Narcissus

   Megbékéltem már azzal, hogy neveket felejtek. Nagyon sok volt belőlük a fejemben. Már elég régóta élek begubózva, meg aztán az évek is futnak. Mégis kíváncsivá tett a dolog. Előszedtem egy tablóképet 1963-ból. Büszkélkedünk mi azon nyolcadikosok, mind a negyvenegyen. Emlékezetemben felfrissítettem a neveket, évekkel ezelőtt történt mindez. Ha most rákérdezel, ábécé sorrendben hibátlanul és hiánytalanul felsorolom egykori pajtásaimat. Még sincs akkor még olyan baj az emlékezetemmel. Vagy mégis?

   Unokáim zongora játékát hallgatva felötlik bennem egy régen hallott dallam. Eldúdolom és Esztit kérdezem, ismeri-e? Nemleges válasz után címeket mondok és az unoka a You Tube-on sorra megszólaltatja azokat. Nem találtuk meg, pedig egykor vájt fülnek is élvezhetően játszottam. Hát ennyit erről! Bosszantott a dolog. Lekottáztam a kezdő sort azzal a szándékkal, hogy néhány nap múlva kiszabadítom a hangjegyeket a soraik közül egy testvéri találkozón. Méri néni annak idején minden bizonnyal a többiekkel is megismertette ezt az otthoni zongora órákon. A cetlit a találkozó reggelén vettem a kezembe és amikor eldúdoltam, magamon is mosolyogva kimondtam a címet: Narcissus. A testvéreimtől nem kérdeztem meg, így már nem is lett volna ildomos.

   Megkerestem a szerzőt. Ethelbert Woodbridge Nevin személyében egy XIX. század második felében élt amerikai, zenét is komponáló pianistáról olvashattam. Szégyellnem kellene, hogy nem is hallottam felőle? Nem hinném. Végighallgattam a melódiát több hangszeren is eljátszva, mindegyik elnyerte a tetszésemet. Meggyőződésem, hogy a húrok hangjai szívekhez szólnak a nárcisz virágának közvetítésével. A keresgélés közben találkoztam még mitológiai alakkal, a nárcizmus fogalmával, Freuddal. Igaz, hogy ez utóbbiak már korábban is terhelték valamilyen mértékben a tekervényeimet.

A kertemet sárga nárcisz ékesíti, néha még vázában is díszeleg. Ezután azért másképpen fogok rájuk tekinteni. Elhessegetem még a gondolatát is annak, hogy a beképzeltség, hiúság, önhittség, önzés fogalmakat ezeknek a virágoknak a nyakukba varrjam. Sajnos sokakat ismerhetünk, akár csoportokat is, akiken ott lógnak mind a nárcizmus jellemzői. Elég csak belelapozni egy újságba, vagy bepillantani parlamentünk életébe. Olvasható és látható a tükörképükbe szerelmes emberek számának növekedése.

Egy zongora darab nagy nehézséggel megtalált címe így adott nekem új ismereteket. Mondhatnám azt is, hogy okosabb lettem, több lett fejemben a felejthető. Nem is fogok ezután kétségbe esni, ha valami nem ugrik be rögtön. Kivárok türelemmel...

Ismét a tíz kicsi szó

Emese május hónapban ünnepelte születésnapját. Ígéretemnek eleget kellett tennem, hasonló ajándékot  adtam, mint nővérének, fiatalkorúvá válása alkalmából. Tintába mártottam a tollat és neki is faragtam egy versikét. A mondanivaló azonos. Elodie Cazes szájjal festett, kedves rajzából fakadó tíz szavam kötelezően ugyanaz. Mi is lett belőle, lássuk csak! 

 

 

Tíz kicsi szó

 

Nem tudtam az ismétlődő csodáról,

lakodalom volt, már közöttünk táncolt.

Gyorsan jött a tavasz, vele Emese,

ezt a nevet verseltem,

Hajnali Fény Kedvese. 

Kimondani nehezen akartad,

de ahogy én régen kértem,

kis szívedbe befogadtál

csendesen, szépen.

És futnak a játékokkal teli, tarka évek...

Sokadszorra marja orgonámnak

virágát a nap tündöklő fénye.

Nekem sok, neked kevés.

Fiatalkorú lettél,

legyen ez most neked elég!

 

Kapsz majd kérdést ezerszámra,

vigyázz a válaszokkal,

örömöd ne bánja!

Légy kíváncsi, legyél jó barát,

ne számítson mennyi a karát!

 

A szeretetből, belőled áradó kincsedből

bátran adj!

Nem üzlet ez, mégis jól fizet.

Kamatostól visszajön,

csak őszintén hidd ezt.

 

Arcodra a mosoly fakad,

felrepíti lelked szabadságát.

