Adósunk a világ?

    "Az egész világ adósa Magyarországnak az ő múltjáért. Amidőn Amerika még Európa méhében leledzett, Magyarország gátolta meg a barbárok terjeszkedését, Magyarország őrizte a civilizált világ biztonságát. Nincs fényesebb történelem, mint a magyar nemzeté." (Theodore Roosevelt)

   " Aki elfoglalja Magyarországot, az ura az egész világnak." (Marzio Galeotto, Antonio Bonfini)

   "Európa népei mind irigylik a magyaroktól a Kárpát-medence területét, az itt lévő gazdagságot, ezért gyűlölet veszi őket körbe." (Német-Római császár kancellárja)

   " Nagy hatalma van Magyarországnak és nagy az ereje, de ahhoz, hogy a törököt Európából kiűzhessék, sokkal nagyobbra lenne szükség." (Charles-Louis Montesqieu)

   " A magyar híres szabadságszeretetéről, nemes és nagylelkű jelleméről, hősi bátorságáról. Vendégszeretetének legendás híre van." (Grim Jakob)

   " A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet." (Sir Bowring John)

   " A magyar nyelv messze magasan áll magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke... A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét..." (Victor Hugo)

   " Magyarország a hősök nemzete...Magyarország a hősiesség megtestesülése...Magyarország nem halt meg és nem halhat meg. Ez a kiváló nemzet majd kitör sírjából, ahová az önkény fektette." Saint René Taillandier) 

   " Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság, és emellett szorgosan került minden közönségest, kiejtésbeli nehézséget és szabálytalanságot." (Francesco Forgione) 

   " Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagy-hatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra." (George Bernard Shaw) 

   " Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna." (Albert Camus)

   " Kelet Afrika pusztáin tevekaravánok tábortűzeinél a magyar szabadságharcról énekelnek olyan törzsek is, amelyek Európáról sem igen hallottak." (Isaac Asimov)

   " Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok." (Helmut Kohl)

   " A legnagyobb csapást a nemzetközi kommunizmusra a magyarok mérték és a berlini falból az első követ a magyar hősiesség ütötte ki." (Krantz S. Grover)

   "...a magyar nyelv nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem üzletel, nem ad nem vesz el senkitől. Míg más országokban a nép formálja a nyelvet, addig itt a nyelv formálja a magyarokat. Azt hiszem, hogy a magyar nyelv a világörökség része is lehetne, mert tiszta nyelv. Semmilyen más nyelvnek nem sikerült tulajdonképpen behatolni és idegen kifejezéseket ráerőltetni..." (Tanpai Rinpoce)

   "Európának szüksége van Magyarországra, arra a szenvedésben, háborúban és szükségben megerősödött népre, amely soha nem hagyta magát legyőzni." (Bill Jamieson)

 

   A fentieket abból a felsorolásból ollóztam ki, amit a napokban olvastam ismert emberek tollából, vélekedésükről hazánkról és rólunk magyarokról. Legyenek ők akármilyen hírességek és gondolataik bármilyen hízelgőek is ránk nézve, fenntartásokkal fogadtam be azokat. 

A magyar nyelv szépségének megóvására magam is odafigyelek. Kicsike emberke vagyok én ehhez, mégsem állom meg szó nélkül a pongyola fogalmazást, az idegen szavak gyakran felesleges, fennhéjazó használatát. Felkapom a vizet -kifejezhetem magam így is-, ha közszereplő vagdossa hozzám durvaságait, vagy éppen a média munkatársa felejti el, hogy magyarul illik és kell szólnia. Ennél már csak az a rosszabb, ha a száját beszédre kinyitó ember hiba nélküli mondatai bepiszkítják a környezetet és azok szennyes tartalmát a hallgatók közé zúdítja. Közelről ez az álságos magatartás jól felismerhető, mert a szemek nem hazudnak.

 

   A Korona-vírus újra támadásba lendül, mégis sok-ezer embert egy tömegben megmozgató eseményre kerül sor a fővárosban. 65-éve már annak, hogy a magyar nép forradalomban tett kísérletet láncainak elszakítására. Ezt ünnepelhette október 23-án Békemenettel a magyarok és a velünk együtt érző külföldiek sokasága. Felhangzik a Himnusz. Nagy kár, hogy ezt az imádságot mikrofonnal a kezükben futkosó neveletlen emberek zavarhatják. Következetesek is maradtak, mert a helyszíni közvetítés teljes időtartama alatt fáradhatatlanul szidták az ellenzéket. Vélhetően ezzel utasítást hajtottak végre, mert hasonlóan viselkedett az ünnepi beszédet mondó miniszterelnök is. A forradalmárok példát mutató magatartását, hősiességét és hazaszeretetét éppen elég lett volna ecsetelni, kár volt itt az ellenzék lejáratására egyetlen szót is fecsérelni. És mindezt félelmet takarva, az emelvényen fiatalok "mögé"bújva megtenni!?  

  Békemenet! Sem az "ünnepi" beszéd, sem pedig a látottak és hallottak nem igazolták vissza számomra ennek az összetett szónak a jelentését. Csak mosolygós arcokat szabadott volna látnom, erőszak-és félelemnélküliséget. Helyette az ünnephez méltatlan feliratú -akár kis gyermekek kezében is tartott- táblák, a tudatlanság és a gyűlölködés köszöntek vissza. A feszültség növekedését, a megosztottság erősödését jól érezhetően korbácsolták fel a hangosítókból áradó, 1956 történelmétől távoli mondatok. A félelem pedig valahol bennem ültette el a csíráját.

Másutt és mások is tartottak megemlékezéseket a fővárosban, de az ötvenhatosok ezeket se vallhatták magukénak. 

   Amerika elnöke a XX.század elején látogatott el hozzánk. Megmondta, hogy az egész világ adósa a magyaroknak. Bill Jamieson műkereskedő Brüsszelnek üzent száz évvel később, hogy becsülje meg Magyarországot. Az idézett emberek talán nem ismertek bennünket elég mélyrehatóan? Talán meggondolatlanul tették meg rólunk kijelentéseiket? Nem hinném,  inkább mi változunk meg, nem igazán az  előnyünkre. Ha mégis tartoznának nekünk, kérjük a törlesztésüket tisztességgel, váljunk egyenrangú társaikká. Ám ne felejtsük el azt, hogy ehhez előbb itthon kell rendet teremteni és egymás kezét megfogni. Október 23-án csak így tudjuk méltó módon megerősíteni gyermekeink szívében a hazánk iránt érzett tiszteletünket, megbecsülésünket és szeretetünket. Ezer év alatt ez még nem sikerült. Jó lenne ennek útjára térni és akármilyen bizonytalanul is, de megtenni azon az első lépéseket. 

