Pálinkák románca

A lehullott és sérült gyümölcsöket mindig összeszedtük és a szüret utáni törköllyel együtt összeállhatott a kifőzendő vegyes pálinka anyaga. A gondosan elkészített cefre lezárt hordóban várt arra, hogy pincénkből  a kifőzdébe vigyük. Annak tágas udvara adott helyet a sok-sok hordónak, kora ősztől késő tavaszig. Ott főzték ki a miénket is a falu legelején, a Sümegiék kovácsműhelyével szemben. A kész pálinkát a családi házunk pincéjében tároltuk. Olyan nagy mennyiség nem volt, ajándékként is szerepelt, mindig elkopott. 

 

Nem emlékszem arra, hogy a szülőfalumban vetélkedtek volna pálinkájukkal a gazdák. Ahol most élek, egykor a borok, mostanság a pálinkák mérettetnek meg. Ehhez is és ahhoz is olyan valaki kell, aki össze tudja fogni az embereket, aki kedvét és energiáját fekteti a megvalósításba. Az ilyen eseményeken a legtöbb esetben részt vettem. Nem a borral, vagy pálinkával nevezve. Miért is ne szereztem volna magamnak jókora örömet csupán azzal, hogy együtt töltök el egy estét kedves, egyre ritkábban látott barátokkal, ismerősökkel. A vége mindig az lett, hogy előkerült a harmonika, a szájharmonika és a hegedű. A hangszereink igen gyorsan kicsalogatták a bort, vagy pálinkát kóstolgatók lelkéből a dalokat.

 

Nemrég részt vehettem egy -a városban megtartott- pálinka mustrán. Készültem rá és a lehetőséget is megkaptam arra, hogy elmondjak egy verset a sokszínű pálinkákról. Hadd idézzem Jacsó Pál Dr. Pálinkák románca című versének befejező sorait:  

 

 „Roskadásig friss gyümölccsel kis házunk tornáca,
Kezdődik, és télig eltart e helyen pálinkák románca.

Szíved ritmusának hűs poharát emeld koccintásra,
míg végigcsorog, le torkodon, ne gondolhass másra:
Ezen tüzes perc miatt születtél ide, erre a világra!"

                                                                                                                                                              Amíg a szakértő dolgozott, jóízű pogácsák és finom szendvicsek falatozása közben, csendben beszélgettünk és kóstolgathattuk a gyümölcsök ízét és illatát eszünkbe juttató pálinkákat. Zoltán a Komló város megbecsülését és tiszteletét hirdető és ezekért szorgoskodó egyesület tagságát is meghívta, akik voltak inkább gazdái, mint vendégei a mustrának. És még zenéről is gondoskodott.  

A pálinkák kiértékelése után elő is került a kottás füzet és a harmonika megszólalt. Hangja és ritmusa jól kalauzolta az éneklésre kinyíló szánkat. 

Az egyik dal befejezése után szót kértem és a közelgő Nőnapra hivatkozva Vörösmarty Mihály A magyar hölgyekhez című versét mondtam el a jelenlevő hölgyek köszöntése céljából. Kiválasztok néhány sort ebből is: 

 

„Haragudjatok;
A haragban békülésre
Mindig kész az ok.
S szép a szép szemek haragja,
Mint villám s az éj,
Ah de édesebb a béke,
Megbékülni kéj."

 

Ezután -előre kiterveltek szerint- minden szó nélkül csendült fel a dallam és énekeltem a frissen megismert harmonikás bajtársammal együtt a „Csak egy kislány van a világon..."  Már közösen fejeztük be az ünnepeltek látható örömére. (A verset megelőző bevezető mondataim közben lencsevégre kaptak. Nem is töröm azon a fejem, hogy milyen képet illesszek a soraimhoz. Mert olyan fotó ahol együtt a csapat, nincs a birtokomban.) 

Csendben kezdtem el a következőt, a Nem jön levél c. nótát, de egy másik, nagyobb hangerő, gyors megállásra kényszerített.

-Kár, Édesanyám kedvence volt és én is megszerettem! -szólt hozzám mosolyogva egy kedves arc.

-Hát énekeljük el! -mondtam én és leültem vele szembe. Más zene szólt, mégis a bohó szívről és száraz ágról nótáztunk. A távolabb ülők azt hihették, hogy beszélgetünk, csak én láthattam úgy, mintha egy könnycsepp készülődne kiszabadulni egy asszony szeméből. 