Olyan pillanat ez,

amiből felnő a perc, az óra, a napok és évek,

egy egész gyönyörű élet.

Emesének születésnapjára, 2021. május 25-én, sok szeretettel a Papától.   

 

Elodie alkotását a cicát és a kis állatkát körülölelő természetet már bemutattam. Mindhármunk -elsőként eszünkbe jutó- tíz szavát ott elárultam. Eminek ugyanazt kívánom, amit Esztinek, megismétlem. Kísérje életének útján a kiválasztott szavainak valós tartalma, tegyék Őt boldoggá!

 

 

Maguknak köszönhetik

Május 1-től megszűnnek városunkban a televíziós adások, sőt annak archívuma is eltűnik a szemünk elől. A főszerkesztő üzente ezt nekünk, amikor megköszönte, hogy velünk együtt, értünk dolgozhatott.

A működés első évtizedében kifejezetten jó munka-kapcsolat alakult ki a TV munkatársai és a tűzoltók között. Lehetőséget kaptunk az életünk -kudarcaink és sikereink- bemutatására, tűzvédelmi propaganda kifejtésére a lakosság, a város intézményeinek irányába. Jóleső érzéssel töltődhettünk fel, amikor egy-egy munkatárs váratlanul jelent meg a laktanyánkban a műsoridőből még hiányzó két percnyi anyag elkészítése céljából. Azért mellettünk rendszeresen bemutatkozhattak Komló üzemei és más intézményei is, természetesen.

Olvasom a polgármester nyilatkozatát és nem igazán érzem ki abból az aggodalmat, a féltést a közéleti, információs és egyéb műsorok sorsának alakulása, dadogása, hiánya miatt. Ígérete szerint a város történelméhez tartozó sokéves archívum láthatóvá tételén majd fáradozik. A kétkedés csírája bujkál bennem. Tíz évvel ezelőtt a szabad sajtóért írtam le a gondolataimat, eredménytelenül. Annak idején élhetett volna a színvonalas helyi lap, a Komlói Újság megmentésének lehetőségével, de a választott vezetőnk nem tette meg azt. Helyette olyan lapot működtetett, amelyben a cikkek döntő többségében a neve volt olvasható és látható a róla készített fotó. A komlói "kisember" abban soha meg nem szólalhatott. Ez is elmaradt és a postaládáinkba ma bedobott Komlói Kirakat ugye jóakarattal sem sorolható a közmédiák közé. A kéthetente -most már kinyomtatott formában is-megjelenő Komlói Újság a fenntartó igényei szerint a tisztességes munkát tükrözi, ám ettől még nem az igazi média. Hogyan is lehetne az, amikor mozgásterét az a vezető határozza meg, aki sok-sok hónapja, a választási eredményekre fittyet hányva, önhatalmúlag azt tesz a városunkban, amit csak akar.

Nálam korosabb emberek még helyi rádió működéséről is beszéltek. Kicsi dobozként harsogtak a megszületett városunk kisgyermek korában. Milyen volt, nem tudom, csak képzelem. Hosszú ideig nem hangoskodhatott, mert akkor már nekem is emlékeznem kellene arra. A XXI. században a szén kitermelését  becsülettel teljesítő, az országos igényeket mindig hűségesen kiszolgáló városban se rádió, se  önálló sajtó, se televízió! Magunkra hagytak volna bennünket? Vélhetően ezzel nem is vagyunk egyedül.

Visszatér talán a kisbíró, dobol és közhírré tesz? Nem valószínű. Így jártunk hát, tovább szegényedtünk médiák ügyében. Nem lehet erről elégszer beszélni.Minden apró változást ki kell értékelni! Az internet hullámai bizonyos mértékben kielégíthetik ugyan a kíváncsiságunkat, de mindenkinek nincsen arra alkalmas eszköz a birtokában, hogy azt lássa, hallja.  Egy ekkora városnak mint Komló, tudni kell működtetni egy saját tévét és sajtót. Mert ez a két eszköz az, amely segítségével beszélgetni tud polgárával az önkormányzat. Talán nem akar szóba elegyedni velem, talán nem is kötelessége az? Pedig én vagyok a választó állampolgár, értem és rólam szól ez az egész önkormányzatiság! Most kezdem végre megérteni a sajtónk és televíziónk halálát. Maguknak köszönhetik, függetlenségük és szabadságuk iránt érzett elkötelezettségük ölte meg őket.

