A boldogság aranymadara

Hosszú ideig tartott az egykor fiatalként és demokrataként bemutatkozó parlamenti párt uralma. Megfeledkeztek ígéreteikről, fösvényekké váltak és csak a saját malmukra hajtották a vizet. Fukarok, szűkmarkúak és kapzsik lettek. Fösvénységükben -a kifejezés valódi tartalmát illetően-azért merőben eltérő módon nyilvánulnak meg. A felhalmozott aranyaikból másnak egy darabka sem jut, ám ők tejbe, vajba fürdőznek. Ma ezt olvassák fejükre, de ők csak mosolyogva osztják az észt a legapróbb felelősségvállalás nélkül.  Nincsen önkritika, eszükbe se jut bocsánatot kérő magatartást tanúsítani.

Soha nem fogjuk ezt a tizenhat esztendőt a mellünket verdesve dicsőíteni, inkább megtanulunk szégyenkezni, hogy ilyen sokáig tűrtük a kisemmizést, a megaláztatást. Leginkább mégis annak a csoportnak kell mélyen fejet hajtani az emberek előtt, akik soha egyetlen szavú kritika megfogalmazása nélkül biztosították égbe emelkedő kezeikkel a nekik is kamatozó kétharmadot. Ők azok, akik keresztényeknek és demokratának vallják magukat. Parlamenti viselkedésükben azonban ennek a csíráját se láthattuk vagy hallhattuk. 

Istennel takaróznak, micsoda szégyen ez! Kivitték a bűnt a Kossuth térre, az utcákra, az iskolákra. Jutott bőségesen a munkahelyekre is. Leginkább visszataszító az volt, amikor a pap a szentmisén politikai szemináriumot tartott a hívőknek, hirdetve Isten igéje helyett az aktuálisan elvártakat. Milyen lelkiismerettel nyújthatta át hívőknek a megszentelt ostyát, ha percekkel korábban ő maga követett el bűnöket? Megtehette, mert így cselekedtek többen is főnökei közül is. Azért én ismerek hívő, Istent szerető és őszintén hívő lelki atyát, aki nem engedte oltára közelébe sem az álszenteket. 

 

A katolikus egyház az emberiség történelme során viselkedett a Teremtő elképzeléseihez méltatlanul is. A Vatikán kicsi állam, irdatlanul gazdagon éli az életét, meghatározva a pápa tevékenységének formáját. A konklávé 2013 márciusában olyan embert ültetett a pápai trónra, aki a szolgálatának tucatnyi éve alatt annyit és olyanokat tett, amik -gyakorolt vallásuktól függetlenül- közelebb hozták egymáshoz az embereket. Ferenc pápa példát mutatott az emberiségnek. Munkájába csak bele-beleolvastam. Fantasztikus annak mennyisége és sokszínűsége. Nem teszek kísérletet se arra, hogy felsoroljam azokat. Legfontosabbnak az ember boldogságát tartja. Miért is ne adnám közre a sorait?       

„Lehetnek hibáid, szoronghatsz, sőt dühös is lehetsz, de ne felejtsd el, hogy az életed a világ legnagyobb vállalkozása. Csak te állíthatod meg a kudarcot. Olyan sokan értékelnek, csodálnak és szeretnek téged. Ne feledd, hogy boldognak lenni nem viharmentes égbolt, balesetmentes út, erőfeszítés nélküli munka, csalódások nélküli kapcsolat.

„Boldognak lenni azt jelenti, hogy erőt találsz a megbocsátásban, reményt a csatákban, biztonságot a félelemben, szeretetet a viszályban. Nem csak a mosolyt kell élvezni, hanem a szomorúságot is. Ez nem csak a siker ünnepléséről szól, hanem a kudarcokból való tanulásról is. Nem csak arról van szó, hogy boldognak érzed magad a tapstól, hanem arról is, hogy boldog vagy névtelenül. Boldognak lenni nem a sors végzete, hanem teljesítmény azoknak, akik tudnak önmagukban utazni.

„Boldognak lenni annyi, mint abbahagyni áldozatnak érezni magad, és a saját sorsod szerzőjévé válni. ” Sivatagokban sétál, de képes megtalálni az oázist a lélek mélyén. Minden reggel hálát adok Istennek az élet csodájáért. Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy félsz az érzéseidtől, és tudsz magadról beszélni. Legyen bátorságod meghallani a "nem"-et, és bízz a kritikában, még akkor is, ha az indokolatlan. A gyerekeid csókolózása, a szüleid ölelése, a barátaiddal költői pillanatok, még akkor is, ha bántanak minket.

„Boldognak lenni annyi, mint hagyni, hogy a mindannyiunkban élő lény szabadon, örömtelien és egyszerűen éljen. Megvan benned az érettség, hogy azt tudd mondani: "Hibáztam". Van bátorságod bocsánatot kérni. Van értelme azt mondani, hogy „szükségem van rád". Az a képesség, hogy kimondd, hogy „szeretlek". Váljon az életed a boldogság lehetőségeinek kertjévé... hogy tavasszal az öröm szerelmese, télen pedig a bölcsesség szerelmese legyen.

„És amikor hibázol, kezdd elölről. Mert csak akkor leszel szerelmes az életbe. Rá fogsz jönni, hogy a boldogság nem tökéletes életed. De használj könnyeket a tolerancia öntözésére. Használd a vereségeidet a türelmed edzésére.

„Használd a hibáidat a szobrász derűjével. Használd a fájdalmat, hogy ráhangolódj az örömre. Használd az akadályokat, hogy kinyisd az intelligencia ablakait. Soha ne add fel ... Mindenekelőtt soha ne add fel azokat, akik szeretnek téged. Soha ne add fel a boldogságot, mert az élet egy hihetetlen látványosság. ".

 

Amikor ezeket a sorokat leírta, koros-beteg emberként Assisi Szent Ferencre emlékezhetett. Nem véletlen hát, hogy pápasága idejére az ő nevét viselte. 
Boldognak lenni annyi...és e bekezdésekhez fűződő  minden szava és mondata önálló és értékes. Mindegyik elgondolkodtat, valamennyi követendő.

 

Ne nevessetek ki! Eszembe jutott egy a gyermekkoromból ismert mese. Ilyen emlékek felvillanása nem a gondolkodásom vagy ítélőképességem hanyatlását, csak az öregségemet igazolja, remélem.

 

A két királyfi a kertjükben fáról fára repdeső, csillogóan fekete szemű aranymadarat szeretnék kalitkába zárni. Nem sikerül. Egy manó elárulja, hol találják meg. A fiúk elindulnak, megtalálják, elfogják. A madár elmondja, csak egyikük viheti haza, a másiknak kőszoborként itt kell maradnia. A fiatalabb a testvéri szeretetére utalva felajánlja bátyjának, hogy ő marad. A bátyja ennyit mond a madárnak: 

Elengedlek, aranymadár! Úgy nem lehet igazi boldogságot nyerni, ha cserébe másnak szenvedést okozunk! Madár vagy, nem élhetsz a repülés szabadsága nélkül! Gyere öcsém, induljunk el szépen haza. Hiszen boldogok voltunk mi eddig is! Itt vagyunk egymásnak, mi más kincs kéne még nekünk ezen kívül? 

Miért jutottam el a parlamentből a mese világába? Egyszerűen csak azért, mert ott -ha sok harc közepette is- mindig győz a szép és a jó. Hogy lehetőséget adjak a királyfiaknak, de az aranymadárnak is helyet foglalni a patkó székein.