   

Nekünk csak GYÜMI

  „ Kedves Jenőkém! Sokat noszogattál, hogy írjak a Gyümis nyaralásunkról, hát íme itt van:

Nagyon kedves emlék ez nekem. Már gyermekkoromban is sokat kirándultunk ide családostól. Szerettünk ott lenni. Tavasszal, amikor a Kányavárban millió hóvirág nyílt, májusban az akácvirág bódító illatával varázsolt el bennünket. Aztán érett a cseresznye, először a korai aztán a ropogós. Jött a kajszi szüret, érett a nyári körte, aztán a sárga szilva, kék szilva, alma. Ősszel a dió, mogyoró. Mindig érett valami. Amikor nagyobbak lettünk, mi is részt vettünk a munkákban.        Az almák nevére is emlékszem: Apu kedvence a Batul, London pepin, Arany pármen, és az én kedvencem a hamvas-lilás Őszi Piros Kálvil (Lili néni szerint).

 

Amikor Henrik a családhoz került ő is megszerette a gyümölcsöst (nekünk csak GYÜMI). Elhatároztuk, hogy oda megyünk nyaralni. 1966-ot írtunk ekkor Ildi két és fél, Péter fél éves volt. A puritán élethez hozzá voltunk szokva. Akkor még nekünk otthon sem volt mosógép, gáztűzhely, hűtőszekrény, vízvezeték. Naponta begyújtottunk a rakott tűzhelybe. A szomszédból, Lili nénitől hoztuk az ivóvizet, tejet. Ő még akkor gazdálkodott. Minden pénteken vitte a piacra a túrót, tejfölt. Kenyérért lesétáltunk Vázsnokra, Lili néni által kitaposott gyalogúton. Szerencsére gyönyörű idő volt egész héten. Lenn a kút melletti kis beton fürdőmedencébe pár vödör vizet húztunk, hamar megmelegedett. Ildi lubickolhatott egy kicsit.

Néha csak úgy lazítottunk. Kiültünk a ház elé és gyönyörködtünk a látványban. Sásd, mint egy kis játékfalu. Autók jöttek mentek (nem annyi mint manapság). Láttuk, amint a gőzös átrobog a falun, a vonatfütty is felhallatszott. Szépen kirajzolódtak az utcák, házak. Kimagasodott a templom. A harangszó is szebben szólt a Gyümiben. Szemben a sásdi szőlőhegy. a „hegy" lábánál Hörnyék, tőle északra  Palé. Ide is sokat kirándultunk a szőlőnkbe. Réten keresztül vezetett a gyalogút, amik a Gödrei árok vágott ketté. A rét tele volt vadvirággal. Anyut mindig meg is leptük egy csokor mezei virággal. A rét után jött a horhó, fölkaptattunk, majd egy erdei úton át jutottunk a szőlőbe. Rá is zendítettünk az „Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át...

Bocsánat! Elkalandoztam.

Délen, messze a távolban a kéklő Mecsek. Maksai tanár bácsi földrajzórán elmondta nekünk, hogy Sásdnak -Észak-Déli nyitottsága miatt- nagyon kedvező a fekvése, időjárás szempontjából.      Weöres Sándornak is tetszett ez a vidék: „Van valami rendkívül bájos és megnyugtató az itteni dombokban." Írta ezt 1933-ban valakinek Sásdra.Készült egy díszes falinaptár 2019-ben "SÁSD ANNO" címmel, sok régi fényképpel. A TÉKÁ-sok tervezték. Onnan vettem az idézetet.

 

Egyik nap ANYU, APU. BÉLA meglátogattak bennünket. Nagy volt az öröm mindkét részről. Ritkán találkoztak a gyerekeink a sásdi Papával, Mamával, Bélával. Egy kicsit szeretgethették a szekcsői unokákat és a gyerekeink is közelebb kerültek Hozzájuk. Béla is tudott bánni velük.

Dió szüretet is tartottunk, összeszedtük a lepotyogottakat. Persze volt köztük, ami burokkal együtt jött le. Azokat közös erővel letisztogattuk.

Egy napon a munkatársaink is megleptek bennünket. Örültünk egymásnak, nagyon jó viszonyban voltunk.

Sajnos sok mindenre már nem emlékszem, de az biztos, hogy nagyon jól éreztük magunkat.

Hát ennyi tellett tőlem!

Sásd, 2024. 10.26. 

