2012 szeptemberi találkozónkra hívott bennünket Hilda. Levelében olyan nagyszerűen foglalta írásba a gondolatait, hogy vétek lenne azt nem a Fényes Kincsek közé helyezni.
„ Kedves Osztálytársak!
Negyvenöt éve annak, hogy szorongva, talán kissé félve is számot adtunk arról a tudásról, amit alma máterünkben négy év alatt a fejünkbe vertek, vagy mi magunk, önszorgalomból töltögettük abba. Leérettségiztünk.
Mi, a IV/C osztály egykori tanulói jól tudjuk, hogy a „maradék” osztály voltunk. Fényesen igazolja ezt osztályfőnökeink és tanáraink indokolatlanul magas száma. Legtöbbjüket mégis szerettük és tiszteltük, mert elég volt nekünk egy jó szó is, vagy egy segítő mozdulat.
Szétszóródtunk az országban, mindenki mögött már ott van a saját történelme, mégis gyakrabban az ég felé vetve tekintetünket, a jövőnket fürkésszük és csak ritkábban hajtjuk le a fejünket, múltunkon elmerengve.
Régen találkoztunk már. Éppen itt az ideje, hogy lássuk és megöleljük egymást. Beszélgessünk, osszuk meg a másikkal örömünket, vagy bánatunkat, így adhat majd a találka számunkra is önértékelő gondolatokat.
Korábbi találkozónk óta Zsuzsától, osztályfőnökünktől elbúcsúztunk. Nő azoknak az osztálytársaknak a száma is, akiket már nem tudunk hívni.
Az egykori Kun Béla Gimnázium előtt magasra nőttek a fenyők. Nagy László nevét felvéve a közelmúltban elköltözött és helyén ma többek között járda lapokat gyártanak.
A régi gimiben találkozni nincs lehetőségünk, az új helyhez mi nem kötődünk. Halász Jenő felajánlotta a találkozó helyszínéül családi házát, teraszát, kertjét. „Adria” mintás cserepes a háza Mecsekfalu legelején, jobb kéz felől. A közúttól 50 méterre levő ház körül a parkolás korlátozott számban, a bekötőút előtti főúton viszont zavartalan.
Válaszaitok alapján az 1967-ben végzett IV/C osztály 45-éves találkozójának időpontja:
2012. szeptember 8-én 15.00 órától
Hilda"
Majd tizennégy év telt el azóta. Ma is előttem van az a kép, ahogy -az egykor két rakoncátlan, felnőttől még messzi csitri- öregasszonyok szerepét felvállalva, egymást támogatva, botok segítségével botorkálnak mifelénk. Amikorra a járda végére értek, nagy nevetéssel köszöntük meg a rögtönzött bemutatót, amihez hozzá tartozott az Ő kacagásuk is.
Azután gyakrabban foghattuk meg egymás kezét, nézhettünk pajtásaink szemébe. A találkozók éves programokká váltak. Erről váltottunk szót, amikor -az én versfaragó mivoltomra hivatkozva-kérdésként vetődött fel, miért is ne írnám meg a cések történetét?
Aludtam rá néhányat. Nem is olyan egyszerű dolog ez. Mégis sorra születtek meg a versszakok és váratlanul gyorsan a „költeményem"végére is értem. Olyanra sikeredett, amilyenre. Átolvastam egyszer, kétszer, eszembe jutottak a javítás a kiegészítés lehetőségei. Nem éltem velük, elfogadtam úgy, ahogy leírtam. Végül is ez a költői szabadság! (Ezen a kijelentésemen most kuncogok egy kicsit magamban.)
Fényes Kincsek
A Mecsek gyöngye, fekete aranya
a falucskát várossá faragta.
A két éves születése napján,
ajándékul a középiskolát adják.
Az fészket is kap, nagyobbat és újat,
köntösébe a Gorkij utcában bújhat.
Abban az évben mindenütt fények gyúltak,
elindultunk mi is a kincskereső útra.
Jöttünk az egyre csak dagadó városból,
a környező kisebb-nagyobb falvakból.
Völgységi csörgedező patak mentén keletről,
szélfútta dombok mögül északról
A szélrózsa minden irányából érkeztünk,
négy cé osztály néven egy csapat lettünk.
