Mesék a Bécsi erdőből

Az a nyári almafa nem igazán igényelte a pátyolgatást. Formásan dús koronájában minden évben sok-sok piros gyümölcsét ringatta az ágain. Évtizedek múltak el, mégis olyan hirtelennek tűnt, hogy egy tavaszon megfelezte magát és a következő kikeletkor már nem bontotta szirmait a virág. 

Szomszédságában a szaletlit körbefutó szőlő kísérletet tett a hiányzó zöld pótlására felemás sikerrel.

Ne higgye senki, hogy az égbe kapaszkodó száraz ágaival csúfoskodni szeretne, fogtam hát a fűrészt és megszabadítottam azoktól. 

 

Sok év eltelt már azóta és az öt csonk kiszáradva mutatja az égtájak és a csillagos ég felé vezető utat. A fatörzs kérgének nincs már dolga, nincs kit megvédenie, nincs akinek segíthetne az éltető nedvek szállításában. Már a szememnek se tetszik, annyira töredezett. Azért a felfelé futó néhány szál borostyán javít ezen a helyzeten, maradjon hát végleg a helyén és ezzel a képpel legalább megmagyarázhatom magamnak az  eddigi lustaságomat.

 

A tükör előtti órácska fiókjába a kisebb unokáknak ma is rendre belopja apró csokoládéit a Manó. Eszembe jutott, mi lenne, ha az okos, fürge mesebeli lények közül néhányat kiköltöztetnék a kertbe? Így kerültek díszítésként manócskák az almafa csonkjainak tetejére.

Amikor a védőfóliával együtt helyükre tettem a kiválasztottakat, leszedtem a törzsről néhány leesőfélben lévő kéregdarabot. A kezemben tartva azokat, pillantást vetettem a frissen felragasztott mosolygó manó lánykára, majd elindultam a tűzrakó hely felé. Szusszanásnyi pihenő erejéig leültem annak szélére és hallgattam az éppen felcsendülő új dalocska lerövidített változatát,. Strauss muzsikája, Mesék a Bécsi erdőből. Keringőzni lett volna kedvem, de nem volt kit felkérjek és a lábaim amúgy sem teszik már lehetővé számomra a táncot. Nyugodtan ültem hát a fenekemen, dúdoltam Johann régtől ismert művét és forgattam a kezemben lévő kérget.

Amikor rápillantottam, azt hittem, hogy nem jól látok. A tenyeremben tartottam a Bécsi erdő egy darabját. Középen nagy bajuszával, égnek meredő fülekkel a macskák királya mond el valami fontosat a körébe gyűlt apróságoknak. Egy nagyobbacska manó is érdeklődő figyelemmel hallgatja.

A keringő véget ért, a kérget a zsebembe tettem és bottal a kezemben lassan a rádióhoz érve lekapcsoltam azt. El ne rontsa ezt a percecskét egy másik zene, meg aztán az ebéd ideje is elérkezett már. 

 

Az almafa darabkáját olyan helyre tettem, ahol a legtöbbet tartózkodok, a számítógép képernyője mellé. Ha rápillantok, juthasson eszembe, hogy az élet szép, csak figyelni kell és észrevenni!

Kicsit mosolygok magamon, ez is az öregséggel jár? De nem baj, mert amíg ezt átéltem és írásba foglaltam, eszembe se jutott a napi hírek formájában kéretlenül rám zúduló, emberekhez nem illő, mégis általunk megvalósított eseményekkel foglalkozni.

 

Az egykori almafa késői ajándékáról, a kérgébe vésett, általam elképzelt erdei jelenet tartalmáról egyszer majd írhatok egy mesét, ha az idő múlásával azt nem felejtem el. A kiszáradt törzs közelébe ültetett fenyő és a háta mögé engedély nélkül belopódzott lila akác majd emlékeztetnek e feladatra. (Mellékesen megjegyzem még itt, hogy ezzel a szösszenettel a bejegyzéseim száma elérte a hatszázat. Blogom gazdája a kismalac Rüszü, akár elégedett is lehet a teljesítményemmel.)