egy nagyon szegény ember lennék? Nem hiszem, talán csak zárkózott, ott legbelül. Képmutató vagyok, kifelé másképp adom el magam? Ezt se hiszem, talán csak ilyen az én szűrőm. A rostán fennmaradó kevesek számomra a legegyszerűbb emberek, többségük szereti és műveli a zenét, de minden bizonnyal a kevesebbek is megpendítették bennem a húrokat. Blogom írásaiban egytől egyig pozitív szereplőként vannak jelen. Eszembe se jutott, hogy közülük miért és hányat mutassak be önállóan az írásaimban. Többükről ez mégis elmondható. 

 

   Ismét átgondolom az emlékeimben felvillanó és pár sorokban most életre keltett emberek számát. Nem is olyan kevés ez! Még az is lehet, hogy én egy sokkal gazdagabb ember vagyok, mint amilyennek eddig gondoltam magam.

Koptasd bátran a tenyered!

    Amikor köszönök valakinek, akkor tudomására hozom annak a másiknak, hogy itt vagyok! Ha kell figyelek és hallgatom! Kiválasztom a megfelelő üdvözlést és ki is mondom azt, amikor embertársammal elkerülhetetlenül egy levegőt kell szívnom. Persze nem a forgalmas utcán az ismeretlen közlekedőkre gondolok. Ám buszmegállóban egyedül várakozó vadidegen mellé, ha lépek, kötelességemnek tartom az udvarias, jól érthető szavak kimondását.

A köszönési szokások nagyban függenek a kultúrától, de mindegyikben megtalálhatóak. Hanggal, mozdulattal, vagy együtt mindkettővel is megvalósítható, de elég lehet hozzá egyetlen mosoly is. Az ókori rabszolgának -fejfedőjét megemelve- "Alázatos szolga vagyok" köszöntéssel kellett kötelezően üdvözölnie a szemből érkező szabad embert. Majd a magasabb rangú polgártárs az "Alázatos szolgája vagyok" köszönést hallhatta az alacsonyabb rangútól. 

 

   Szervusz, jó napot kívánok és mellette sok-sok lehetőség egymás üdvözlésére a találkozáskor. Vajon kinyitjuk a szánkat és kimondjuk valamelyiket az illedelmesség szabályai szerint? Az az érzésem, hogy fukarkodunk ezzel, hogy egyre kevesebb emberrel kerülünk köszönő viszonyba. 

Amikor én gyerek voltam, a szüleim megtanítottak arra, hogy a köszönéssel meg kell tisztelni a másikat, csak így érhető el az, hogy engem is megbecsüljenek. De erre nevelt a tanító és  hittan órán a vikárius is. Most panaszkodik egy pedagógus ismerős, hogy az iskola ajtaján belépve nem köszön neki a diák. Rácsodálkozok. Te legalább tanítod arra? A kérdésemre csak kesernyés mosoly a válasz.

 

    Az orvosi szakrendelők előterében ülök a Tröszt épület első emeletén. Félreértés miatt egy órával korábban érkezek, mint a velem majd törődő szakemberek. Nem csoda hát, hogy egyedül vagyok. Több helyen is azért folyik a munka. Ajtók, folyosók, a második emelet is szép lassan nyelik el az érkező embereket. Mindegyikük lát engem, amikor a lépcsősoron felérkeznek. Látják, hogy feléjük fordítom a fejem és rájuk szegezem a tekintetemet. Nem kihívóan, talán érdeklődön és barátságosan. Nem hozzám jöttek, ők mégis az érkezők, nekik illene előre köszönni kortól és nemtől függetlenül. De nem teszik azt és én már csak játékból is folytatom, nem felejtek el feltekinteni az újonnan felbukkanó arcokra. Végre jön egy "öreg", velem egykorú lehet, "Jó napot" -üdvözöl, körülnéz és tovább halad. Kedves, régtől ismerős hölgy követi, aki int felém, mosolyog és már el is tűnik a folyosó félhomályában.

Fiatal asszisztens érkezik, aki ajtót nyit nekem, gyorsan végzek. A főbejáratnál elhelyezett padon ülve várom a haza vívő  kocsit, amikor valahonnan bentről új ismerős jön oda hozzám, köszön nekem vidáman mosolyogva. Kérdez és felelek, mondja és mondom, jó egy perc és elsiet. Pótolta ez a rövid idő az összes elmaradt köszönést. Elfelejtettem megmondani neki, hogy a szeme még mindig a lány-korabeli.

 

   Szülőfalumban az emberek többségét megismerni az iskola, a barátok és munkahelyeim segítettek. Gyermekként és ifjú emberként is tudtam, mi a dolgom az egymás üdvözlése tekintetében. Felnőttként kerültem egy olyan kis faluba, ahol mindenki köszönt mindenkinek és ez jóleső érzéssel töltött fel engem. Azóta elment egy generáció és a helyükre költöző újak közül bizony vannak, akik az illedelmesség tantárgy óráit nem látogatták. Nem bántom őket, nem ők tehetnek róla, a világ változott meg ilyenre körülöttünk. Szomorúan veszem én ezt tudomásul. Én, akiről egy egész oldalon annyi szépet és jót írt hasábjain a Komlói Újság 2000 év augusztusában. "A buszmegállóban köszönő ember vagyok" című -a helyi sajtóban megjelent- írás a szépben és a jóban való hitet erősítette meg bennem és az életemet is ez irányba terelgette.