                                                        Csókollak   üdv.   Mari"

 

Meg kell dicsérnem Őt. Megosztotta velem egy régi emlékét. Jóleső érzéssel olvastam a sorokat, gazdagabb lettem. Henrik és Marika Sásdon dolgoztak, két apró gyermekükkel Kaposszekcsőn éltek. Szabadságuk egy részét töltötték a gyümölcsös kertünkben. Ez a három holdas kert a sok munka mellett jócskán adott örömet is nekünk. Miért nem jutott eszembe tíz évvel később nekem is egy ilyen kirándulás, akár csak pár napos? Legalább hiányérzetem lenne, de nincs! Akkor meg miért jut eszembe olyan dal, amit biztosan elénekeltünk ott? "Lomb a fán virág a fűben mintha intene, árnyaimban megpihenni jöjj, ó jöjj ide..."

 

Nővérem emlékeinek felidézését blogos bejegyzéseim sorába illesztem. Hadd irigykedjen az olvasó, volt egyszer egy ilyen egyszerű, kedves világ. Hadd olvassa  unokáikkal együtt az a két nagyszülő, akik akkor ott a présház előtt felszabadultan hancúroztak. 

 

Kedves, szeretett nővérkém!                                                                                                                    Végül egy gyermekkori emlékedet felidéző, Gyümis kirándulásodról mesélő versike néhány sorát idézem:

 

Bíborban fürdőző felhők utadat mutatták                     ,

Kis kezedet fogja édesapád,                                          

gyümölcsösből hazafelé. Mit is láttál,                           

amikor a gyalogösvény ismert útján jártál?                   . 

 

Csodatevő kehely, amit a felhő formált,

ritkán láthat a gyermek ilyen csodát.

A lenyugvó korongról Apu sokáig beszélt,

a festőművész természetről hazáig mesélt. 

 

 

 

Pitypang

   

 Mielőtt a virágok tarka sokasága magára ölthette volna  ruháját, Isten egy angyalt küldött hozzájuk.

- Milyenek akartok lenni, hogyan akartok kinézni? -kérdezte az akkor még szürke növénykéket.

- Én kék, mint a tiszta ég, én piros, én hófehér! - sorolta mindegyik a maga színes óhaját.

Csupán a kis pitypang nem tudta eldönteni, mit is akar. Látta a napot, sárga és gyönyörű akart lenni. Amikor este felnézett a holdra, az ő kerek, áttetsző fehérségét kívánta. Az éjszakai csillagok ragyogó szépségét már alig merte elmondani az angyalkának.

A döntés a Teremtőre maradt, aki minden vágyát teljesítette. Így lett a virága sárga, majd fehér és mint a csillagok, szóródik szerte szét, ha megbillenti a tréfás szellő.

 

Ez a legenda régtől ismert és ma már azt is tudjuk erről az irtandó gazként is kezelt növénykéről, hogy segít az egészségünket megvédeni, betegségünkből kigyógyulni. Bárki is adta a nevét az iskolának,  nagyon eltalálta: Pitypang Tánciskola.

Lapozgatok az Iskola facebook oldalán. Szebbnél szebb fényképeket látok kicsikről és nagyokról egyaránt. Megismerhetem azokból a tánc lényegét, az öröm forrását. Észre kell vennem az oda vezető út nehézségeit is. A lélek és test fáradtságát, amelyek fölötti győzelem biztos forrása lesz az arcok mosolyának. 

 

A nyolcadik általánost követő nyáron tánciskolába járhattunk. Balogh tanár úr az aktuális zene ritmusára forgolódott és közöttünk járva, hozzánk szólva igazgatta mozgásunkat. Felhívta figyelmünket még a tánc közben illendő magatartásra is. Koszorúcskán mutathattuk be a frissen szerzett tudásunkat, eljárhattuk a tanult társastáncokat. A záróbál befejező dallamára köszönhettünk el egymástól.   

 

A Pitypang Tánciskola persze sokkal többet ad annál, mint amit mi kaptunk annak idején egy bő hónap alatt. Ez természetes, ám lelkünkben az mégis megőrizte fontosságát. Az őszirózsafélék családjába tartozó gyermekláncfű -pongyola pitypang, cserbóka, csorbóka, tejesgaz, kákics- már a nevében is hordozza sokszínűségét. Kicsi óvodás kortól felnőttekig mindenki beülhet a sulijának padjaiba. Nem is gondolnak rá, de mintegy tűszúrással fecskendeznék beléjük a táncművészet iránti érdeklődést. A szívük így már pezsdített vért pumpál minden porcikájukba és a tánc csalogató kerítései igen gyorsan rabul ejti őket.