Nem hamis arany

A szirénázva robogó piros autóban, mások segítségére vonuló tűzoltók soha nem tartoztak a fizetéskor vastag zsebbel hazatérők közé. Ők azok-az 1/1-től a 2/3-ig-, akik ma sem dicsekedhetnek átlaghoz közeli bérrel, biztos megélhetést adó keresettel. Mégis mi lehet az oka annak, hogy az embereknek egy kis csoportja önként vállalja e veszélyekkel teli hivatás gyakorlását? Talán a környezetükben élők példája, vagy egy remélt jó kollektíva? Talán az egyén lelkében élő meggyőződés, segíteni akarás? Bármi is legyen az, semmiképpen nem a havi apanázs összege. Nem turkálok senkinek a zsebében, mégis tudom, hogy az életét kockára tevő kis tűzoltó és országos főnöke között bérül adott forintokban a különbség óriási. Valami kicsikét ellensúlyozni lehetne jutalmakkal, előléptetésekkel, ám megoldásként ez komolytalan kísérlet lenne. Meg aztán a légzőkészülékben felderítést végző őrmester nem állhat gyors egymásután a Köztársasági Elnök elé a harmadik tábornoki rendfokozatáért.

Nem is erről akartam írni! Nehezen fegyelmezem magam. Egy olyan kitüntetésről szereztem tudomást, amihez nem kell felterjesztést készíteni és azt sokakkal jóváhagyatni. Amilyenért nem lehet sorba állni az adományozó előtt csak akkor, ha az elismert az életével szolgált rá a magas elismerésre.

Együtt szereltünk fel abban az évben és húztunk lábainkra marhabőr csizmát minden második huszonnégy órában. Ő beosztott tűzoltó maradt egészen a nyugdíjazásáig. Becsülettel teljesítette feladatait, ahogyan tette azt a Keleti- Mecsek megszelídült dombjain ékszerként csillogó falvakban élő hivatásosok többsége. Nyugdíjba vonulásakor fiáról beszélgettünk, akit szeretett volna a szürke egyenruhások között látni. Előfordult ilyen már máskor is és megtörtént most is. Távozását követő ötödik évben felvettem a gyermekét. Szorgalmas, csendes fiatalember, akivel sokáig nem léphettem át a laktanya kapuját, mert elértem a felső korhatárt. Vonulós tűzoltó ma is, mint egykor az édesapja. Szomorúan tarkítják életét az események. Halál kopogtat be többször is a családja ajtóin, válás a társtól, gyermekétől. Próbatétel, nehezen viselhető élet. De kijött a fogva tartó, ragadós kátyúból! Új társat talál két leányka gyermekkel és megszületik a közös baba is. Ám ennek a kicsinek sokáig nem kellett copfba fonni hajacskáját. Sérülten született, kedvenc zsiráfját szorongatva hagyta itt ezt a világot. Emlékét az édesapja örökre megőrzi, nem csak a lelkében. A pici karokban szorongatott állatfigura alakja, tetovált formában a vigaszra szoruló apa testét díszíti. 

Minden energiáját a hivatása teljesítésére, a családját eltartó munkájára összpontosítja. Nem tudom, hogy a bő másfél évtized alatt részesült-e jutalomban, kitüntetésben? Nem divat manapság ezeket osztogatni a végek harcosainak. Ha a parancsnokától nem is, de családjától annál nagyobb elismerést kapott. A lányok nem akartak elszakadni az otthontól. Kollégium helyett a bejárást választották és leérettségiztek. Ma már felsőbb iskolák hallgatói. Felnőttek, nagykorúak lettek és egy születésnap kapcsán meglepő ajándékot nyújtottak át az apjuknak elismert embernek. Hivatali okiratot annak bizonyítékául, hogy ők mostantól az újszülöttként kapott vezetéknevük helyett nevelőapjukét fogják használni. Nem is lehet ez más, mint az élettől kapott díszes korona. Nem is tudnék hirtelen szebbet, jobbat, nagyobbat kitalálni. És az biztos, hogy amit ez a két lány adott, az nem hamis arany. Vagy talán értékben ki sem fejezhető, csillogó gyémánt?                                                                                                                                                                           

Érctorkok harsogva zúgják a szélnek

Részvételünket a II. világháborúban a tankönyvekben leírtak szerint oktatják. Az olvasnivalót az aktuális hatalom adja a diákok kezébe eltérő tartalommal, különböző megvilágításokkal. Magam nyugodtan tanulhattam a históriát magasabb osztályokba járó testvéreim többször is kiolvasott könyveiből, mert annak idején nem volt kötelező újat vásárolni, mivel a tartalmukban az évek során egy szemernyit se változtak az újabb kiadások.