 

    William Shakespeare mondja: "De minden első jöttment cimbora üdvözletén ne koptasd tenyered." Messze nem értek vele egyet. Hogy ne jöhessenek zavarba a köszönni akarók, meg kell velük ismertetni e magatartás fontos szabályait. Tanítsuk meg rá gyermekeinket és környezetünket. Mert lehet, hogy az első jöttment cimbora éppen azért fog majd tisztelni és becsülni téged, mert az üdvözletén bátran koptattad a tenyered.

 

  

Pándy-fürtös-cigánymeggy?

    Van nekem egy olyan dossziém, amelyben nemes rendetlenségben elfér egymás mellett a meggyűrt fecni, az igényesen gépelt A/4-es és a hevenyészett kézírással megtöltött kockás papíros is. Bent van a szekrény fiókjában. jó hátul, talán ezért is ritkán akad a kezembe. A napokban eszembe jutott és kiszabadítottam a többiek árnyékából. Ezt miért is őrzöm, az pedig régóta megérdemelt volna egy tisztességesebb helyet. Így lapozgatva került a kezem ügyébe egy vaskosabb, összefűzött csomagocska. Fellapozva rögvest rájöhettem arra, hogy ez a dokumentum illetlen kezekben van nálam. 

Mecsekfalu krónikását kellene megkeresnem és neki átadni. De vajon létezik-e ma ilyen személy? Szopok-Mecsekfalu történetét Páll Lajos úr a legnagyobb örömünkre feldolgozta és könyvek alakjában nekünk is adta azt. Tanár úr foglalkozik ma is a város kicsi gyöngyszemének életével, rögzítődnek valahol a gyorsan elszaladó évtizedek történései? 

   Elárulom, hogy a faluban megtartott meggybor-versenyek megközelítően teljes dokumentumába botlottam a sok-sok papír között. A hagyományos borversenyek kapcsán nagyon röviden megemlítettem már, hogy szőlő nélkül is készíthető jóféle bor, miért is ne adnék számot erről kicsit részletesebben? Első alkalommal 2007. augusztus 31-én kóstolgattuk egymás borait. Erre az eseményre mindössze a saját emléklapom emlékeztet. Azután szépen jött a többi (2008. szeptember 13., 2009. szeptember 19., 2010. szeptember 18., 2011.szeptember 17., 2013. október 12.) és ezzel be is fejeződött ez a kedves, bohókás, mégis igen komolyan vett vetélkedés.

Az eltérő fajtájú gyümölcsökből készített italok nyilván más aromákat rejtettek magukban. A különbözőségeket növelte a gazdák szaktudása vagy éppen rafinériája. Nemcsak a nedűk elkészítését, de azok megítélését is igyekeztünk komolyan venni. Ez utóbbiban mindannyian részt vettünk, valamennyien helyet foglaltunk a zsűri székeiben. Csak igazolt távolmaradás létezhetett. 

A palackok bontására minden alkalommal a Gumó-kocsmában került sor. A poharakba öntött kevéske mintát mind megittuk és a munka után jóízűen fogyasztottuk el a szendvicseket, vagy az alkalomra készített meleg vacsorát. Amikorra a tányérjaink megüresedtek, befejeződött az értékelés, megtalálhatta gazdáját mindegyik emléklap. Nem volt más hátra, csak vidáman eltölteni közösen az estét, kóstolgatni -most már eredményét és gazdiját is megismerve- a meggyfák piros vérét. Gyümölcs, élesztő, citromsav, víz, cukor, borkén és még ki tudja milyen összetevők, kezelési technikák? Őszintén beszélgettünk ezekről a dolgokról, nem tartva attól, hogy a következő évben a saját borunk eredménye látja kárát.

 

   Amint már említettem, az első versenyünkről nincsenek részletes információim. A másik ötről viszont teljes képet alkothatok. Az évek során összesen 47 nevező 48 borát kóstoltuk. Kilenc bor kapott arany minősítést. Egy alkalommal a faluhoz nem kötődő ember kérte borának megítélését, versenyen kívül. Ezüstről szóló emléklapot vihetett haza. Egy másik esetben egy "kívül álló" színesítette a zsűrit, Bettina személyében. Apjának bora aznap aranyat ért. Felismerhette az otthoni aromát, de a legnemesebb fémhez kellett a többiek véleménye is. Nem is gondoltunk az elfogultságára, örültünk annak, hogy egy fiatal, kedves, szép leányka ül közöttünk, beszél és mosolyog.  

Arany, ezüst, bronz emléklapok, mindenkinek jutott valamelyikből. Ezeket én készítettem és tettem színesebbé unokáim évente változó fotóival, amelyeken a hordó tetejéről, vagy éppen a homokozóból mondják el borkészítéshez a "jó tanácsaikat", aláhúzva mindenben a játék fontosságát..

   Felsorolhatnám a tizennyolc meggybort készítő és azt a versenyre benevező ember nevét? Nem tudom, nincs rá felhatalmazásom, közülük páran már nem olvashatják soraimat. Azzal valamennyien egyetértenének, hogy mind a hat meggybor verseny a mi kis közösségünk javát szolgálta. Nem konkurálva a nemes borokkal, azok megmérettetésével, mégis színt loptunk a mi falusi életünkbe, legyen az akármilyen halovány. Fogalmam sincs arról, készítenek-e még meggyborokat a faluban. A játékos, mégis nagyon komolyan vett vetélkedések elmaradtak, csak néhány fejben bukkan elő, ahogyan most az enyémben.