Mostantól csak a mátyásmadár szajkózza!

   Az Új Dunántúli Napló hétfői számában olvasom: "Bánki Beni ifjú költő, slammer, televíziós műsorvezetó, "kreatív celeb" és véleményvezér, ráadásul a közösségi médiában komoly saját infrastruktúrát épített fel, több platformon is jelen van és intenzíven kommunikál." 

 

   Ezt a bevetető, sokszorosan is összetett mondatot én több részre osztanám és előnybe részesíteném a magyar szavakat. Bánki Beni (Becézett keresztnevet csak abban az esetben írnék le, ha az érintett ragaszkodna ahhoz.) fiatal, élesen bíráló költő. Véleményvezér, a televízió ötletekben gazdag híressége, amelynek több színterén is megjelenik, azokon nagy odaadással beszélget a jelenlévőkkel. 

   Félig sem biztos, hogy a pécsi fiút bemutató cikk kezdő sorait én fogalmaztam meg jól. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy én vagyok az, aki inkább tiszteli az olvasót és szereti az anyanyelvét. Nem tudok elmenni szó nélkül az idegen nyelvű kifejezések túlzott mértékű és sokszor felesleges használata mellett. Ha velem beszél így valaki, hozzá fűzött mondataimban kényesen ügyelek a csak magyar szavak használatára, amit beszélgetőtársam előbb-utóbb észrevesz és javít a magyarságán.  

   Az interjú alanya extrovertált embernek mutatja be magát. Mondanivalóját végig olvasva csak bátorítani tudom munkája folytatására. Azt pedig, hogy ő barátságos, társaságot kedvelő, ne restellje kimondani nyelvünkön és legyen rá büszke. 

   Elmúlt a hétvége. Az idézett sajtó szombati számából kimaradt a naponta, teljes oldalon megjelenő kormány infó. "Az oltás működik, Magyarország működik. Nem hiányoltam ezt a kesernyés mosolyra fakasztó oldalt, meg aztán ez a hétvégi lap is csak ontotta magából a nekem érdemtelen híreket, az egyoldalú politikai tudósításokat. Az évek során a naplóm egyre inkább igénytelenebb sajtótermékké változott. Már csak mosolyogni tudtam azon, hogy a gyenge kis keresztrejtvényből kimaradt a megfejtendő fősor. A sudoku kitöltése soha nem kényszerített fejtörésre. Egyetlen magyarázó szó nélkül elmaradt az irodalmi melléklet is.

   A slammer mellett most újból megjelent a prof. teljes nagyságában, hirdetni a covid elleni oltás fontosságát a működő kis országunkban. A négy évtizede járó napilapot hosszú hónapok-évek bizonytalansága után lemondtam. Az utóbbi napok megjelent számai csak megerősítették a döntésem helyességét. A napló olvasása helyett a mátyásmadarat fogom hallgatni. Éneke nagyon változatos. Károg és kakatol, ha kell nyávog vagy ugat. Ráfogjuk, hogy még a szekérnyikorgást is szajkózza. Lehet, de saját döntése alapján és őszintén teszi azt.

Maradj velem!

   Október közepén két szokatlanul hideg napot ma igazán velünk barátként viselkedő őszi napsugárzás követett. Ebéd után ki is mentem a kertbe, ahol évszaktól függetlenül mindig találhatok magamnak elfoglaltságot. Az időmet úgy osztom be, hogy a pihenést nyújtó hintaágyat akkor foglalom el, amikor a délutáni napsütés ott leginkább megtalál. Leülök és hintázgatok, bekapcsolom a kis rádiót, zenét hallgatok. A felcsendülő dallamokat dúdolom, vagy előadójával együtt én is énekelem. Ez olyan magamnak való, koromnak is megfelelő szórakozás. Ezzel senkit nem zavarok, egyedül vagyok, elgondolkodok ezen-azon.

   A Korál együttes dala szól, "Maradj velem". Utolsó dal, magány, segíts, fogd a kezem, szétfoszlott varázslat, szeress, maradj velem, szebb lesz a holnap. Ez a dal, ha nem is mai, könnyen megragadja az ember szívét és érzelgőssé teszi a lelkét. Hát így jártam én is. Az idősebbeknek gyakran jut eszükbe -mindenféle előzetes kopogtatás nélkül-  gyermek-vagy ifjúkori történés. Sokan állítják ezt és magam se cáfolhatom. Valahonnan a dal sorai közül előbújt egy régi, fájó emlék.

   Életemben először láttam, riadt kis madárka, szelíd mosollyal a fiatal arcán. Amikor hívásomra óvatosan kinyitotta az öltöző ajtaját és belépett a terembe, jól láthatóan megijedt. Nem egy fiatal srácra számított a röntgen felvételének készítésekor. Megkíséreltem szavakkal oldani a feszültséget, amiből valamiért bennem is jócskán felgyülemlett. A röntgen felvétel beállításához szükséges közelséget nem kerülhettem el, de ez mintha mindkettőnket nyugodt csendre intett volna.  A lánykának életet adó tüdőn óriási a fehér folt, pontosításához újabb felvételek szükségesek. Beszólítom újra és amikor fél-mezítelenül megáll előttem, szemeibe fészket rak a félelem, arcán könnycseppecskék csordulnak.  Asztalra fektetem, magyarázkodok, ólom lapokkal takargatom.rétegfelvételeket készítek. Később némán hallgatja végig a főorvos értékelő szavait. Amikor kilépett az ajtón, szerettem volna az arcát megsimogatni, hozzá néhány biztató szót szólni. Nem sikerült, ügyetlenül mosolyogtunk egymásra. Ötven éve már ennek, soha többé nem láthattam.

 

A Korál dalnak vége, a nap is igyekszik már az ég aljára. Lekapcsolom a rádiót, ideje bemennem.

Megint a JóKor!

     A postaládámban két áttetsző, sárgás műanyag fóliába csomagolt valamit találtam. A feladót meglátva rögvest beazonosítottam a küldeményt. Hosszú hetek óta kürtölték a szócsövek, hogy miniszterelnökünk meg fogja keresni a nyugdíjasokat egyféle elbeszélgetés gyanánt.

Feladó: Magyarország kormánya és a Magyar Államkincstár. Két példány érkezett, egyik az enyém, másik a feleségemé. A személyi igazolványomba két személynév szerepel, a másodikat nem tüntették fel. Ezt azért is vagyok kénytelen rosszallóan megjegyezni, mert a páromnál mindkettő szerepel. Nem a házassági anyakönyvi kivonatban jelöltet húzták alá. Itt élünk lassan már négy évtizede. Lakcímünket központi intézkedés miatt átkeresztelték, ennek már több éve. Ez a változtatás még nem jutott volna el a nagy nyilvántartáshoz?  A városrész nevét is sikerült eltérő formában szerepeltetni és a házszámunk se stimmel egyikünk esetében sem. 

Ha én levelet írok, nagyon ügyelek a pontosságra. Célom nem csak a posta munkájának könnyítése, sokkal inkább a címzett tisztelete. Ebből a szempontból vizsgálva a kormány levelét, joggal meg is sértődhetnék, ám ezt nem teszem. Kicsit morgolódok magamban, amíg a küldeményt kiszabadítom erős műanyag börtönéből és az asztalra teszem. A szétválasztás kötelező, mert a szelektív hulladékok külön kezelését és unokám iskolai papírgyűjtését is szem előtt kell tartanom.

Két nap múlva újabb levél érkezik. A címzésben ezúttal nem találhatok hibát, mert a boríték ebben a vonatkozásban szűz. A hófehér papírost csak a feladó neve teszi használhatatlanná aki a lakóhelyem megválasztott országgyűlési képviselője.  

 

   A kormány elnöke nyugdíjasként, az országgyűlési képviselő választó állampolgárként keresett meg. Mindketten el akarják hitetni velem, hogy kíváncsiak a véleményemre és fontos tagja vagyok annak a közösségnek, amely egykor hazájának foglalta el ezt a fantasztikusan szép Kárpát medencét.

A "JóKor" cím már nem lepett meg. Ez a magyartalan szó gondolkodásra azért nem serkentett. Tartalma már ismert, azt zengi hosszú hetek óta valamennyi kormány- és ahhoz közeli média. A másik egy -az ellenzéknek megálljt parancsoló- petíció, ami hiteles aláírásra váró adatgyűjtés, semmi más!

Rendesen elszomorítottak. Hát ennyire együgyű, balga ember lennék? Vagy csak az ehhez vezető útra akarnak terelni? Hogy a végén birka türelemmel mindent -ellenállás nélkül- elviselő, önálló gondolatok keltésére és azok kifejezésére szóban és tettben is alkalmatlan szolgálójukká váljak? Nem! Nem engedem meg, hogy ezt tegyék velem! 

   A levelek tartalmát nem írom le, azt nagyon sokan megkaphatták. Meg aztán az ellenzéki tollforgatóktól mentes napi sajtó ugyanazt szajkózza.

STOP! Mondhatnám ezt én is. Elegem van már az önkényeskedő, kivagyi emberekből. Valótlanságokkal tarkított, félelem keltésére és félrevezetésre egyaránt alkalmas mondatoknak már régtől nem hiszek. Ne zavarjanak, ne zaklassanak semmilyen megkereséssel! A miniszterelnök szeméből nem tudok kiolvasni nekem tetsző, őszinte gondolatokat. Arról pedig nincs tudomásom, hogy a képviselő a nyugdíjas életek biztonságáért, feltételeinek javításáért bármit is tett volna.

 

Ezek a levélszekrényekbe kérés nélkül bedobott kiadványok és levelek központi elképzelések szülöttei. Leginkább a hamarosan esedékes választással kapcsolatban kísérelnek meg befolyásolni. Milliós példányok, az út porába kidobott sok-sok forint. Az én forintjaim is! Az emberi gondolkodás ily módon történő befolyásolását nem fogadom el. Tisztességtelen magatartás ez a levelek megírására utasítást adó, de a postára eljuttató részéről is. Embertársaim közül sokan nem így gondolják, ők a potenciálisan félrevezetettek. El mégsem ítélem a JóKor lapjait örömmel olvasgató és a petíciót precízen kitöltő embert. Nélküle nem létezhet a demokráciával felelőtlenül játszadozó hatalom. Jó lenne, ha lapozgatás és adatszolgáltatás közben ezt felismernék és a küldeményeket a megfelelő kukába helyeznék.

Kora-tavasz ajándéka

Nem igazán van választási lehetőségem a versfaragást illetően. Kötelező, örömmel teljesítendő feladat ez számomra. Mindegyik unokám érkezését nagy szeretettel vártam, a versszakok papírra vetése mégis eltérő energiát igényelt. Ezen nem is csodálkozok. Változó körülmények között éltem meg a kicsik érkezését, közben majd tizenhat évet öregedtem. Költőnek is csak mondvacsinált voltam és vagyok, ez most ilyenre sikeredett:

Kora-tavasz ajándéka 

 

 Cirógat már a napsugár, ébredezik a világ,

felemeli fejét kertünkben a virág.

Tavasz van ismét, a sokadik már nekem,

megérkeztél és az első lett ez neked.

 

Azt mondják, szerencsés szám a hetedik, 

unokáim száma veled már a hetedik.

Születésed napja márciusban a hetedik,

mondja ezt nagyapád, ki szüleinek a hetedik.

 

Mindannyian vártunk türelemmel rád,

mamák, papák, anyukák és apukák,

unokatestvérek sokasága

és nővérkéd Janka, a nagy óvodás lányka.

  

Író leszel, tartomány úr, vagy kapitány?

Nevedet Isten ajándékának hívják!

Az is vagy, közülük egy legszebb

vámszedője a szeretetnek. 

 

Covidos a hajnal, nem számít,

erős és izmos baba lát világot itt.

Váratlanul, gyorsan megszülettél,

gyermek, testvér, kis unoka lettél.

Emeletről újra lejött, fontossá is vált,

gazdag tartalmával nagyszobában a kiságy.

Jól tudod, hogy mosolyogva könnyebb,

néha mégis előbújik a rakoncátlan könnycsepp.

Körülötted nyüzsög mindenki, ha teheti,

jó helyre érkeztél, e kis tündért a családja szereti.

A fészket te választottad volna?

Érezd jól magad, benne legyen derűs minden holnap.

Nagyra nőj kicsi Máté és erősödj,

hadd legyen az nekünk a biztos öröm!

Díszítsd házunkat, fesd színesre kertünket,

legyél, aki viszont szeret bennünket.

 

Tanulj és taníts örülni, ölelni, nevetni, 

jókedvűen sírni, kiabálni, csendben maradni.

Szorgalmasan dolgozni és alkotni,

megpihenni és feltétel nélkül szeretni.

Köszöntelek mindannyiunk nevében!

Téged, ki itt ülsz most a papa ölében.

Karom átölel, szöszi buksidat felém fordítod,

kék szemű mosolyod, akár egy titok.

Máté unokámnak, igaz szeretettel, névnapi ajándékként.

2021. szeptember 21-én.                                      

 

 

 

 

Nyolcvankét embernek gratulálok!

   Nem is tudom miért, de én mindig szerettem a kerek esztendőket. Amikor a komlói hivatásos tűzoltóság ötven éves lett, példát vettem elődömről és könyvecskét szerkesztettem magam is rólunk tűzoltókról, sokoldalú tevékenységünkről. A színház kollektívája helyet biztosított a jubileumi ünnepségünk megtartásához és színvonalas műsorral is kedveskedtek nekünk. Tíz év eltelt és a hatvanadik évfordulón nyugdíjasként azon fáradoztam, hogy történjen valami. A hagyományos emlékezéshez nem volt igazítható ez a szám, de kedvem volt és lehetőséget teremtettem. Tablót szerkesztettem az egykori és a felújított laktanya fotóival díszítve. Időrendben felsoroltuk azon tűzoltók nevét és szolgálati éveit, akik 1953-2013 között egyenruhát öltve magukra, beléptek a laktanya kapuján. Nem hagytuk ki a névsorból a polgári alkalmazottainkat sem. Korábban a könyvet, utóbb a tablót, arról készített fénykép alakjában vihette emlékként haza mindenki. Ajándékot is kaptunk, egy vállalkozó lepett meg bennünket eseményünket megörökítő márványtáblával.

 

   Szeptember 2-án a családomnak régtől otthont adó Komló város lakóssága ünnepelhette 70-éves évfordulóját a település várossá nyilvánításának. Négy nap szólt a zene, mellette sok színes rendezvény szórakoztatta a komlóiakat és vendégeiket, az alkalomra ide látogatókat. Bányásznap is volt ez, reggeli zenés ébresztővel, a "fekete gyémántot"felszínre hozókról való megemlékezésekkel. Virágcsokrokkal és koszorúkkal tisztelgés, főhajtás az életüket áldozók előtt. Nem maradt el a színpompás tűzijáték sem. 

 

   Meghívót kaptam a városházára, ahol sokad magammal egy elismerő oklevelet, emlékplakettet és ajándéktárgyakat vehettem át a polgármestertől és helyettesétől. Ildikó lírai hangvételű bevezetője után polgármesterünk beszélt Komló történelméről, folyamatos fejlődéséről, a bányák bezárásáról és annak kedvezőtlen hatásairól. Szólt azokról az erőfeszítésekről és elért eredményekről, amelyek biztosíthatják az itt lakók számára az életterük folyamatos fejlődését, vérkeringésük pezsdítését. Mindezeket végig is nézhettük Nemesi Árpád és Rákos Ildikó kivetített fotóin. Az elismerések átadása szünetében Korbuly István szavalata színesítette az ünnepi perceket. Megtapsoltuk egymást, kölcsönösen örültünk a másik jelenlétének. Hab volt a tortán a 70 éves születésnap hatalmas tortája, izzó fénysugaraival együtt. Kitárultak a nagyterem ajtajai, pezsgős poharakkal teli tálcákról emelhettük le a koccintás nélkülözhetetlen elemét. Az ülésterem előterében megterített asztalokon elhelyezett tálak gazdag választékkal kínálták ínycsiklandó tartalmukat.  

 

   Jóleső érzés volt rég nem látott emberekkel kicsit elidőzni, velük akár csak néhány szót váltani. Egy fejbiccentés, egy messziről jött mosoly, egy kézfogásos köszönés nyilvánvalóvá tette a teremben lévők összetartozását. Legtöbbjükkel találkoztam és személyes kapcsolatba is kerültem az elmúlt évtizedek során. Köszönhető ez leginkább annak, hogy a szolgálatom során nagyon sok helyen megfordultam hivatalos ügyekben. Joggal érezhettem azt, hogy az emlékplakett nem csak az enyém. A komlói tűzoltók a jókora működési területükön, de leginkább a városunkban gyakran segítettek másoknak és vették ki részüket egy-egy közös munkából. Jóllehet, az elismerő oklevelet nekem címezték, annak adományozásával engem tiszteltek meg, de igazából a tűzoltóknak jár az. A becsomagolt ajándékot megköszönöm és gondolatban átnyújtom az arra érdemeseknek. Rajtam kívül még nyolcvanketten részesültek e jubileumi elismerésben. Mindannyiuknak szívből gratulálok! 

(Nem találtam olyan fényképet amelyre ha rátekintek a teljes városban gyönyörködhetek. Valamelyik kis közösség mindig hiányzik. Kényszerűségből választottam ezt, meg aztán miért is ne legyek én is néha látható?)                                 

A szeretet tanítója

  Az orvostudomány -folyamatos fejlődése ellenére- még messze van attól, hogy valamennyi kórnak megálljt tudjon parancsolni. Az életmód megváltoztatása, a kemikáliák és a terápiák együttesen sok esetben akár a teljes gyógyulást is eredményezhetik a legkeményebbnek vélt betegségekkel szemben. De a győzelem, ha elmarad, nem marad más csak a csend és a halál.

 

   Ismerek egy kislányt. Soha nem találkoztam vele személyesen, csillogó szemei és örök mosolya az internet hullámain keresztül lopták be magukat a szívembe. A kisiskolás pad helyett az utóbbi három esztendejében a kórházi ágyakat kényszerült választani. Egyik kezelés a másik után, próbálkozások sora eredmény nélkül. Megüresedő szülői pénztárcák.