Elkezdődik a tanulás. Játék ez, vagy fárasztóan komoly munka? Mindkettő és a közöttük lévő arányt a tanároknak úgy kell felépíteni, hogy a napi órák végén a diákok -kortól függetlenül- fáradtan, egymás szavába vágva, fecsegve vonuljanak az öltözőbe és mosolyogva lépjenek ki az iskola kapuján. 

Repülnek a hónapok és az évek. Minden diák szabadon próbálgathatja lengetni szárnyait. A fel-felemelkedőt az iskola továbbképzésben részesíti, felsőfokú művészeti intézménybe való felvételét segíti, nem titkoltan azzal  a szándékkal, hogy megtanuljanak repülni.

 

A Pitypang Iskola interneten látható képeiről -teljesség igénye nélkül- leírható főnevek: szépség, munka, mozgás, figyelem, fáradság, fegyelem,  emlék, tánc, erő, egészség, érzés, öröm, siker, barátság, mosoly, szabadság... Egy kis odafigyeléssel mindegyiket látom a soraim elején, ahol a négy hófehér angyal már pihenő szárnyakkal hajol meg a tapsoló közönsége előtt.

Valamennyi főnév külön fejezetet érdemelne. Az iskola tanárainak odaadó munkája is. De biztosan ismeri a felsoroltakat a Pitypang Művészeti Alapítvány is, mert a benne munkálkodók A-tól Z-ig ott vannak az iskola életében, a zavartalan munka feltételeinek megteremtésében. 

 

Két unokám cseperedett fel és vált felnőtté az iskola falai között. Mindig nagy örömmel beszéltek a táncról, fellépéseikről. Frissen tanult balettos mozdulatokat nevetés közben mutattak be a szűk keresztmetszetű előszobánkban.                                                                                                        Egyikük elé nemrég mikrofont tartottak. Mi tartja ott az iskolában?      -kérdezték tőle. A táncok és a Jóbarátok.- volt a válasza.

 

Jeles napok

 

Összeírtam azokat az napokat, amikor valakikről, valamikről, valakik, valahol valakinek, valakiknek beszélnek. A listám messze nem teljes. Lehetnek ezek kitörő ünnepek, vagy fájdalmas megemlékezések. Értékelések, feladatmeghatározások. A számuk jócskán meghaladja az években megbúvó napok számát. Világnapokról, nemzetközi akciónapokról, helyi vagy számos országra kiterjedő ünnepekről, figyelemfelhívó eseményekről van szó.

Világnapokká nyilvánítottak: béke, pedagógusok, vallások, holokauszt, tisztes munka, állatok, betegek, vándormadarak stb. Sorolhatnám tovább, mert rengeteg van belőle és sok azoknak a megemlékezési napoknak a száma is, amelyek egyre szűkülő közösségekhez tartoznak.

Csak akkor jöttem rá, milyen nagy fába vágtam a fejszémet, amikor már kétszáz fölé kerekedtem. A teljességre nem törekedve, abba is hagytam az események gyűjtését. Elkezdtem viszont azzal foglalkozni, hogy a naptári napoknak megfelelő időben mások is tudjanak a megemlékezendők tárgyáról. Ha jól emlékszem, tavaly június végén tettem facebookos oldalamra első alkalommal egy aktuális napot, ami a kínzás áldozatai támogatásáról szólt. Azután folytattam az időrendbe szedett listám szerint. Az adott témához a szerintem illő szöveget és képet megkerestem és közzé tettem. Már a sokadiknál tartok.

 

Ismerőseim között van, aki mindegyiket látja, de őszintén szólva jóval több érdeklődőre számítottam. Rá kellett jönnöm arra, hogy az emberek általában olyanok, mint a jeles napokat kitaláló személyek, vagy szervezetek. Figyelemmel kísértem a külvilág híreit, kíváncsi voltam, hogy kik és milyen mértékben emlékeznek meg az éppen aktuálisról. Csalódtam, sok jelentős nap nem köszönt vissza, vagy éppen csak messziről integetett. 

 

Minden bizonnyal jócskán van szabad időm, hogy a leírtakkal foglalkozok. Miért is ne folytatnám egy teljes év lezárásáig, június végéig? Hogy lesznek akik megmosolyognak, felvállalom. Tehát holnap a pipázás napjáról szólok. 

 

Mielőtt  a fentiek elolvasása után bárki is morogni kezdene a téma rövid időn belüli ismétlődése miatt, hadd mondjam el annak miértjét. Mindenki figyelmét akarom ismételten felhívni az érintett napok tartalmára. A megalkotókét azért, hogy ne bújjanak lusta köntösükbe, fáradozzanak az év minden napján a sokunkat érintő fogalmakban rejlő lehetőségek megvalósításáért. Legyen az egy konkrétan megfogható dolog, vagy csak a szépre és jóra való nevelés eszköze. Az embereket pedig arra sarkallnám, hogy ismerjék meg a neves napok tartalmát, keressék és találják meg azokban az életüket minden szempontból pozitív irányba terelő gondolatokat.    

 

Illetlen plakátok

 

Azzal a szándékkal, hogy híreket hallgassak, nem kapcsolok be semmit. Mégis megtalálnak azok, ha akarom, ha nem. Van a mi kicsi országunkban éppen elég baj, miért kell nekem tudnom a földkerekség valamennyi gondjáról. Miért nem lépnek ki hírhozóink az utcára és keresik a jót, a megosztásra valót?

Mert egy elkorcsosult, buta világban élünk? Nem gondolnám, de annak útjára léptünk mi magyarok. Senkit nem akarok megbántani ez utóbbi kijelentésemmel, azzal inkább az aggódásomat fejezem ki. 

 A közutak mentén drága pénzekért elkészített olyan plakátokat helyeznek ki, amelyeknek semmi közük nincsen a közúti közlekedés szabályaihoz, de még az engedélyezhető reklám és reklámeszközökhöz sem. Igaz, hogy ettől még a Nyugati-övcsatorna nem folyik vissza Táskába, de igen csak más útra terelhetik el a járművek vezetőinek figyelmét és válhatnak így balesetek okozóivá.  

 

„A közúti közlekedés biztonságának veszélyeztetése (Btk. 232. §)olyan bűncselekmény, amelyet az követ el, aki közlekedési útvonal, jármű, vagy berendezés, megrongálásával, akadálytámasztással, megtévesztő jelzéssel, vagy a vezető elleni erőszakkal mások életét, testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki."

A közúti ellenőrzést végzők elképesztő gyorsasággal képesek kinyitni a járművezetők bukszáját a közlekedési rend és fegyelem biztosítása érdekében. És ez így van helyesen. De miért nem jut eszükbe a KRESZ módosításának szükségessége az illetlen plakátok eltüntetésére? Mert a Btk. 232.§ sajnos jelenlegi formájában arra alkalmatlan. Tarthatnak az elutasítástól, lehet.

 

Mégis van megoldás! Megszületett. Jólesett ezt a hírt meghallani. Történt ugyanis az, hogy néhány város polgármestere kora-tavaszi takarítást végzett és eltüntették a települések közterületeiről az uszításra, félelemkeltésre kihelyezett hazug propaganda plakátokat. Nem kell izgatni az embereket, van nekik éppen elég bajuk.-mondta ki egyikük velősen a véleményét.

Vannak közöttük olyan példás magatartást tanúsító emberek is, akik a munkatársaikkal együtt lemondtak a béren kívüli kötelező juttatásaikról az óvodájuk felújítása céljából. Vélhetően nagy szükség lesz erre a pénzre, mert városuktól a hatalmat gyakorlók jelentős összegeket vontak el.

   

A mai hírek kapcsán igazán jó embereket ismerhettem meg, akik segítenek jó útra terelni az embereket. A bársonyos felhők mögül még a nap is kisütött. 

Változások

 

A falu „kultúrháza" sok mindennek adott otthont. A közös gondolkodás megvalósításának, a település élete tervezésének a helyszíne volt. Könyvtár, ifjúsági klub, filmvetítések, neves vendégek fogadása, szüreti-szilveszteri bálok, sakk-és ultipartik, idősek napja és más események. Kis kocsmaként is működött a felnőttek számára, de itt bújhattak egymás mellé nyiladozó szerelmek is.

Fél évszázada látom az előnytelen változást. Egy generáció elköszönt, sokan elköltöztek, az újonnan érkezők lassan tanulják meg sajátjuknak érezni ezt a mesés környezetbe illő, a Mecsek északi lankáin nyújtózkodó falucskát, amelynek életéről nem először rendezem sorokba -megörökítendő szándékkal- gondolataimat.

 

A bányák már haldokoltak, mégis kaptunk egy -a környezetünkbe nem illő- panel óriásokból épített városrészt. Hogy mellette ma ipari létesítmények nyújtózkodnak, már nem is annyira éles az ellentmondás. A börtön építését a családi házaink szomszédságában csak az önkormányzatunk akarta igazából. Megvalósulását nem mi tettük lehetetlenné a tüntetéseinkkel, azok nem igazán érdekelték a döntést hozókat. Vagy talán egy kicsit mégis? Jól emlékszem a városháza libbenő,emeleti függönyeire, azok mögül a ki-kileső arcokra. Talán nem kerülhettünk volna ilyen helyzetbe, ha sikerrel zárul a korábbi népszavazási kísérletünk és visszanyerjük Mecsekfalu függetlenségét. Ma is meggyőződésem, hogy az érvénytelen szavazatok irreálisan magas száma az ellenérdekű fél által irányított tevékenység eredménye volt. Az önkormányzat tarthatott attól, hogy a hozzá csatolt falvak sorra keresni fogják szabadságukat, ahogy azt Mánfa község meg is találta.                                                                                

A falu végén az erdőt kerítés köríti, akadályozva a pölöskei tó felé tartó gyalogösvényen a sétát. A Sikondára vezető földes kocsi utat -amelyet már száz évek óta használtak- kérdezés nélkül zárták le. Nem törődtek azzal se, hogy a faluból kivezető úton elhelyezett -többször is felújított- keresztet zárták el a hívő emberek elől. Tették mindezt komolytalan, nem létező térképekre hivatkozva.

Napelemparkot telepítettek a falu népének egykor munkát és kenyeret adó szántóföldre. Annak kivitelezése az utakat és vízelvezetőket, valamint a természet megszokott rendjét sértette. A sebek némelyike ma is gyógyulatlan.

Kötelező, kérdezés nélküli központi rendelkezéseknek eleget téve utcaneveket adtak és vettek el. Mi kaptunk, pedig nem is kértünk. A két megadott utcanév közül az egyiket -a központi kényszert elfogadva- kézfelnyújtással hitelesítettük mi kevesen, akik akkor helyet foglaltunk a székeken. Az eredeti állapot megtartására nem adtak lehetőséget, így aztán évekig is tartó feladatokat kaptunk a dokumentumaink cseréjétől, kapcsolataink új címünknek megfelelő rendezéséig. Mellesleg jegyzem meg, hogy a napokban kapott levelemen a régi címem szerepelt, mégis megkaptam.

Kultúrházunk évek óta nem használható. Felújítása pénzügyi nehézségek miatt igen lassan, akadozva, hosszú hónapos szünetekkel tarkítva halad. 

Istentiszteletek nincsenek, a templom az alapjaiban roggyant meg. A felújítása úgy látom kérdéses. A kevés misébe járó ember otthon kulcsolja imára a kezét, vagy buszra száll egy prédikáció meghallgatásáért. A harangok azért még hirdetik az igét. 

 

Azért látom azokat a törekvéseket is, amelyek erősíthetik közösségünk együvé tartozását. Külön örömöt okoz az, amikor a programok szereplői a gyerekek.                                                                                    A falu végén a körforgalom szigetét szorgos kezek tették idén is érdekessé és színessé. Karácsonyra megszületett ott a kis Jézus, akit féltve vigyáz Mária a napkeleti bölcsek társaságában.

 

Nem maradt el most sem karácsony ünnepének a köszöntése. Az Atya rövid mondatai után általános iskolás gyerekek színjátékának örülhettünk, ami természetesen a szeretetnek az emberek életében betöltött fontos szerepéről mesélt.

Csak én maradtam ki. Pedig készültem, ahogy azt tettem az elmúlt évek karácsonyai előtt is.  Nem kértek, hogy beszéljek. Így jártam, nem baj, megkíméltek. Azért én oda gurultam és örültem, hogy láttam őket.   

 

Megint a Komló lexikonról

  

 „Professzor úr mondám, – nekem könyvek kellenének: a Cicero levelei, és más classicusok, de kivált egy jó lexicon." (Kazinczy Ferenc) Az idézett mondat mint példa szerepel a Magyar nyelv értelmező szótára lexikon szócikkében arra vonatkozóan, miként használták régebben a lexikon szót. A professzor úrnak címzett mondatában kifejezi igényét sok más klasszikus mű megismerésére is, de különösen egy jó, részletes, széles körű ismereteket nyújtó szótárra.

A Bányásznapi rendezvények egyikén, 2025. szeptember 3.-án a város lakói először vehették kezükbe ünnepélyes keretek között a Komló lexikont. Az ötlet bő három évvel ezelőtt született meg egy polcról leemelt könyv forgatása közben. A fellapozgatott kötet Bonyhád város lexikonja volt. A települést a Völgység városának is nevezik, feleannyi ember él ott, mint nálunk, történelmi régmúltjának emlékei között. Komlót igazán a szénbányászat tette nagyobb várossá, de miért is nem lehetne nekünk is egy lexikonunk?- vetődött fel a kérdés ötletként egyetlen ember fejében. Van mit összegyűjteni a múltból és a jelenből és azokat szócikkek formájában fellapozható kötetben az érdeklődők kezébe adni. 

És az elképzelést tettek követték. Az ötletgazda köré munkacsoport alakult, amelynek tagjai három évet úgy dolgoztak szívvel és lélekkel, hogy annak végeredménye csakis egy teljességre törekvő, Komló város fejlődését és az itt élő emberek életét bemutató lexikon lehetett.

 

Nagyzolás nélkül nevezhetjük városunk történelmi eseményének azt a Kaptárban eltöltött néhány órát. Személyesen találkozhattunk a pulpituson helyet foglaló szerzőkkel. Szó esett a szócikkek sokaságáról, azok tarkaságáról, de még a bennük itt-ott fellelhető hibákról is. Megemlítést nyert az a számtalan fotó, amelyekről sok ismerős arc tekint az olvasóra. A lexikon borítója csodálatos képpel tárja elénk városunk -gyakran feledésbe merülő- szépségét. 

Megköszönték azok munkáját is, akik a csoporton kívül segítettek egy-egy téma feldolgozásában. Közéjük tartozom jómagam is. Én pedig azt köszöntem meg, hogy segíthettem, hogy egy ilyen ritka, közös munkában alkotóként egy kicsit közreműködhettem.

A Komló lexikon „avatója" kötetlen beszélgetésekkel és a könyvek vásárlásával fejeződött be.     

 Ennek a vaskos kötetnek az elkészítése egy olyan hiányt pótolt, amire -valljuk be őszintén- nem is gondoltunk. Mindannyiunk számára lehetőséget ad arra, hogy városunk múltját és jelenét megismerhessük. Ezzel megteremtődhet annak a feltétele, hogy jövőnket illetően a helyes irányba haladást elősegíthessük. Mindehhez sokaknak kell a kezébe adni, hogy lapozgassa, olvassa.

A lexikonnak sok példánya már az első napokban gazdákra talált. Egy hónap alatt már olyan nagy ez a szám, hogy felvetődik az utánnyomás kérdése. Ez a siker legbiztosabb jele. Bízom abban, hogy a Komlón és környékén élő embereken kívül a városunkban tevékenykedő vállalkozások, intézmények is fontosnak tartják lexikonunk birtoklását. Lesz az önkormányzati intézményekben is belőlük. Nem okoz gondot, ha a tanító bővebben szeretne beszélni a diákoknak Komlóról. Leemeli a tanári könyves polcáról a lexikont. Ha nincs pénz a megvételre, a fenntartója minden bizonnyal segít.

 

Az esztendők kitartó és felelősségteljes munkájáért mit kapnak az alkotók? Néhány világgá kürtölt buta megjegyzés mellett sokunk köszönetét és dicsérő szavakat.. Sőt! Még az is előfordulhat, hogy nagyszámú eladás esetén a három és fél esztendő munkájáért egy képesítés nélkül is jól fizetett önkormányzati tisztségviselő egy havi bérét tudhatják magukénak. Ez utóbbi mondatom komolytalan, mégis valós lehet. Bízom abban, hogy ezt felismerve a képviselő testületünk megtárgyalja a Komló lexikon ügyét és annak szerzőit elismerésben részesíti. Igaz, az emberek már megtették ezt. Az ezer és félszáz darabot egy hónap leforgása alatt elkapkodták, a terjesztők az újabb érdeklődők kezébe nem tudják adni a Komló lexikont.