A történelmet mindig a győztesek írják, nem feltétlenül egyezik az meg a valósággal. A minap végighallgattam egy mélyre leásó kutatót, aki Magyarország kifosztásáról beszélt. Az ember sok mindent tud és gyanít, ám amit ez a múltunkban búvárkodó elmondott!? Még javában dörögtek az ágyúk fővárosunk megtisztításáért, de már szőtte hálóját a Nyugat tőkéje. Nagyon gyorsan el is érte célját és ehhez társtettesként az idők folyamán csatlakoztak még sokan közülünk is, bátran ügyeskedő "hazafiak". A végeredmény a tőkés kizsákmányolás lett. A szorgos munkás-kezek által megtermelt nemzeti jövedelemből csak picurka darabocskák maradtak a munkába járó embereknek. Csak annyi, hogy megélhetési kényszer szülje meg a másnapi munkába állást. A sok-sok milliárd forint pedig szárnyra kelt és titkos manővereket is végrehajtva határainkon túl pöffeszkedő bankok trezorjaiba került. Így élünk már legalább háromnegyed évszázada és ha fel is csillant néha-néha valami-féle halvány remény, mindig előkerültek olyan emberek és eszközök, amiknek a vége koppintás lett a kisember bizakodó buksiján.

Akkor mit jelentsen nekünk április negyedike? Az internet hasábjait lapozgatva arra a következtetésre kellett jutnom, hogy ebben a kérdésben is -mint annyi sok másban- rendesen meg vagyunk osztva. Nyugati határainkon még folytak a harcok 1945. április 4-én, de a türelmetlenkedő szovjet hadvezetésnek lejelentették, hogy országunkból kisöpörték a megszálló német hadsereget. Így lett ez a dátum a felszabadulásunk megemlékező ünnepnapja. Énekeltük is piros nyakkendősen: "Éljen április 4, te a hála ünnepe légy! Míg a szívünk ver, őrzi hűséggel szabadítónk hősi nevét." Daloltuk is évtizedekig, ki örömmel, ki muszájból. Egyszerre csak elmaradt. Az ünnepnap és az ének is. Mára pedig odáig jutottunk, hogy egyetlen sor sem íródik, egy hang se szólal meg róla. Pedig hát a népünk történelméhez tartozik ez az egykor piros-betűs ünnepnek nyilvánított nap is. Miért kell elhallgatni, letagadni, nem tudom. Nem szabad megismerni az unokáimnak azt, hogy a papa diákkorában tanítási szünet volt ezen a napon? Ennyi erővel bármit elhagyhatunk. 

Egyszóval ebben az évben egyetlen szót nem hallottam, napilapom hasábjain nem olvashattam április 4-ről, hazánk felszabadításának ünnepéről. Való igaz, rossz lóra ültettek bennünket, le is estünk róla rendesen. Szabadságot hozott volna fővárosunk rommá bombázása? Nem hinném, csupán megteremtett egy másik világot, amelyben sokáig ehettük a kiszolgáltatottak kenyerét. Országunk történetéhez mégis hozzátartozik az, hogy közel fél évszázadon keresztül kötelezően emlékeztünk meg a szovjet hadsereg áprilisi sikeréről. Vitatkozás és egymás bántása nélkül ünnepelje hát, aki akarja. 

Vajon bekerül-e egykor piros betűvel jelölten naptárunkba felszabadulásnak értékelve, a bő három évtizeddel ezelőtti rendszerváltás kitalált kezdő napja? Nem tartom valószínűnek! Mert elrontottuk azt és nem is igyekszünk helyreigazítani. Szabadon járkálni hagyjuk közöttünk a gyűlölködést és a kiszolgáltatottságot. Uralkodni engedjük fejünk felett a pénzt megszemélyesítő Mammont, ahogyan azt a költő mára is érvényesen kifejezte: "...aki ült hízott Gőggel rajtunk s szájától milliom Élősdi csák kígyózott szerteszét..."A Gellért hegy hirdette szabadságunk már-már kibontotta szirmait, hittük ezt naivan jó harminc éve. De a virágok porzásához nem volt elég a szorgos méhecske és a kevéske érett gyümölcs néhányak kosarába landolt. 1947-óta továbbra is a Horváth-kertben rostokol a szabadságunk, még mindig nem mer onnan kilépni. Vagy talán erős pántokkal szorítva, tudatosan tartják lakat alatt? Nagy kár, ha így van, mert végre lenne egy olyan piros betűs napunk, amikor jó kedvvel ébredve, ünneppé varázsolhatnánk a magunk és mások napját. Írom mindezt egy olyan május elsején, ami csak a naptártól piros.  

           

Ballag már a "vén" diák

Unokám alig kezdte meg gimnáziumi tanulmányait, az oktatási intézmény bezárta diákjai előtt a kapuit. Covid-19-nek nevezték el a földkerekség minden zugába megbújó vírust, amely a számítógép elé ültette a tanárt és a tanulót egyaránt. Kínlódás ez így mindenki számára! Hiányzik a személyes kontaktus, a jó pedagógus hangja és odaadó figyelme, a pajtások csibészsége és szerető közelsége.