"Minden Jó" ezért a kicsi lányért! -indult útjára a rokonok, barátok, ismerősök, ismeretlenek összefogása! Nemcsak anyagi források megteremtése válik közös üggyé, de az aggodalom, a szeretet és a féltés is. A kicsi lány az ablakon betűző nap felé fordítja buksiját és szórja felénk tovább a fénysugarakat. Erős és bátor. Úgy viseli baját, olyan példás rendezettséggel, mint aki tudja a végeredményt. Csalfa kislány lenne, becsapná a világot? Nem hinném, talán csak bátortalan egy kicsit. Nem meri elvenni szüleitől a feléjük mindig is sugárzott hitet, reményt és szeretetet.

 

   És a gyorsan elszaladó hónapok -felváltva egymást-, hol a megerősített reménnyel, hol pedig csüggedéssel kopogtatnak be a család házának ajtaján. A forró nyár után hirtelen beköszöntött az ősz, aki gyakorlott festőként nekiállt elkápráztató színeivel megszépíteni a természetet, a világot. Alig emelte fel ecsetét, máris lehullott az első falevél. Nagyon-nagyon korán, szemeknek tetsző, gazdag ruháját még nem ölthette magára. Fakó sárga színét a megtört ágacska kölcsönözte. A kislány pedig követte a levelecskét, örökre lehunyta szép szemeit.  

 

...Csak a jóra tanítottál bennünket! Megmutattad, hogy milyen hatalmas erő lakozik a szeretetben! Mi pedig, akik ezt megértettük, a gyógyulásod reményében minden féltésünket neked küldtük el, hogy a halál ne szaladhasson el veled, de kevésnek bizonyultunk. Akaratlanul is, de fájdalmat okoztál nekünk és jókora űrt hagytál magad után. Hiába leszel legkedvesebb angyalkája az Úrnak, mindig hiányozni fogsz. Te mindig tiszta -ahogyan azt a neved is igazolja-, egyenes és őszinte kis emberke voltál. Ezért én soha nem fogom megérteni, miért is történhetett meg ez veled? Amikor azt kívántam, hogy ablakod elől tűnjenek el a rácsok, arra gondoltam, hogy a Napocskád zavartalanul cirógassa az arcodat, de miközöttünk. Most pedig csillagok miriádjai ragyoghatnak rád, csak mi lettünk szegényebbek. Megismertelek az éter hullámain keresztül és ez így is marad most már örökre. És soha nem akarlak -nem is tudlak- elfelejteni Téged. 

Isten! Tőled azért megkérdezem, miért tetted mindezt?      

  

Quo Vadis Domine?

   Isten létezésének tizenöt pontban megfogalmazott miértjét olvashattam minap a világhálón. Szerzője nagyon nincs megelégedve a Mindenhatóval. Felsorolja az emberiség történetének jeles, de nem kívánatos eseményeit és úgy fogalmazza meg azokat, hogy mindazokért a Teremtőt terheli a felelősség. A sorok írója nem hisz olyannak, aki megteremti a gonoszt, aki éhínséggel, járványokkal és katasztrófákkal sújtja az emberiséget.

   Megnéztem egy filmet, amely az előzőhöz hasonló kérdéseket feszeget. A főszereplő egy fiatal professzor, aki a padlóra szegezi a féltve őrzött kincseket, a könyveket. Menedéket és segítően igaz barátokat talál a Pó folyó partján. Megjelenése és magatartása az emberek között élő Krisztusra emlékeztető. Amikor a lakhelyül használt terület megváltásáért a közösség nevében jelentős nagyságú összeget áldoz, természetesen kitudódik a személye. A rendőr főtörzsőrmesternek szó nélkül adja fel magát, elismerve bűnös cselekményét. Néma csend és kitüntető figyelem, amíg elbúcsúzik. Megdöbbenve hallgatták Istenről szóló szavait. Istent a világ legnagyobb gyilkosának tartja, mert még a saját fiát se mentette meg a kereszthaláltól. Számot kell majd adjon a világ összes szenvedéséről! És a mondatait ez a mélyen vallásos kis közösség befogadta. Felháborodás helyett fájdalmas tekintetek kísérték el a távozót, néhány szemből még a könnycsepp is kicsordult. A hatóság emberei is örömmel vették tudomásul, hogy a könyveket megrongáló ember csak házi őrizetet kapott büntetésül. A professzor akkor lopta be szívét visszavonhatatlanul a főtörzsőrmester lelkébe, amikor kihallgatásakor a fiatal tizedes hozta kávét a kezébe fogta. 

   -Többet ér ez a kávé, mint a világ összes könyvének elolvasása -mondta halkan, jól érthetően.

A folyó partján a kis házikó zsindelyének javításával várták vissza a már közéjük tartozót, de soha többé nem látták már. Valaki szólt, Krisztus visszatért a földre! Én is láttam, a töltésen ment az erdő felé, még rám is mosolygott-szólt így egy éppen akkor érkező biciklis kisgyerek.

 

   Az egyiket nem ismerem, a másik egy szimpatikus filmbeli alak. Eltérő módon, ám mindketten Istent teszik felelőssé a világban naponta megszülető és egyre erősebbé váló gonosz létezéséért. Így vagyunk mi ezzel hétköznapi emberek is. A baj nem is az, hogy egyikünk hiszi, a másikunk meg nem. A gondot az hozza a felszínre, hogy a különbözőségünk miatt ezen a téren is megosztottakká válunk és ennek hangot is adunk. Oly módon vagyunk képesek egymást  bántani, hogy annak már semmi köze nincsen a vallásunkhoz. De van még ennél is rosszabb, mint kis hazánkban is, az állkeresztények vidámnak tetsző élete. Ők azok, akik nyakló nélkül isszák a bort, élnek, mint Marci Hevesen, másokkal szemben elveszítve érzett tisztelet és alázat nélkül.

 

   Római katolikus szertartással kereszteltek meg, hittanra jártam, ministráltam. Az általam ismert papok többsége úgy élt és dolgozott, ahogy azt megígérte felszentelésekor az Úrnak. Amikorra felnőttem, eltávolodtam tőlük, ám az is lehet, hogy ők feledkeztek meg rólam. Én mégis csak őket okolom a vélt, vagy valós hitetlenségemért.! Megelégedtek azzal, hogy csak az a kevéske őszinte hívő, akik a vasárnapi misékre még átlépik a templom küszöbét, adja számukra az ige hirdetésének lehetőségét. De a kezüket imára kulcsoló emberek kiöregedtek és ma a történelmünk fékeinek kioldása ellenére számos templomunk kong az ürességtől. Létszám gondjaik is vannak, kevés a római katolikus pap, gyakran vezénylik őket indokolatlanul. Mire megismerné a nyáját, vagy fordítva, elveszik tőle az alkotás lehetőségét is. Belefásul, elzavarja a koldust a templom környékéről is. A kereszténydemokrácia parlamenti szerepe igyekszik javítani a helyzeten. Talán még ma is ismeretlen fogalom az egyház adóztatása. Az egykori tulajdonokat vissza-vissza adogatták, annak hiányában a hatalom más ingatlant biztosít, felújít és épít. Ezek az események a választópolgárok megkérdezését nélkülözik. Cserébe egyre gyakrabban halljuk a szentbeszéd mondatai közé nyíltan beékelődve az uralkodó pártok igényeinek kifejeződését. 

 

   A katolikus egyház óriási nagy vagyonnal rendelkezik. Ferenc pápa nem véletlenül hirdeti, hogy véget kell vetni a pénzbeszedés gyakorlatának. Az egyház pénzt kér a keresztelőkért, az áldásért, a misékért, pedig a megváltás nem kerülhet pénzbe. Nemrég a római Santa Maria templomban beszélt az egyházon belül eluralkodó kereskedelmi szemlélet veszélyeiről. A Szentatya szerint az egyház időnként botrányos viselkedést tanúsít az emberekkel szemben, amikor a templomba belépő kifüggesztett árlistákkal találja szembe magát. Mégis hogyan tehetik ezt meg, ha Isten földi helytartója ellenzi mindezt?  A pápa mondja azt is: "Nem szükségszerű hinni Istenben ahhoz, hogy jó ember legyél. Bizonyos tekintetben a hagyományos Isten eszméje idejétmúlt. Egy ember lehet spirituális anélkül, hogy vallásos lenne. Nincs szükség arra, hogy templomba járjunk és pénzt adományozzunk.Sokak számára a természet is lehet egyfajta templom. A történelem során a legjobb emberek némelyike egyáltalán nem hitt Istenben, míg mások a legszörnyűbb dolgokat is elkövették az Ő nevében."

 

   Sajátosnak mondanám Istenhez fűződő viszonyomat. Sok mindenben segíthetett. Munkát adott, hivatást, gyönyörű nagy családot. Kell ennél több? Mégis azok közé tartozok, akik felelőssé teszik Őt a világ dolgainak alakulásáért. A soha el nem hallgató fegyverekért, az elharapódzó gyűlöletért, a szeretet félős bujdokolásáért. Elfogadom tehát Isten történetét a pontokba foglalónak és a fiatal professzornak a véleményét. És nem is bántom őket. Biztosan nem részesültek abban a szerencsében, amit a költő így fogalmazott meg: "Látható az Isten fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, nincs oly mélység, amiben ő benne nincsen..." Irigylem is talán azokat, akik a kelő nappal Istent köszöntő gondolattal ébrednek és este, amikor álomra hajtják le a fejüket nem felejtenek neki köszönetet mondani aznapi életükért.

 

   Vajon Marci betyár hitt-e benne? Úgy vélem, hogy igen. Nem lehetett véletlen, hogy kardot rántott, amikor hazájának arra szüksége volt. A fegyverneki pusztán mégis elvették az életét, talán éppen olyanok, akik soha nem tettek semmit önmaguk és mások üdvösségéért. Én pedig tétován tallózok továbbra is hitem körül. Néha úgy vagyok ezzel a kérdéssel, mint az ismert nagy emberek. Egyikük megszólaltatja a hegedűt, mire a másik- aki köztudottan hitetlen- meghallgatva azt, bevallja magának, hogy létezik ott fenn az égben az Isten. Ezek után rácsodálkozok a nap koronájára, de a kert tüskés ágacskáira is, miközben meghallgatom Csajkovszkíj d-dúr hegedűversenyét Anne Sophie Mutter tolmácsolásában. Benne van abban a teremtés minden nehézsége és játszi könnyedsége a köztes pihenőkkel együtt. A felcsendülő dallamok legalább erről árulkodnak nekem. Ugyanakkor eszembe juttatnak egy kérdést, amit kimondatlanul is jól megért az Isten: Hová mész Uram? Annak idején Jézus válaszolt Péter apostolnak és feleletében benne volt az értünk feláldozott élete. A hegedűversenynek vége, óriási csend születik. Isten nem válaszolt, útjai továbbra is kifürkészhetetlenek maradtak előttem. Visszaereszkedek hát a földre és maradok a rendes embereket elfogadó, továbbra  is kétkedő teremtménye ennek a világnak. 

 

   Valami hiányzik ebből az írásomból, de mi az? Elküldtem a fentieket egykori osztálytársamnak, Marikának. Megkértem, hogy olvassa el, alkosson véleményt, javítson bele, kritizáljon, segítsen nekem. Rövid idő múlva olyan választ kaptam tőle, ami igazán meglepett. Elolvasása után csak az a döntés születhetett meg bennem, hogy engedélyével közreadom az írását. Most megteszem ezt és megköszönöm, kedves Marika! Nem szabdalom szét, nem illesztgetek az enyémhez sorokat, bekezdéseket, mert egész az úgy, ahogyan leírtad.

    "Jenő,  ez megint egy fantasztikusan jó írás,  mondom ezt annak ellenére,  hogy én valamikor még a serdülő korom idején elvesztettem Istenben való hitemet.  Miklós sokszor megvádol azzal, hogy nem  vagyok keresztény, meg hogy ateista vagyok.  Szerintem meg én csupán egy Istenben nem hívő ember vagyok, aki ebből kifolyólag nem foglalkozik ezzel a témával, így aztán ateista nem vagyok.  Egyszerűen nem szerepel az életemben mindez.  Aki hinni tud az nagyon szerencsés ember,  mert az élet minden rossz tényezőjét könnyebben és másként éli meg.  Serdülő koromig rendszeresen jártam templomba,  tisztes hívő emberként tettem.  Egy alkalommal a templomkertben megfordultam és elindultam haza.  Apám kérdésére, hogy miért teszek így, nem tudtam válaszolni. Hazaérve se tudtam megindokolni, hogy mi történt. És ezzel az életemnek ez a tényezője megszűnt.                                                                                                                                                                                                          Azt hiszem, néhány estét igénybe fog venni, mire sor kerül a valóban sok kérdést feltevő gondolataid mindegyikére. Az egyes témáimat légy szíves illeszd be a helyükre, mert ha nem látom a Te írásodat, nem tudom, hogy mi a helyes sorrend.  Ma még elmondom a papokról szintén abban az időben kialakult véleményemet.  Nem szeretem a papságot összességében  úgy,  ahogy van.  A nagyapám kántortanító volt Egregyen,  meglehetősen sokszor vendégeskedtek náluk papok,  általában többen.  Nagypénteken ott ették meg a nagyanyám varázsolta finom vacsorát,  ami bizony nem nélkülözte a különböző husikat sem.  Volt egy Gazsi bácsinak nevezett pap bácsi is,  aki mindig Daci nénivel érkezett,  róla mi gyerekek úgy tudtuk,  hogy Gazsi bácsi felesége.  Aztán lassan ráeszméltünk,  hogy ezzel valami nem stimmel, persze sok - sok évvel később került csak szóba a dolog.  Gazsi bácsi a közeli faluban volt pap, Daci néni a " házvezető " mindenes.  Mindettől függetlenül többször előfordult,  hogy tetszett és emlékezetessé vált az, amit pap mondott templomban.  Az életről szólt,  itt a Földön.  Az elmondottak mellett és ellenére megfogalmazódott bennem is többször - legelőször talán akkor,  amikor fény derült a mindig jó, ártatlan és jóságos nővérem betegségére -,  hogy miért mondják azt, hogy JÓ Isten? Van? Nincs ? Mindegy.  De mitől,  miért JÓ? Holnap elolvasom újra a Te írásodat  és folytatom az enyémet.  Nagyon érdekes lenne tudni,  hogy mi a véleménye közös ismerősünknek, Endrének,  aki mélyen és őszintén hívő ember és nagyon jó ember.

 

   Van szabad két órám,  mert egyetlen porcikám sem vágyik a régi sziklakertet már teljesen eltakaró bokrok metszésére. Elolvastam ezt a Rüszüt újra. És egészen leegyszerűsödött az egész.  Mindaz,  ami nálad kérdéseket vet fel,  azért kérdés,  mert Te hívő,  vallásos ember vagy,  én meg látom és érzem ugyanazokat a dolgokat de ISTEN NÉLKÜL.  Ezáltal számomra nem okoz dilemmát vagy talán még lelkiismeret furdalást is a felmerülő kérdések zöme. Annak idején gyerekkoromban biztos a koromnak megfelelő földrengető dolgok fordítottak vissza a templomkertből. Hogy mi volt az,  ma sem tudom.  Te most azt hiszem szintén megrendültél valamiben,  de sokkal nehezebb dolgod van,  mint nekem volt. Azóta nagyon megváltozott a világ,  az élet. Minden bonyolultabb,  nehezebb,  embertelenebb lett.  Miért? Miért lett ennyire szörnyű a világ,  ahol még szűk családi körben is nagyon nehéz békességben élni? Miért lett bizonytalan az utánunk jövőknek a jövője, élete és veszik el lassan a pillanatnyi öröme,  boldogsága is ebben a káoszban? Mindehhez nagyon sok dolog kellett, amit nem lehet felidézni és felsorolni. Miért lett ennyi gyűlölködő,  bűnös,  csak a vagyonért hajtó és azért mindenre képes ember? Ha istenhívő lennék,  Istennek kéne tulajdonítanom mindent,  de akkor semmiképpen nem tudnám jónak nevezni.  De nem vagyok az, ezért talán meg tudok ítélni mindent a maga helyén és módján  és nem kell gyűlölnöm egy valakit vagy valamit a teljesen eltorzult világunk miatt. Azt hiszem,  ennyi a  véleményem és válaszom.

 

    Hát, köszönöm Jenő,  óriási megtiszteltetés a felajánlásod,  nagyon büszke vagyok magamra,  nem kis dolog egy ilyen blogbajnok társa lenni!  Az én írásommal azt tehetsz,  amit akarsz,  úgy ahogy akarod,  rendelkezhetsz vele, Te vagy a mester.  Csak ne rontsd el vele a tiédet!"

 

   Mi tagadás, ezek a dicsérő szavak jól esnek, mintha hájjal kenegetnék a hátamat. A kérdés azért továbbra is él bennem. Lehetséges, hogy Istennek mindössze egyetlen a hibája? Nem figyelt eléggé, amikor megteremtette az embert? Mert nélkülünk a természet maga egy csoda! Hogy bennünket a csoda közé lepottyantott, csak rontott azon. Eszembe jut George Bernard Shaw egy lényegre törő mondása, mely szerint "Minden nagy igazság istenkáromlásként kezdte." És akkor kezdhetem újra átgondolni az egészet?

Istent kereső gondolataimat megosztottam Unokabátyámmal, aki válaszokat adott a bennem munkálkodó kérdésekre. Milyen mértékben és hogyan fogadom el azokat, az én dolgom. Mennyi új, akár ebben a bejegyzésben is leírható sor születik meg a levél elolvasása után, majd meglátom. A levelet az internet hullámai kézbesítették, legyen hát egymás mellett a kettő.

Nyílt levél vívódó Unokaöcsémnek

Az Istenhittel kapcsolatos kínzó kérdéseket is felvető leveledre nem könnyű választ adni. Emiatt segítségül hívtam a Bibliát, Gyökösssy Endre református lelkész Homo Christianus –A krisztusi ember c. könyvét, Reuss András prof. által szerkesztett Csak Krisztus legyen a Mesterünk c. könyvet , ifj Fabinyi Tibor prof. Isten maszkjai c. könyvét, és az evangélikus énekeskönyvet is. Ezekre azért volt szükségem , mert időről időre úgy vívódom , mint Te.

Gyermekkorodban aktív hitéleted volt ( hittanra jártál, ministráltál…), de felnőttkorodban eltávolodtál a papoktól ( ..és Istentől?) Nekem is vannak gyermekkori vallási „élményeim” és mint katolikus, bármennyire is misztikus volt az í……..i templomba járás, engem nem tudott megragadni, nem szólított meg részben azért, mert a mise latinul zajlott, ráadásul nagyszüleimben inkább a büntetéstől való valós félelmet láttam, mint a megbékélést adó bizalmat. Annak ellenére, hogy az én nagyapám is a kántortanító volt. Mindkettőnk számára hasonló volt az a társadalmi-politikai környezet, mely finoman szólva nem kedvezett a hit gyakorlásának. Ezzel ellentétes feladatai voltak. Így nőttünk fel és sokan gyermekeiket is így nevelték. Részben ezért van az, ahogy Te írtad „a fékek kioldása ellenére számos templomunk kong az ürességtől” Hál Isten a mi városunkban nem ez a helyzet.

Az Istenhitről:

- hiszem, hogy van és amit mondanak róla az igaz

- a hiszek benne kifejezés más dimenziót képvisel. Nemcsak igaz, amit mondanak róla, hanem bizalmamat belé vetem, átengedem magam neki, kapcsolatba merek vele lépni.

Pál apostol így fogalmazza meg: A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés (Zsid. 11,1)

Ez az amit egyetlen ember sem ajándékozhat magának, de hitetlenségét sem veheti el senki földi halandó. Az bizonyos, hogy az embernek teljesen el kell vetnie az önmagára épülő reménységét, hogy alkalmassá legyen Krisztus kegyelmének elfogadására. Az igazi Krisztus hit páratlan kincs, ahogy M. osztálytársnőd is fogalmazott. Az okozza az egészséges emberi észnek a legnagyobb megütközést és megbotránkozást, hogy az Isten látszólag kénye kedve szerint embereket hagy cserben, keményít meg, dönt kárhozatba, miközben fennen hirdetik nagy irgalmát. Ez azért van, mert nem tudjuk, hogy Ő hogyan munkálkodik. Ev. énekeskönyv 328.ének:

„ Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van…Ki kétkedőn kutatja Őt, annak választ nem ád, de hívő előtt az Úr megfejti önmagát. Bízzál az Úrban rólad Ő meg nem feledkezik sorsod sötétlő árnya közt szent arca rejtezik.”

Napjainkban gyakori panasz, hogy valaki abba hagyja az imádságot, mert kérte egy darabig az Istent, de semmi feleletet nem kapott. Egy magyar költő is megfogalmazta ezt az érzést „Szólongatom, szólongatom, de nincs felelet, üres az ég.” Ha a táskarádióban kimerül az elem és nem szólal meg ostobák lennénk, ha azt gondolnánk, hogy nincs adás. Ha sokáig nem vagyunk kapcsolatban a Gazdánkkal, hiába szólongatjuk, nem válaszol.

Egy beszélgetésben hangzott el „kezdek hinni a gondviselésben, az utóbbi időben minden bejön…” Mintha azt mondanánk – úgy igazgassa a világot, hogy hihessünk benne! Aztán, ha körültekintünk a világban háborúk, éh ínség, szerencsétlenségek, és akkor jön a nagy kérdőjel: Hol van a gondviselő?! Ez a mi vulgáris teológiánk nagyon hasonlít az óceán partján néhány évtizeddel ezelőtt elő bennszülött hitéhez, aki a parton talált egy fényes, szép alakú tárgyat (egy matróz által ottfelejtett dugóhúzót) felakasztotta kunyhója falára és kinevezte Istenének. De amikor elveszett egy állata és nem lett meg levette az „Istenét” a helyéről és kidobta. Talán úgy gondoljuk, hogy nekünk keresztényeknek van egy Mennyei Biztosító Intézetünk és a kötvényért templomba járással, perselypénzzel, adománnyal, „jó vallásosságunkkal „törlesztünk. Ha pedig az intézet nem jól működik egyszerűen szerződést bontunk?! Hiszen percenként történik valami, ami megrendítheti hitünket. A gondviselésbe vetett hit azonban az a meggyőződés, hogy történjen velem bármi, semmi sem szakíthat ki Isten szeretetéből. Ráadásul semmi sem történik velem Isten háta mögött. Itt jut eszembe M. osztálytársnődnek az a megjegyzése-„amikor fény derült a mindig jó, ártatlan és jóságos nővérem betegségére miért mondják azt, hogy Jó Isten?”

Ez át is vezet a homo sapiens és a homo christianus kérdéskörére. A homo sapiens- a földbe gyökerezett ember, két lábon áll a földön, de csak ott. Itt él, örül, sír, küzd, itt könyököl becsületesen vagy becstelenül, szeret, gyűlöl és megbocsát. A végén az élete egy KÖTŐJEL két évszám között. Kedves Unokaöcsém! Mindkettőnket egyszer már megkeresett az Isten és szerintem M.-t is. Elveszett embernek lenni pedig azt jelenti, hogy megvagyok én valahol csak nem a helyemen. Ugyanakkor mindannyian kereső emberek is vagyunk, valakit, valamit mindannyian keresünk. De vajon emberkereső emberek vagyunk-e? Miért fontos ez? Mert az Istenkeresés és az emberkeresés között nagyon szoros kapcsolat van.

Miért más egy keresztény, mint egy „rendes”ember? Mi a homo christianus többlete egy homo sapienshez képest? Így írt erről Gyökössy Endre református lelkész lefordítva a mai világ nyelvére Pál apostol szavait „Azt ne gondoljátok, hogyha most együtt vasárnapoltok, énekeltek, elmondjátok a Miatyánkot (de csak szájjal), aztán hazamentek azzal a jó érzéssel, hogy voltunk a templomban-az elég. Sőt azt mondaná, hogy ez még semmi. És a másik típusra, aki messze elkerüli a vasárnapolást, meg a különböző templomokat és arra büszke; egyik másik még mondja is, hogy hiszi az Istent és otthon imádkozik, de neki elege van az egyházból és talán különb keresztény, mint azok, akik templomba járnak - azt mondaná Pál: Te se légy ám büszke, ez is semmi, ez sem ér semmit. A homo christianusnak az a dicsekvése, hogy nincsen mivel dicsekednie, csak a legdrágábbal, Jézus Krisztus Keresztjével (Gal 6,11) Milyen hát a keresztény ember? Egyik fő jellemzője, hogy a békétlen ember békességre jut. Nem arról van szó, hogy nyugodt lesz. Lehet valaki nyugtalan, de a szíve mélyén mégis békesség van. A homo christianus olyan ember, aki abban különbözik a homo sapienstől, hogy éppen úgy gyötrődik, verejtékezik, éppen úgy szomorú, de megmaradnak kapcsolatai élete mélypontján és halála óráján is Istennel. Egyetlen komoly kérést fogalmaz meg: „Legyen meg a Te akaratod” Egyetlen igaz ima van, kérd a jót és, hogy mi a jó azt bízd Istenre

Kedves Unokaöcsém! Nehogy azt gondold, hogy én egy megingathatatlan homo christianus vagyok, de erre törekszem. Próbáld meg Te is.