Válogatás nélküli, kedves maradékok,
négy esztendőt töltött ki ez a légyott.
Futnak a hónapok és az év végére
a csapatunk lemorzsolódott a felére.
Tizenhárom lány, kamaszok közt nyolc a fiú,
pirosodó gyümölcsök ők, nincs közöttük hiú.
Becenevet mindegyikünk birtokolt,
az négy évet is túlélt, el soha nem kopott.
Amit a szülőktől kaptunk, anyakönyvit,
ábécé sorrendben felsorolom mind itt.
Lelkében hordozza társai elismerését,
megbecsült és tisztelt, nem fér hozzá kétség.
Kagylóban született színjátszó gömböcske,
napsugártól szikrázó harmat gyöngye.
Messziről nem érkezhetett, mi hazánk szülötte,
cserfes és bájos a mosolya, mint a világ körötte.
Idegennek gondolják, talán külföldi nő,
tudjuk azt, hogy közöttünk él, a mi földink Ő.
A teremtő gyarapítsa, tanulhassa meg a leckét,
gyűjtsön egybe minden szépet, őrizze a lelkét.
nem ismeri a haragot, marad hát, jó tanácsadó.
Csendben él közöttünk, tudása alapos,
ki gondolná róla, hogy egy hangos harcos.
Örök mosolya szíveket bolondító,
a kedély vágyait betöltő boldogító.
Illatos, lila, bájos ez a vénuszvirág, olyan,
mint a szépség istennője, pedig csak kis ibolya.
Amerre jár, ott hagyja gazdagságát, látható,
nem más Ő, mint az életet adó.
Megbecsülést, tiszteletet érdemel,
magatartásával széles körű elismerést érhet el.
Isten teljességét és tökéletességét hirdeti,
ha nevét nem is e meggyőződéssel mondja ki.
Amazon természetét nem nőtte ki magából,
szépségért és jóságért harcias nő a javából.
Feszültség és keserűség fel-fel villan benne,
szemében látod, ott lakik Isten szeretete.
Tavasszal kinyílik, mint szemérmes mimóza,
mégis kertünk dísze a kékszemű ibolya.
Csupa erő és izom, öles termet,
huncut pillantás, szerető szív, védő ember.
Szófogadó, beszédes, szeretetben gazdag forrás,
az igaz üdvöskéket róla mintázhatták, jó lány.
Ha kell bevon, elvesz, összegyűjt bármikor,
és ha szükséges, sokasít és gyarapít.
Mindaz, amit szeretettel nyújthat az embernek,
az csak kegyelemmel ajándékozott lehet.
A szív nemes, az élete másoknak is értékes,
erkölcsi kiválósága tiszta és fényes.
Csendben él, szótlanul, benne él a feszültség,
imára kulcsolja össze két kezét.
Osztályfőnökökből fogyasztottunk rendesen,
végül a legkisebbel megbékéltünk csendesen.
Tanárainknak se szeri se száma,
kezeinket mégsem kulcsoltuk imára.
Koruktól függetlenül szerettek is minket,
úgy hiszem, ez kölcsönös volt, hidd el.
Nyelveket tanultunk, nem is egyet, hármat,
kötelező oroszt, németet, olaszt, ki-ki mit választ.
Dallamoktól mentesen múltak az ének órák,
a zenetörténetet fontosabbnak tartották.
Hagyományos tantárgyak mellé jöttek cifrák,
erőltették a logikát és a pszichológiát.
Eltérő szorgalommal. de mind okosodtunk,
nagyon gyorsan a négy év végére jutottunk.
Nem maradt már más, csak a matúra,
és visszapillanthattunk a becsukódó kapura.
Eszünkbe se jutott, mit hagytunk az mögött,
mennyi kedves szót, mosolyt, örömöt.
Érettségi bizonyítványokban az érdemjegyek,
figyelmet nem feltétlenül érdemelnek.
Többet ér annál az élet ajándéka,
mit egymásnak adtunk, a pajtások barátsága.
A felnőttek gyakran rögös útjára léptünk,
sok színessel festették megkezdett új életünk.