Tavalyi ballagásán nem vehettem részt. Tárgyi ajándékot azért kapott és üdvözlő sorokat. Ezek megfogalmazásához egy éppen akkor olvasott könyv szerzője adott ötletet és segítséget. Békés Sándort az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójának alapító vezetőjeként ismertem meg. Kapcsolatunk a stúdió tűzvédelmét szolgálóan hivatali, korrekt és majdnem baráti volt. Nyolcvanadik évében, egyik könyvét olvasva idézhettem fel emlékét. A vadászó ember életének velünk is megosztott cserepeit rakosgattam fel egy olyan tetőre, amely árnyékában Esztit nem tűzheti az égető napsugár, nem csapkodhatja a viharos erejű szél.  

Gondolatait csokorba kötözve adtam át a ballagó gyermeknek azzal, hogy cselekedeteiben ne tartsa azokat kötelezően megtartandóknak, irányt szabóknak, talán csak megfontolandóknak:

" Olyan kevés, akár egy mosoly is elég a boldogsághoz. Minden találkozás egy élmény, egy kaland. Legyen egy mindenkinek menedéket adó kaliba. Az élet tanulás és tanítás, alkalmasság, bizalom, szeretet, gátlások oldása. Része vagy a földnek, fáknak, égnek, zajoknak, illatoknak. A karácsony nem a gyertyagyújtással kezdődik. A régi emlékek fontosabbá válnak, szemlélődé öröme, emlékezés nyugalma. A kutya és az ember igaz kapcsolata. A vadászat lényege maga a vadászat: bizakodás, izgató küzdelem, remény. A szarka gyáva, mégis szemtelen és fosztogat. Csak egy csepp könny, nem sírás az. Csendben, némán is szól a zene. Életünk feladataiban törekvés a hibátlan teljesítésre. Nagyapa százszor hallott történetei. Hálaérzés nem súlyos teher, felszabadít, megerősít, boldoggá tesz. Hazaszeretetünknek is hálaérzés az alapja."

Ezt a tizenhat kipattanó szikrát jelöltem meg olvasás közben a grafittal, tartottam tovább adni érdemesnek. Külön-külön eltöprenghetek mindegyiken egy koros nagypapa fejével. Valamennyiről egy-egy novella vagy akár regény is íródhat, íródott. Az író kölcsönvett sorai közül több is van olyan, amelyik egész életre szóló. Korai volt talán egy kamasz lányka kezébe adni? Nem hinném, de a befejező soraim azért unokámhoz szóltak: Most kilépsz egy iskola ajtaján és belépsz egy okkal nagyobbnak a kapuján. Tanulj becsülettel úgy, ahogy ezt eddig is tetted. Ne ijedj meg attól, hogy a következő évek során lassan felnőtté válsz, ez a dolgok rendje. Nekünk úgyis örökké gyermek maradsz, a mi kicsi Hold Anyától megszökött unokánk. Végül nem feledkeztem meg gratulálni az iskolából és azon kívül megszerzett -testét és lelkét gyarapító- tudásához. 

Remélem, hogy gimnáziumának kerekei gyorsan megtalálják a járt utat és Eszter néhány év múlva újból feladat elé állít, hogyan emlékezzek meg ballagásáról. Ott leszek azon személyesen, ez a legbiztosabb megoldás. Búcsúzhat-e majd úgy az osztályfőnökétől, ahogyan azt tette a múlt nyáron? Talán jobb is, hogy nem láttam azt élőben, mostanában már olyan gyorsan és sűrűbben fordul elő, hogy a szemeimet dörzsölgetem. Vagy törölgetem? 

Hiányzó munka

Az 1980-as években már közismertté vált az, hogy a város tűzoltói szívesen adják kétkezi munkájukat Komló szépítéséhez, fejlődéséhez. Természetes volt ez már az itteni szolgálati napjaim kezdetekor. Megismerhettem egy minden munkához  jól értő személyi állományt. Nem is volt szükséges külső szakembert hívnunk életfeltételeink hátterének megfelelő szinten tartásához. Ezért hát az sem volt véletlen, hogy egy-egy közösség a segítségünket kérte. A fizetségünk a köszönöm volt, amihez gyakran társult a háláról árulkodó mosoly.

A Komlóhoz csatolt kis község tanácstagja hajlottabb kora ellenére frissen és agilisan tette a dolgát. Addig kopogtatott a tanácselnök ajtaján, amíg az meg nem nyílt aktuális kérelme teljesítése előtt. Így fordulhatott elő az, hogy a város is segítette  Szent Márton püspök templomának felújítását. Félig szabad, félig szolgálati időben jeleskedhettek a fiúk. Társadalmi munkának hívták akkor az ilyet és az is volt. Száznyi ember kedvére -Isten örömére a hívők szerint- segítettünk megújítani az egyre ritkuló szentmisék otthonát. Senkit nem érdekelt, hisszük-e Istent, mindenki tette a dolgát jó kedvvel, felebaráti szeretettel fűszerezve. A búcsú-vacsorát -szorgos munkával eltöltött napok után- jóízűen még délután elfogyasztottuk. A falu néhány asszonya remekelt a kiválóan fűszerezett vegyes pörkölt elkészítésével. A nokedlit is megfelelő méretűre szaggatták. Márton püspök felújított otthonában első alkalommal celebrált szentmise a köszönömről, az egymásnak nyújtott segítségről és a szeretetről szólt. 

