Mese a hét szentségről

Hagyományos enyhe magyar káromkodásnak tartják „azta hétszentségit" kifejezést. Biztosan állíthatom, hogy ez így soha nem hagyta el a számat. Nem mondtam ki finomított változatokat se, mint „azta hétszázát", vagy "azt a hét meg a nyolc"-at. Egyszóval nem volt rám jellemző, hogy megtörtem volna a vallási tiszteletet.Az Úr nevét hiába nem vettem a számra és a szenteket sem gyaláztam. A trágár és szeméremsértő szavak nem az enyémek. Persze el-el káromkodom magam én is, ha valami nagyon nem jól sikerül, vagy éppen nagy fájdalom ér hirtelen. Ezek az egy-két szavas, csendes kiáltások nem is tartozhatnak sem a halálos- sem pedig a bocsánatos bűnök körébe. 

Sem ilyennel, sem olyannal nem illetek másokat. Ha már elhagyja valami a számat, annak én vagyok a feladója, de a címzettje is. Előfordul sajnos, hogy ez más jelenlétében történik meg. Ilyenkor -ha nem is mondom ki- szégyellem magam.

„A szentségit!"! Ha ez káromkodás, hát eszem ágában sincs a nem igazán gyakorolt katolikus vallásomat bántani, hát még Istent, vagy annak fiát. Magamra vagyok mérges, az ügyetlenségemre, a botladozásaimra, a gyengeségemre. Azért egy kicsit Istennel is vitába szállok, miért teszi ezt velem? Elmélázva néha kérdezem is tőle, de nem felel.                                                                                        Kétszer is leteszem a kávés pohárkámat, amíg a konyha sarkából az étkező asztal végéig eljutok vele. Leteszem, leülök és mielőtt élvezettel szürcsölgetném, egy suta mozdulattal kilöttyintem. Nyilván káromkodok csendben, vagy kimondatlanul és akár mosollyal fűszerezem azt.

 

Egy alkalommal elakadt a lábam a szőnyegben s mert nem volt a kezemben a  járásomat segítő bot, csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy nem a padlón kötöttem ki. Hát kicsúszott a számon. A közelemben két unokám, meghallották.e? Biztos ami biztos, mesélni kezdtem. Milyen is lehetett az, amikor újszülött kis gyermekként keresztmamám a kezében tartott és a pap a templom oltára előtt szentelt vizet locsolva rám, a keresztség szentségének birtokosává avatott.

És ez a hét szentség közül a legelső. Majd felsoroltam a következő hatot és mindegyikről beszéltem egy keveset, Egyetlen szavuk nem volt, csendben végig hallgattak.                                                          Hogy kisiskolás koromban az első gyónás után hány miatyánkot és üdvözlégyet kellet elimádkozni a mellék-oltár lépcsőin térdelve, hogy másokkal együtt sorba állhassak az ostyáért, amit az atya a szentmise alatt a kinyújtott nyelvemre helyezett óvatosan. Mindegy volt, hogy mit és mennyit vallottam be a gyerekes bűneim közül, három miatyánk és három üdvözlégy elmondása volt miden esetben a feltétele annak, hogy a szentáldozás után köszönetképpen Áment mondhassak, meghajolva a Krisztus testét nekem adó pap előtt. 

Amikor a Szentlélek nekem ajándékozta a bérmálás szentségét, Béla bátyám állt mögém, helyettesíteni a legidősebb testvéremet, aki elkésett a szertartásról.

A házasság szentségéről azért meséltem Jankának és Máténak, hogy tudjanak róla, nagyszüleik a polgári házasságkötésben tett fogadalmuk mellett a templomban örök  hűséget esküdtek egymásnak. 

A megtanult sorrendet nem tartottam be, azért néhány mondattal a Betegek kenetéről és az Egyházi rendről is említést tettem. 

 

Igyekszem kerülni a káromkodást. Öreg létemre is arra törekszem, hogy a bennem hirtelen fellépő feszültséget másmilyen formában levezessem, vagy a csúf beszédet kiváltó indulatok forrását elapasszam. Nem egyszerű dolog ez. Talán nem is lehetséges a kívánt mértékben megvalósítani. Talán nem is szükséges. Lám mi is lett a vége? Egy kis történelem, egy kis mese a gyerekeknek.

És az, hogy ezt egy fotó is megörökítette, arra késztetett, hogy leírjam ezeket a sorokat.