Kár, hogy nem folytatódtak! Azért emléknek megmaradtak, nem is a rosszak közé tartozóknak. Hosszú évek után végre a fiókomat is elhagyhatták.

 

Édesanyánkról

 

 Nővérem - mint legidősebb lánytestvér- írt már nekem Édesapámról és én annak rendje és módja szerint beillesztettem a blogos bejegyzéseim sorába. (Csak ezért kértem meg rá, mert nálamnál idősebb testvérként jóval többet tudhat Apuról.) Nagy szeretetéről árulkodó sorait felhasználva -hozzá téve a magam gondolatait- világgá is kürtöltem. Miért is ne mutatnám be édesanyámat is, hírül adva mindenkinek, hogy ő a legszebb, a legjobb a világon. Erre gondolva megint Marikához fordultam segítségért, aki egy ideig ódzkodott, majd meglepett egy  sokoldalas írásával. Szíve szerint elmondta, ki az a nő, ki az az asszony, édesanya, aki olyan sokat jelentett számára.

Amikor elolvastam, mosolyogva kellett tudomásul vennem, hogy én csak a hetedik gyerek vagyok. Nyilván vannak olyan dolgok, amelyekről nem kellett, hogy tudomásom legyen. Most mégis irigykedve gondolok azokra az eseményekre, amelyekből kimaradtam. És persze ez nem számonkérés, hanem történelem. Anyu nem sokat mesélt magáról nekem, én akkor nem tartottam fontosnak kérdezni.

Először arra gondoltam, hogy nővérkém engedélyével megosztom mindenkivel azt az élményt, ami engem ért a sorainak olvasása közben. Majd mégis másképpen döntöttem. Ezeket az ajándékba kapott szikrákat legfeljebb csak a testvéreimnek és az ő családjaiknak szórom szét. Ismerjék csak meg őket, -mert a sorokban természetesen ott bujkál Apu is- tudjanak róluk legalább csak ennyi picivel többet. Melegítő lángocskák gyúlhatnak a szívekben, dobogjanak azok ma még kicsi gyermekekben, vagy akár bennünk, akiket világra hozott és féltő szeretettel óvott.  

 

   Aludtam rá egyet és másképpen határoztam. Van olyan érdekes és színes ez a kicsi életrajz, hogy gazdagítsa az én albumomat. Talán érdekesebbé teszi Anyuról korábban, az Ő születésnapjának 100. évfordulójára leírtakat. Olvassa nyugodtan bárki, ismerjék meg az  én édesanyámat. Nincs a sorok között semmi titok elrejtve, egy dolgos  ember életéről szól, aki "csak" tette a dolgát. Aki sokakat szeretett, akit a környezetében élők tiszteltek, megbecsültek és viszont szerettek. Ha valaki úgy fordítja le önmagában nővérem szavait, hogy oda lép a másik elé, mosolyog, kérdez és átölel, az tökéletesen megértette, miért is gondoltam meg magam.

Kedves Nővérem, Marika! Köszönöm szépen!

 

                                              "Jenő öcsém biztatására rászántam  magam, hogy írjak Anyuról. Sok időbe tellett, míg az össze-vissza cikázó gondolataimat rendbe szedtem. Szeretném, ha az írásomból kiderülne, milyen Édesanyánk is volt Ő minekünk.

A világra-jöttével kezdem. 1914. április 14-én, Kisgyulán született (ma Belvárdgyula). A családban Ő volt az 5. gyermek. Misi 1900, Mária 1907 (keresztanyánk),Józsi 1908, Ernő 1910, aztán született a kis öccsük Béla 1920-ban. Vallásos családban nevelkedtek, minden este együtt imádkoztak, vasárnaponként szentmisére jártak. Anyut, a kis eleven leányzót apácákhoz adták Pécsre, hogy jó nevelést kapjon. A gyerekek magázták a szüleiket. Nagyapa szigorú ember volt, katonás rendet tartott a családjában. Legény korában huszár volt Bécsben (Ferenc József seregében). Aztán leszerelt és megnősült. A magyarszéki Horell család legidősebb lányának a gyermekét vette feleségül. 1900-ban fiuk született, Mihály. Sajnos nagypapa megözvegyült. Édesanyát kellett keresni a kisfiának. Nagymamám a Horell család legkisebb lánya (a nyolcadik), sajnos szintén megözvegyült, a kisfiát elvesztette. Így egymásra talált a két özvegy. A kis Misi is szerető édesanyát kapott a nagypapa első felesége nagynénjének a személyében.

Nagypapa szakmája lakatos volt. Lerobbant cséplőgépeket újított fel. Jól jövedelmezett ez a foglalkozás. Gazdálkodott is, borospincéjében lovaskocsi forgolódott. Anyu mesélte, hogy olyan hordója is volt a pincében, amit ajtóval láttak el.

Amikor a fiúk iskolába kerültek, elköltöztek Pécsre, az Alsómalom utcába (ma már nem áll a ház, autóút van a helyén). Valószínű, hogy onnan irányította a kisgyulai gazdaságot. Ügyes-bajos dolgokat intézni Anyut mindig magával vitte, szívesen is ment, hasznára vált ez a tevékenység. Sok mindenben jól kiismerte magát.

Aztán jött  Magyarlukafa, Nagypapa 500 holdas terület bérlője lett. Tóni öcsémtől tudom, hogy ez egyházi birtok volt. Ebben a nagy gazdaságban -a növénytermesztés és állattenyésztés mellett- sok-sok dolog volt. A kis falu lakói is itt kaptak munkát. A fiúk is itt dolgoztak. Ernő bátyának bognár műhelye volt. Anyunak a háztartásban kellett közreműködni. Jó hasznát vette a gazdaasszony tanfolyamnak (fénykép is van róla). Talán ebből az időből származik "A jó házi konyha" c. szakácskönyv, amit én őrizhettem meg. Konyhakertet művelt, sokféle baromfival foglalatoskodott. Jól tudott bánni az állatokkal. Szerette őket, legyen az kutya, csikó, birka. A megsárgult fényképek is árulkodnak róla.

 

A nővérét (a mi keresztmamánk) is többször meglátogatta Bonyhádon. 1938. májusában együtt utaztak Budapestre. Az Eucharisztikus Kongresszus kapcsán látogatták meg a fővárost. Erről is fénykép tanúskodik.

   Közben Anyu nem is sejtette, hogy a jó Isten kiszemelte a jövendőbelijét. Aki valahol messze Sásdon él, aki nem régen jött haza Svájcból. Meghalt az édesanyja és a kis húga egyedül maradt, meg honvágya is volt. Besegített az öccse (Rudi) hentesüzletébe. Már nem boldogította a gondtalan legényélet. Családra vágyott. Ungár néni segítségével megismerte Anyut és az egész Wágner családot. Kölcsönös szimpátia alakult ki köztük. Sok-sok levelet írtak egymásnak. Jenő öcsém jóvoltából mindannyian kaptunk egy gyönyörűen bekötött "könyvet", "Mondd, hogy szeretsz" címmel. Első oldalán Anyu és Apu időskori fényképével (Nagyon jó ez a kép!). A második oldalon "Mondd újra" c. verssel (Babits fordítás). Aztán időrendi sorrendben a levelek. Nagy gyönyörűség volt olvasni, sugárzik belőlük a szeretetre, a boldogságra vágyás, a boldogítani akarás. Most, hogy készültem az írásra, megint végigolvastam. Néha könny szökött a szemembe.

Apu többször leruccant Lukafára Nem volt egyszerű Sásdról oda eljutni. Így személyesen is tervezgethették jövőjüket. Volt, hogy magával vitte a kis húgát is (Ilonka tánti), jól megértették egymást Anyuval. Egyszer Nagyapa és Nagymama is ellátogattak Sásdra, kíváncsiak voltak arra, hogy hová is kerül az ő kislányuk.

Szeptemberben megtörtént az eljegyzés és októberre kitűzték az esküvőt. Sajnos el kellett halasztani. Háborúra készültünk a Csehekkel. Anyu fivérei és Apu öccse is behívót kaptak. Nagymama sírt, aggódott a fiaiért és azt szerette volna, hogy a fiúk is ott legyenek a kis húguk esküvőjén. Szerencsére a háború elmaradt, Felvidéket harc nélkül visszakaptuk. Örömmámorban úszott az egész ország, Anyu is, Apu is. Így november 20-án megtarthatták az esküvőt. Anyu otthagyta a "Rácsos kapu - rácsos ablak"-os hazáját (Ez lett Anyu nótája.). 

   Elkezdődött az életük Sásdon. Szépen berendezkedtek. Puha, meleg fészket építettek nekünk. Hamarosan meg is érkezett az "első fecske" Lali 1939. 11. 06. Aztán szép sorban követtük. Mari 1941. 01. 02., Ili 1942. 07.15., Vera 1944. 01. 10., Béla 1945. 07. 01., Erzsi 1947. 01. 16., Jenő 1948. 12. 04., Klári 1950. 07. 03., Tóni 1952. 01. 02.

 

   Apu hentesüzletet nyitott. A vágóhíd és a műhely az udvarban volt. Segédek és inasok vágták le az állatokat és ők is dolgozták fel (Simonyi (Schőn) Jani bácsi, Klein Jancsi, Szakala Jóska, Grósz András).

Anyu kezdetben az üzletben is helytállt és a háztartási munkát is egyedül látta el. Pedig abban az időben ez nem volt könnyű. Nem volt gáz, mosógép, hűtőszekrény, vizet a kútból kellett húzni. A reggeli, ebéd, néha a vacsora is asztali tűzhelyen készült. Később aztán kapott segítséget (Trapp Aranka, Dolmány Böske, Jolán, Morgási Juliska).

Anyu, Apu mindent elkövetett, hogy mi jól érezzük magunkat. Hajnalban keltek, Anyu reggelivel várt bennünket, különböző házi munkák után következett az ebédfőzés. Szerencsére az ínséges időkben sem kellett éheznünk. Hús mindig volt, a spájzban vastag, porcelán zsíros-edény állt, a polcokon mindenféle lekvárok, befőttek, savanyúságok. A pincében hosszú sorban krumpli volt leterítve (saját kertből). Nagy kertünk volt, egészen a vasútpartig húzódott (ma társasház áll rajta). A hátsó udvar végében jégverem volt. Télen lovaskocsival hordták tele. Aztán nem kis munka volt azt az üzletben álló jégszekrénybe hordani.. Csákány kellett hozzá, hogy egyáltalán föl tudják szedni a jeget. A hátsó udvarban disznóól, tyúkól, istálló volt. Mindig tartottunk disznókat, baromfit, lovunk és tehenünk is volt. A "ZSÖMLÉ"-t Anyu fejte reggel és este. A tej egy részét köcsögökbe szűrte, lent a pincében másnapra az megaludt. Finom aludttej lett belőle. A tetejét leszedte és vajat köpült belőle. Ha sok volt az aludttej, kimelegítette túrónak. Aztán a háborús időkben még kenyér dagasztással is foglalkozott. Hajnalok-hajnalán kellett kelni. Időbe tellett mire megdagasztotta a lisztet egy fateknőben. Aztán ha megkelt, szakajtókba tette. Lingl János pék mester sütötte meg kemencében.

Ha már a háborús időnél tartunk, elmondanám azt is, amikor oroszokat kellett elszállásolni, mi a konyhában aludtunk. Sebesültek is voltak közöttük, ők az ebédlőben, a padlón feküdtek. Amikor elmentek tőlünk, Anyunak mindent fertőtleníteni kellett, kis atkákat (rüh) hagytak maguk után. Ebből az időből származik az első emlékeim egyike: Anyu a díványra borulva sír a konyhában. Ekkor kapta a hírt Nagypapa haláláról.

 

   A háború után Bálint Gyurka lett az "istállómesterünk". Ő gondozta az állatokat és fuvarozott. Bácskából származott, levente volt és mikor befejeződött a háború, itt maradt. Egy ideig  Hohmann Géza (unokatestvérünk) is nálunk lakott. Banna bácsinál tanult szabó mesterséget.

Minden este az ágyunk mellé ült és mesét olvasott. Amikor unta már a "Géza méég!"-et, azzal fejezte be: "Gyerekek Andersen meghalt, mese nincs."

A hűvös idő beköszöntével Apu begyújtott az előszobában álló KALOR kályhába, a fűtés az Ő dolga volt. A mi kis "központi fűtésünk" enyhe időben a két szobát is befűtötte. Amikor megjött a komoly tél, a szobai cserépkályhákra is sor került.

Az előszoba volt a mi nappalink. Télen itt zajlott az életünk. Itt állt a kisasztal, egybeépített két paddal. Ott ettünk, tanultunk, játszottunk. Aztán volt egy szétnyitható ebédlőasztal, egy falitükör, kis márványlapos, fiókos asztalkákkal, széles előszoba fal. És egy RÁDIÓ, "Ő" hozta nekünk a kultúrát (rádiójáték, zene, mese). 

Este, amikor lefeküdtünk, Anyuval együtt imádkoztunk. Hálószobánkban a Hohmann nagymama szép, fehérre festett bútora volt. A falon  nagymama és nagypapa fiatalkori mellképe. Az ágyak szalmazsákos rendszerrel működtek. Minden reggel ágyazáskor fel kellett rázni  és évente friss szalmával megtölteni. Amikor megjött a jó idő, a nyári konyha működött. Ez az istálló épület elején volt, udvarra nyílt az ajtaja. Hohmann nagymama stelázsija, vizespad vödörrel, asztal, rakott tűzhely volt benne.

 

   Emlékszem, egyszer éppen Medárd napján hatalmas eső volt és szűnni nem akart. Vacsora után Apu egyenként hordott fel bennünket a konyhából, pléddel betakarva. Szegény, Ő biztosan bőrig ázott. Kisgyermekkori emlékem még, hogy Anyu óvodai évzáróra vitt. Az óvoda akkor még a Kossuth L. u. 4-ben volt, ha jól emlékszem az óvónénit Vlaskovicsnénak hívták. A mostani óvoda helyén még az Iparoskör működött.

Anyuval kirándultunk Kishajmásra, a tisztelendő bácsi szervezte. Fenn a domb tetején egy barlang volt a Szűzanyával. Ott valami csoda történt. Ekkor még elzarándokoltunk a Husztót-i templomhoz is.  Anyu a ruházkodásunkra is nagy gondot fordított. Joli nénivel (Rudi bátyánk felesége) varratta a ruháinkat. Banna Manci néni kötötte a kis kabátkánkat és a "CICA" sapkát (akkor ez volt a módi). Később aztán a ruha gondot másképp oldották meg. Apuval felkerekedtek, Pécsre utaztak és mindannyian kaptunk új ruhát.

Szüleink nagyon sok embert ismertek, köszönhető az üzletnek. Anyu a körbe-szomszédasszonyokkal nagyon jó viszonyban volt. Schild, Fodor, Csizmadia, Banna, Wéber, Kovács, Lingl nénik ők. Ha jó ismerős halt meg, Anyu ott volt a temetésén. Úgy tartotta "Betegeket látogatni, halottakat eltemetni" irgalmassági cselekedet. Ha Ő nem is tudott templomba járni, bennünket minden vasárnap elküldtek szentmisére. Apuval együtt hittek a jó Istenben. Ha az élet néha nehéz volt és aggodalommal teli, alapjában véve vidám emberek voltak. 

Anyu is nagyon sok magyar nótát tudott, olyant is, amit ritkán lehet hallani (Keresztúri nagy vásárból, Beszegődtem Tarnócára bojtárnak, Hull a zápor künn a pusztán, Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta, Édesanyám is volt nékem, Erdő erdő erdő marosszéki kerek erdő stb.). Mosogatás, törölgetés közben Anyuval együtt énekeltük az Elmegyünk Stájerba, megnézzük mit csinál a három lány-t. Ez passzolt hozzánk (Mari Ili, Vera). Persze elhangzottak mozgalmi dalok és egyebek, amiket karéneken tanultunk, néha több szólamban is.

Amikor kirándultunk a gyümibe, fenn a "Hegy"gerincen vidáman gyalogoltunk és énekeltük az Anyutól tanult "Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át..." Kisebb testvéreink szép lassan mindent eltanultak tőlünk.

Amikor Vera 8 évesen a pécsi Gyermekklinikára került egy kis hasfal sérv miatt, onnan is új nótával jött haza, Sétahajó lágyan ring a Dunán, Messze, túl a kék hegyen van az én hazám... De amíg a nótázásig eljutott, 5 műtéten ment keresztül. Sérv, bélcsavarodás, végbél hasfalra kivezetés, záró műtét. Minden este Apu telefonált, vártuk a jó híreket, de sajnos nem jöttek. Bízzunk a jó Istenben, mondta Pilaszanovich doktor. Együtt sírtunk és imádkoztunk. Hála a jó Istennek, Vera erőre kapott és mindannyiunkon túltesz a teherbírásával.

 

   A szomszédban laktak az unokatestvéreink, a Füzesék. Miki, Lali (Öcsi), Laci, Marika, Dezső. A kis Ili(Lulu) már Pécsett született. Háború után ínséges időket éltünk, a szüleink ott segítettek nekik, ahol tudtak. Ilonka tánti (a gyerekek édesanyja) is sokat volt nálunk, segített mindenféle háztartási munkában, nagyon tudott kötni. Testvérként szerettük egymást. Még  most is, ha néha összejövünk, hálával emlegetik a szüleinket.

   Az ötvenes években sok ember életét keserítették meg, Magyarlukafán a Wágner családét is. Mindenüket elvették.Apu hívta őket, jöjjenek Sásdra. Nálunk szűkösen ugyan, ellehetnek, míg nem találnak jobb megoldást. Mindenki kapott egy szobát. Nagymama az ebédlőt, Ernő bátyáék a nyári konyhát, Béla bátyáék a hátsó udvari épületben egy szobát és mellette a közös konyhát. Ernő bátya a Talajjavítóknál kapott munkát, Béla  bátya a Tsz-nél.

Néhány év után Ernő bátyáék a Nagymamával házat vásároltak az Arad u.-ban, Béla bátyáék szolgálati lakást kaptak, később családi házat építettek a Nagyvárad utcában.

Nagymama amit tudott, segített Anyunak. Sokszor elmosogatott, javította a kopott, szakadt ruhaneműket. Egy kincs volt. 

   A születés- és névnapokat mindig megünnepeltük. Finom ebéd készült süteménnyel, tortával. Húsvétkor fűből, tavaszi virágokból fészket készítettünk. Reggelre a nyuszi tele rakta hímes tojással, cukorkával, csokival. A legszebb ünnep a karácsony volt. Szépen feldíszített karácsonyfa állt a szobában. Hasznos dolgokat kaptunk, ami éppen kellett. Együtt játszottunk Anyuval, Apuval. Előkerültek a társasjátékok. Anyu által készített létrás-kígyós játék, malom, kártya. Az együtt ünneplés volt a jó. Aztán éjféli misére mindig Anyuval mentünk. Nagy élmény volt a szép karácsonyi dalok éneklése. Ilyenkor a templom mindig tele volt és mindenki énekelt Mezei László bácsi (kántor) vezetésével.A legközelebb állt hozzám a "Fel nagy örömre..." (Gárdonyi Géza verse és dala).

Mire hazaértünk, már ott gőzölgött az asztalon a főtt kolbász és a frissen reszelt torma. Apu így várt bennünket. Még egy fajta ünneplés is volt nálunk. A szüleink házassági évfordulója. A 25.  emlékezetes volt. Elvonultunk a templomba, megerősítést kapott a frigyük és a pap (Gyimesi László vikárius) áldást kért a jó Istentől az egész családra. A 37. is emlékezetes volt. Az egész nagy család jelen volt: gyerekek, házastársak, unokák. Összesen 32-en voltunk, ebből 15  unoka (fénykép is őrzi).

   Még visszatérek kicsit a régebbi időkre.

Kisiskolás koromban többször igénybe vettem a szüleim segítségét. A fogalmazás nehezen ment és az 1x1 is. Emlékszem, Anyu készítette az ebédet, sodorta a tésztát és közben úgy szállt a fejembe az 1x1 az Ő segítségével, mintha soha azzal gondom nem lett volna. Mi akkor délután jártunk iskolába (kevés volt a tanterem).

A 8. osztály után menetrendszerűen jött a tánciskola. Anyu mindannyiunkat elkísért, sőt a bálokba is. Akkor ez "kötelező" volt. Az anyukák is jól érezték magukat. Egy kis kikapcsolódás, traccsparti, közben azért figyeltek bennünket.

Megkezdődött a középiskolás életem. Anyuval mentem beiratkozni Pécsre, a Leőveybe. Közben megmutatott dolgokat, hogyha megyek, tudjak majd eligazodni (még járt a villamos). Lali egy éve már a Nagy Lajosba járt. 1956-ban az Ili is a Leöveybe került, 58-ban a Vera is. A többiek, Erzsi, Jenő, Klári Komlóra, a Kún Bélába. Tóni Pécsre járt a kereskedelmibe. Egyedül Béla nem ment tovább, ő pénzt akart keresni, mindenáron.

 

   Az 1956-os forradalom idején, amikor elfajult a dolog, szüleink aggódtak és Anyu bejött Pécsre, hogy hazavigyen bennünket. Szerencsénk volt, mert másnap már leállt a buszközlekedés (harcok folytak a Mecsekben). Három hónapot otthon töltöttünk. Olyan volt, mint egy nyaralás, gondatlan, tanulásmentes. Sokat olvastunk, játszottunk a testvéreinkkel, Anyunak segítségére lehettünk. Szomszédokkal folyt a könyvcsere. Anyu vitte a "Magyar lányok"-at, a Gróf Monte Cristo-t, az Elfújta a szél-t és hozta a különböző, nekünk való könyveket. Lengyel vér, Kacagó könnyek, A szeretet, Ági cserkész lett stb.

1957 nyarán Anyu "beíratott" 1 hónapra a Paola nénihez, aki -egy kis tanulólánnyal együtt- beavatott bennünket a varrás-tudomány sejtelmeibe. Később ezt jól tudtam kamatoztatni, meg azt a szabás-is, varrás tudományt, amit a Schott papától ellestem.

   1961-ben Apu nyugdíjba vonult. Anyunak állást kellett keresni. A Simonné vezette élelmiszer boltban eladó lett. Jól érezte ott magát Magyari néni, Kontár Erzsi társaságában. Amikor ott megszűnt a bolt, a velünk szomszédos ÁBC be került. Onnan ment nyugdíjba 55-éves korában. Aztán később, a nyugdíj mellett vízdíj beszedő volt a Törpe Vízmű Társulatnál. Tóni néha segített neki.

   Eljött a felnőtté válás ideje. Ili volt az első, ki Bergovecz Jancsiban megtalálta élete párját. Nem repült ki a fészekből, otthon kaptak egy szobát. Hamarosan megjött az első unoka, Jancsika. Nagy boldogság volt ez anyuéknak is. Végre van egy pici a házban, lehet gyönyörködni benne, szeretgetni. A következő én voltam, Schott Henrik lett a párom. Kaposszekcsőre költöztem hozzá és a szüleihez. Amikor várandós lettem és közelgett a szülés ideje, Anyu levelet küldött Henrikkel (én már táppénzen voltam). Ma is őrzöm ezt a levelet. Praktikus tanácsokkal látott el és a végén írja: Marikám, sokat vagyok veled gondolatban, légy türelmes, azért az új kis életért meg kell szenvedni, de majd a jó Isten segítségével túl leszel rajta. Csak mindig gondolj arra, hogy Nektek is lesz egy olyan drága életkétek, mint a kis Jancsika. Ennél nagyobb boldogság nincs a földön, magunkénak tudni egy apró emberéletet!

1964-ben Vera mondta ki a boldogító "IGEN"-t, Bális Pista lett a párja. Ők is kaptak egy szobát a "FÉSZEK"-ben. Lali volt a következő, felesége Mátis Éva lett. Ők először albérletbe költöztek. Majd hamarosan Éva szolgálati lakást kapott Baranyajenőn. Erzsi 1967-ben kötött házasságot diákkori szerelmével, Godó Gyurival. Ők is kaptak egy szobát, sőt konyhát is a szülői házban. Az ÁFÉSZ lemondott az üzlethelyiségről Apu kérésére és ezt alakították át nekik. Most egy nagyobb szünet következett, majd 1973-ban Klári fejét kötötték be, Deres Laci lett a férje. Ők társas lakásba költöztek, Komlóra. Jenő 1974-ben nősült meg, felesége Wunderlich Erzsike. Az otthonuk a Mecsekfalu-i szülői ház lett. Tóni 1978-ban kötötte össze életét Józing Marikával. Ma is ott élnek az Anna utcai szülői házban. Tóni kivételével egyikünk se él az eredeti otthonában. Béla sosem nősült meg. Annuskával, Guttyán Annával hosszú élettársi kapcsolatban Tarróson éltek. Sajnos Béla betegsége miatt megszakadt a kapcsolat. Azóta már Béla elhunyt, szülei sírjában hajtotta örök álomra a fejét.

Anyuékra szomorúság szakadt, amikor elköltöztek a gyerekek, unokák. Nyári szünetben azért élvezhették az apróságok társaságát. Néha az egész csapat jelen volt: Jancsi, Ildi, Ilike, Pisti, Lali, Péter, Eszter, Csöri, Peti, Gyurika (A többi még kicsi volt.). Nem mindig volt gondtalan velük az életük, Apu néha megrendszabályozta őket. Anyu főzött rájuk, igyekezett a gyerekek kedvébe járni. Ildi lányom kedvence volt az olajban sült krumplis pogácsa. Ili, Erzsi sokat segített Anyunak és a nagyobb unokák is tudtak már dolgozgatni (pl. zöldbab előkészítése a főzéshez stb.).

Anyu, Apu nem panaszkodott, pedig biztos fárasztó volt nekik, de Ők boldogan vállalták, csakhogy az unokák a közelükbe lehessenek. Ebből az időből is van egy levelem Anyutól, amit őrzök. Gyerekeknek meghagytuk, hogy 1/2 5-re mindig jöjjenek haza. Péter késve érkezett és a következő levelet hozta: "Marikám! Nagyon kérlek, ne bántsd a kisfiadat, ki tudja, meddig jöhet még a mamához. Sokat dolgoztak, tápot, cementet, meszet hoztak, egértelenítettek, fölszedték a téglát az istálló résznél. Nagyon kérlek még egyszer! Csókol Anyu!"

 

   1977-ben Apu agyvérzést kapott, nem tudott beszélni. Bíztunk benne, hogy újra megtanulja a szavakat kimondani. Sajnos egy újabb agyvérzés végzetes volt, 1978. október 5-én meghalt. Anyu egyedül maradt a Bélával. Próbálta elfoglalni magát, a háztartást ugyan úgy vezette, mint előtte. Szeretett keresztrejtvényt fejteni. A cigarettáról sajnos nem tudott lemondani. Egészsége megromlott, Pécsre a Tüdőszanatóriumba került. Sajnos onnan már nem jött haza, 1981. 02. 03.án elment Apu után.

 

   Szép, tartalmas életük volt, sok-sok aggodalommal és nehézséggel. Gyermekeikben örömüket lelték, az unokákban még hatványozottabban. Anyut a Magyar állam is elismerte, Anyasági Érdeméremmel tüntették ki. Azt hiszem, Ők boldog emberek voltak.

   Nem tudom, hogy az írásomból kiderült-e, milyen Édesanyánk volt Ő nekünk. Ha nem egészen sikerült, nézzétek el nekem. A nagy zseni költőnk, Petőfi sem talált rá szavakat: "nincsen rá szó, nincsen fogalom." Hát akkor mit akarok én?!

Boldog vagyok,hogy ők lehettek a szüleim és sajnálom, hogy életükben nem mondtam Nekik, de remélem érezték!" 

Kolbásztöltés hazai ízekkel

Gyermekkoromban minden beköszönő télben részese lehettem disznóvágásoknak. A húsbolt mellett ilyenkor a családunk számára is késnek szaladt egy-egy hízó. Ment is ez addig, amíg édesapám fel tudta nevelni ezeket a jószágokat, amíg mi ki nem repültünk mind a kilencen. Régóta már csak emlék a kisütött zsírral megtelt véndő és a további feldolgozásra, füstölésre váró ízes termékek sokasága. 

Mostanában visszaköszönnek ezek a régi képek a valóságban is. Vera nővéremnél találkozunk december, január hónapokban és kolbászt töltünk. Megvásárolja a hozzávalót, szól a testvéreknek, indul a darálás, fűszerezés, keverés. Jöhet a töltés, mikorra mind ott vagyunk, akik éppen ráérünk. Az eszközök velünk egyidősek, de inkább korosabbak. Nyolcvan év körüliek lehetnek. A töltő fogaskerekei csikorognak néha, a tömítés se tökéletes már, de a berendezést tekerő emberi karok is egyre fáradékonyabbak. Kiürülnek a nagy edények, füstre kerülnek a bélbe költözött felvágottak. Jöhet a takarítás, az ebéd, folytatódhat a testvérek -legtöbbször múltba röpítő- beszélgetése.

Így történt ez legutóbb is. Idegen nincs közöttünk. Rajtuk kívül, ha más is jelen van, ő egy szeretett rokon, vagy kedves, közös ismerős.

 

    A múlt alkalommal szabtam és párokra formáztam az asztalon kígyózó kolbászt. Legutóbb siettem, hogy már kezdéskor ott legyek. A munkát illetően az igyekezetem ezúttal felesleges volt, mert a lányok előző nap a bekeverést követően késő estébe nyúlóan a töltést is elvégezték. Másnapra nagyon lehűlt volna, indokolták ezzel a sietségüket. Nem estem kétségbe, örömmel vettem részt a tereferében. Az ebéd utáni kávét dalok is követték. Körbe ültünk és rákezdtünk. Vidáman énekeltük a még gyerekként megtanultakat, egyiket a másik után. Ili karmesteri feladatokat vállalt be, amikor rákezdett egy dalra, amit kánonként zengtünk: "Kismadár szállott a házamra, szép mint a csillagos ég!... Hirtelen elhagyott s másnak a házára szállt." Vera sapkát tett a fejére, amit egykor nagyfia viselt, talán ezért éreztem a hangját néha szomorkásnak. Klári visszafogottan dalolgatott, mint ahogyan azt szokta. Két ének között verselésre is futotta. Én elkezdtem és Erzsivel együtt szavaltuk Puskin Anyeginjéből Tatjána levelét a költő nyelvén: Я к вам пишу – чего же боле? Что я могу еще сказать?                                       A közös verselésnek valamiért mindenki nagyon örült. Eszünkbe jutott "száz"éve nem hallott dal is, nem tudom ki kezdte, talán Puskinal rokon nyelv hozta elő?  És elénekeltük a grúzok egy népdalát, a Suliko-t. Margit velünk töltötte el dolgos  napját. Ahol tudott, örömmel kapcsolódott zenés délutánunkhoz.

 

   Heten vagyunk még és ezen a napon öten ajándékot kaptunk. A találkozás és az együtt eltöltött órák örömét. Édesapánk és édesanyánk -ha létezik ilyen- szerető szívvel tekinthettek le ránk.