Az ablakon kiszökött papagájt porlasztott sugárral "lőtték" le a fáról, így adhatták vissza az idős néni kezébe. Sziréna nélküli kísérlet volt ez és sikerült. Társadalmi munka volt a javából. Én nagyon sok embert ismertem meg, közülük sokat kötelezőn, hivatali kapcsolatokból eredően. Mégis csak elvétve fordult az elő, hogy magam hoztam volna a "plusz" munkát. Tűzoltók jöttek és kérték a lehetőséget, meg is kapták. Szülőfalujuk kicsiny emlékházától a bajba jutott tűzoltó házának javításáig. A feladat mindig önként vállalt volt. Ha a munkába mégis belecsöppent valaki akaratlanul, az csak a javára szolgálhatott. Minden befejezett munkának a kölcsönös öröm volt a kísérője. Engem a büszkeség érzésével töltött fel az, hogy ilyen közösségnek lehetek egy vezetője.

A laktanyán kívüli elfoglaltságok soha nem ütköztek a szolgálat érdekeivel, nem eredményezhették a tűzoltások és műszaki mentések késedelmét. Azóta a tűzoltói munka rendje alaposan megváltozott. A mai állapotok nekem -régtől nyugdíjasnak- nem tetszenek. A baj az, hogy a ma szolgálatot teljesítőknek sem. Rosszul érzik magukat a munkahelyük falai között. Igazán jót tenne velük most egy kis tavaszi kikapcsolódás, például csemeték ültetése formájában. Örülhetnének az ágacskák zöldbe boruló nyújtózkodásának, felismerve bennük munkájuk köszönömmel fizetett gyümölcsét. Az idősebbeknek eszükbe juttathatná Szent Márton templomát, ahol nem tudom, járnak-e templomba az emberek, celebrál-e még misét a pap.

 

Tied a Nap

    - Mama, mi lesz ma a desszert? -kérdezi unokáim egyike, még a második fogást falatozva. És mindig előkerül kiadós mennyiségben az ebéd utáni jóízű csemege, bármennyien is üljük körbe az étkezőasztalt. A lányok be-besegítenek már az elkészítésükbe, legyen az valamilyen sütemény, vagy a legegyszerűbb pogácsa. Még soha nem fordult elő az, hogy gondot jelentett volna valami-féle maradék.

 "A nagymamám szakácsnő volt. Sokáig dolgozott a vendéglátásban édesanyám is." Így kezdte mesébe  illő sorait Edit. Ő az, aki mesterien tervez és kivitelez, ha a sütemények világáról van szó. Én kértem meg arra, hogy beszéljen a meglepetést okozó, posta nélkül is házhoz szállított mézeskalácsokról. 

A Mami krémes süteményei, a Papi lángosai és buktái mindig jelen voltak az életében. Úgy nőtt fel, hogy a házi sütemény szabadon fogyasztható csemegeként díszítette az asztalukat. A környezete, a szülő-nagyszülői példa természetessé tette számára a konyha, abban is az illatozó sütő közelségét. Nem csoda hát, hogy ezek a mai napig szép gyermekkori emlékek egyfajta kötelezettséget is jelenthettek számára. Hirtelen lett nyugdíjas, azóta van igazán ideje a sütésre. Ki is használta a sorstól nem kért, de kapott lehetőséget és terápiaként kezelve sok-sok időt töltött el a desszertek birodalmában. Életének párja maga is kedveli a konyhát, alkalmanként önállóan készít el egy kiadós egytálételt, vagy éppen egy jókora adag sajátos ízesítésű kocsonyát. A süteményeket szereti, de hát annyit mégsem tüntethet el nem kívánt súlygyarapodás nélkül, amennyit szeretett asszonya megalkot!

"Amikor a szomszédokat megkínáltam egy-egy szelet sütivel, jóleső érzés töltötte meg a lelkemet. Láttam, hogy ilyen kicsinek is mennyire lehet örülni. Igaz, az én szívem is megbizsergett ilyenkor. Egy beteg kisfiúnak gyógyítására pénzt gyűjtöttünk, ám a forintokat kezelő alapítványban csalódnunk kellett. Ettől kezdve -mert sok pénzt adni úgysem tudok- elhatároztam, hogy a környezetemben élő beteg gyerekeknek születésnapi tortát sütök. A kölcsönös öröm soha nem maradt el."

"Örömsüti" csoportban álltunk össze, mi sütni szeretők. Karácsonyonként megleptük az Anyák Otthonát, Idősek Otthonát, Hajléktalan Szállón élőket, Mentőállomás dolgozóit és még másokat. Nyugdíjas tűzoltóként én magam is örülhettem egy év karácsonyán ennek a nemes gesztusnak, mosolyommal az ajándékot ki is fizettem. Sajnálom, hogy ez a csapat időközben morzsolódott, végül elfogyott. Az egésznek az úttörője azonban a példaértékű tevékenységét gyakorolja ma is!

"Tudom, nem nagy dolgok. De ha olyanok arcára csalok egy pillanatra mosolyt, akik sokat tesznek a közért, az számomra olyan jó. Örülök, ha adhatok. És örülök, ha a gyermekeim is ezt látják tőlem. Sőt, az unokáim is! Amikor készítettem a karácsonyi mézes embereket a lányom kollégáinak, unokám megkérdezte: Ugye ő is vihet az osztálytárainak? Hát persze, hogy vihetett! A házunkban nagyon sokan élnek magányosan. A postaládába bedobott kis mézeskalács figura is örömet okozott nekik. Ahogy húsvétkor is. Egy kis ovis kérdezte egyszer, hogy mit teszek bele? Mert az anyukája is így süti, de az enyém finomabb. A fülébe súgtam a titkot: A szívemet és a lelkemet. Azóta eltelt pár év és ha éppen látom a suliból a buszra menni, kiadok neki egy.egy sütit. Mindig mondja, tudom ám a titkot! És ezek a kis apró örömök, amik erőt adnak. Mint most azok a muffinok, amiket az oltópontra vittem. Szeretettel készültek. Nem volt nagy dolog, igazán kis apróság. De jó volt látni az örömüket. Remélem, kicsit feldobtam vele a mindennapok egyhangúságát."

Ez az előző bekezdés szó szerint idézett. Mindazt tartalmazza, ami az egészben fontos. Ha előtte és mögötte nem mondok semmit, akkor én mégis csak hiányzok. Folytatom tehát, még ha máshonnan lopkodok is.

Amikor a tanár leíratja a gyerekekkel osztálytáraikról a jót, fogalma sincs arról, hogy az általa leírt és egyénenként kiosztott összegzések egy életen át féltve őrzött kincsekké válnak. A Nőnapra készített ehető cserepes virágok, a húsvéti nyuszi fej-és popo bonbon, a mazsolás kalács a Maxi King tortával, a karácsonyi ehető fenyődobozok mindegyike arra ösztökél bennünket, hogy a szerzőjéről a kiosztott papírlapokra csupa jót írjunk. Radnóti jut eszembe, a Nem tudhatom. A süteményeihez köthető minden ötlete és cselekedete jól álcázott hazaszeretet. Kedves ő és őszinte, ezeket a tulajdonságokat másokban is felismeri és..."Nem tudom neked adni a napot, De tudok adni egy pillanatot," (Dévényi Erika)  

Antigoné egy kicsit másképp

Unokám kötelező olvasmánya volt nemrég az Antigoné. A polcról leemeltem és gyorsan átfutottam a sorokon. Felfrissítve fejemben a tragédiát, nyugodtan adtam a kezébe, most már akár kérdezhet is. Szophoklészt helyére tenni az irodalomban általános műveltségi kérdés még lehet. A temetni, vagy nem temetni körüli emberi érzések részleteiben megfogalmazott ismerete talán már nem igazán fontos a ma emberének.

Milyen előrelátó voltam, jött a kisdiák, segítséget kért a dolgozatának elkészítéséhez. Igen ám, de a feladat számomra újszerű volt, rendesen elgondolkodtatott, alkalmas vagyok-erre? 

Papa, majd este megírjuk, jó? - mondta, majd elsietett számítógépéhez a következő órájára. Távozóban még szólt, pontosította a feladatot, az ókori tragédia megrendezését. Vissza nem fordult, nem láthatta a meglepődést az arcomon. Majd megbeszéljük, nem igazán törtem a fejem, folytattam valami megkezdett mást. Csak este a vacsora után ültünk le az étkező asztalához a lecke megírása céljából.

Beszélgettünk, többnyire én fejtettem ki a gondolataimat. Kicsi faluban élünk, kultúrházunk gátat szab a rendezői elképzeléseknek. És ahogy haladtunk előre, úgy terveztük meg az egyszerű színpadi díszleteket, a szereplők ruháit. Antigonénak hófehér ruhát kölcsönzött a tisztasága, Iszménét a félénksége rózsaszín ruhába bújtatta. Ahogyan haladtunk előre, úgy terveztük meg Kreónt is, ügyelve arra, hogy megjelenése tükrözze vissza határozottságát, erősségét és zsarnokságát. A kar csak egy ember volt, megtermett, erős hangú. A mi kis színházunkban minden széknek akadt gazdája, a sarokban még álltak is néhányan. Az előadás idejére a söntés is becsukott, vendégei csendben hallgatták az előadást. Antigoné, de még inkább Teiresziasz a jós a közönség felé fordulva tolmácsolták a szerző gondolatait. A félhomályban sejtelmesen világított a színpad felének hátteret adó -a női szereplőket befogadó- hófehér vászon. Másik felének Kreón-i sötétje elkerülhetetlenné tette a tragédiák végkifejletét.

A gimis diák meg-megállított, azután gépelt. Újra kezdtük a beszélgetést, ismét rögzített belőle valamit. Így ment ez háromnegyed tízig, amikor az unokám  befejezettnek nyilvánította a dolgozatot. Éppen ideje volt, mert ahogyan később megtudtam, este tíz óra volt a beadási határidő. Néhány nap múlva a szerző  huncut mosollyal dicsekedett el az ötösével, amelynek megszerzésében valami-féle részt én is vállaltam.

A dolgozatot azóta se láttam, nem is vagyok rá kíváncsi, örültem annak, hogy segíthettem. Csak magamnak jegyzem meg: Egy kicsit még dagadt is a mellem.

 

Hála Istennek!

Nagyon ügyesen rajzol az iskolába járni készülődő kislány. Ha megfeledkezik a környezetéről még énekel is. Leülök a zongorához és pötyögtetem az ismert gyerekdalokat. Hamar bekapcsolódik és az éppen keze ügyében lévő baba öltöztetése mellett csendben énekel. Szolmizálni kezdek, dó,re,mi,fá,szó,lá,ti,dó és vissza. Átveszi a feladat egy részét, ő ütögeti a billentyűket. 

Unokáim előtt nem ismeretlen hangszer a zongora. Egyikük elkezdte, a többinek mi sem volt természetesebb, mint kipróbálni. Hogyan szabadulnak ki a hangok a dobozból, ha az én ujjaim adják rá a parancsot? -kérdezhették maguktól az első nekifutáskor.   Örömmel látom és hallgatom bármelyikük játékát, legyen az egy sima c-dúr skála vagy egy Chopin keringő. Mindegyik kedvre derít. A Balaton-parti lányokkal ritkábban találkozok. Megelégedéssel tölt el már a látványa is annak, hogy zenélnek. Képzelőerőm van akkora, hogy a síkban is hallom őket.

 

Elfogadom a zongorát a zenét szolgáltató ember-alkotta eszközök királynőjének, még ha meg is kell osztania nagyságát az orgonával. Hangszerek királya pedig -az összes többi leértékelése és bántása nélkül- a hegedű. Persze ez csak az én véleményem és csak azért mondom, hogy dicsekedjek, mert közülük kettő is pihen a szekrényemben. Nem mondok le arról, hogy a gyerekek közül bárki is megtréfál, leemeli a polcról és fülembe húz egy dalt. Lehet az akármilyen darabos és fals, a legszebbként fog szólni, az már biztos!

 

Dominus, rerum, miraculum, familis planetárium, solis, lactae via, iderae. Így is szólíthatjuk nevükön a fehér billentyűket. Isten, anyag, csoda, bolygók családja, nap, tejút, égbolt. Ókori benczés szerzetes adta ezeket a neveket a szolmizációs rendszer tagjainak. Megöregedtem már, amikor D' Arezzo nevével találkoztam. Nem beszélt róla amatőr és profi zenetanáraim egyike se, az ének órák is eltitkolták előttem. Pedig hát egy oktávban benne van az egész világ! Arról nem is szólva, hogy abból több is van a legtöbb hangszer lelkében. A félhangokkal együtt  képesek ünnepi ruhát adni a teljes Univerzumra. 

 

Legközelebb, ha leülünk a zongora elé, mesélni fogok a billentyűkről. Világunk minden dolgáról, a csodákról, tejútról és énekelünk is. Sokáig varázsolhatja még széppé a napjaimat egy-egy ilyen "zongora" óra, hisz a tanulni vágyó legkisebb most született. A legnagyobbak már visszanevelnek,  éppen ma leptek meg a kérésükkel. Ebéd után ejtőztek a nagyszobában és betakarózva arra kértek, hogy meséljek. Micsoda emlék született! Remélem, hogy ezt soha nem falja fel a falánk sclerosis! És egyikük már hozta is az olvasnivalót. Megnyugodhattam, van még mit tennem. Meddig? Addig!

Fálá Bog! -mondaná így az én nagymamám!