További tanulás és munka, ez volt a dolgunk,
különböző módon, ahogy megalkotta sorsunk.
Párokat kerestünk, a legtöbben találtunk,
bekopogott ajtónkon amire vágytunk.
Hitvesi szeretet, rakoncátlan gyermek,
kicsi unoka, hát kívánhatunk szebbet?
Életünket a színek változó világa tarkította,
szemünket egyikük se, el nem vakította.
Jutott a játékos tarkákból, szomorú szürkékből,
jöhettek azok szemek fényéből, vagy derült égből.
Megtanultunk ecsetek nélkül is festeni,
örömünket megosztani, bánatunkat rejteni.
Találkoztunk, nem is egyszer, többször,
idejükről nem a matúra kerek évfordulója döntött.
Egyszer aztán alma materunk bennünket kidobott,
máshova költözött és nevet változtatott.
Kun Béla vagy Nagy László, nekünk aztán mindegy,
az örök barátság és szeretet tart össze minket.
Gyorsan repülnek fejünk felett az évek,
életkorunk száma mára hetvenhét lett.
Örülhetünk ennek, nincs is ezzel gondunk,
de sok a hiányzó, huszonegyen voltunk.
Ők azok, akik ha összejövünk és leülünk,
a szívünk mélyén mind ott vannak velünk.
Nem múlik el esztendő, hogy ne találkoznánk
virágokkal díszített családi háznál, Évánál.
A sok hely után ez állandósult, ránk maradt,
vagy a házigazda volt az, aki így akart.
Meg is teszünk mindent, hogy így maradjon, .............
botorkálunk pajkosan és bohón, ott vagyunk a gangon.
Megöregedtünk, mégis maradtunk gimnazista diákok,
ilyenkor a lelkünkben, mosolygós fiúk és lányok.
Versikém hosszúra nyúlt, én nem bánom,
mindig nagy szeretettel gondolok rátok.
Őrizzétek mind, a nevetekben rejlőt hittel,
az egymásban is megtalált tartós, Fényes Kincset.
Elvirától és Hildától többen is átvettük az akkor játékként használt botokat. A különbség annyi, hogy többen is valós segítő eszközként tartjuk azokat a kezünkben. A két lányra és a többi kilencre fájó szívvel emlékezhetünk.
Tízen maradtunk. A már megszokott helyen kedves házigazdánk, Éva várt bennünket a terített asztalával. Pohárka pezsgővel köszönthettük egymást. A gyümölcslevest pirított krumplival tálalt nagyon finom, szaftos hús követte. Nem maradt el a pogácsa, a sütemény és a torta sem. A laza, citromos sütemény ízesítésén komolytalanul vitatkoztunk, pedig abban a citrom éppen annyi volt, amennyinek kellett abban lennie. Ettünk, ittunk beszélgettünk mindenkiről, magunkról. Ez ma már éves programunk. Csak az idén dicsekedhetünk azzal, hogy csupa hetesek vagyunk. Él ugyan közöttünk egy bakfis, akinek van még alig két hónapja ahhoz, hogy betöltse a 77. életévét és velünk együtt koros felnőtté váljon.
Mindenki szóhoz jutott. Elmondhattuk örömünket, bánatunkat, körülöttünk a történésekről és terveinkről is szót ejthettünk.
Én elmondtam a nap alkalmára írt versikémet. Mi tagadás, hosszúra sikeredett. A neveinkhez fűződő sorok ismétlése és elmondása megnövelte az időmet. Tetéztem mindezt még azzal, hogy eldaloltam a naphoz, a korunkhoz illőt: "Néha néha visszajönnek a tavaszi álmok..." Az első sorok után segítséget is kaptam. Manyi társult hozzám tisztán csengő, csendes énekével.
Köszönjük Éva! Munkát adtunk neked ismét és örömet is. Találkozzunk jövőre. És készülődtünk.
De nem maradt el a már hagyományossá vált csoportkép készítése sem. Hőség ide, vagy oda, felsorakoztunk a kerítésre helyezett muskátlik sora előtt. Csak remélni merem, hogy a pelargóniánál mi vagyunk a szebbek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése