Egészségügyi puszi

   Hosszú évek szünete után ismét átléptem az intézmény kapuját. Táncverseny volt, amelyben két nagyobb unokám is szerepelt pécsi balettos csapatukkal. Felvételekről láttam már ezt a táncukat, de a szereplésüket élőben még nem. Egy-egy új darab motívumait otthonomban gyakorolgatták amikor a kertünkben, vagy a lakás bármelyik sarkában ízelítőt adtak az éppen soros balettből. Nem hagyhattam ki a komlói bemutatkozásukat. 

    A város sportcsarnokát nem túl sűrűn látogattam, minden bizonnyal volt egyéb elfoglaltságom. Tűzoltó bál, fiatalok játékos sport vetélkedője, koszorúcska voltak azok az események, amikor kötelezőnek éreztem a megjelenésemet, tekintettel családtagjaim érintettségére. Egyszer aztán olyan emberek invitáltak egy rendezvényre, akiknek nemet mondani talán illetlenség is lett volna. A sokszínű kolbász töltése nem igazán érdekelt. Annál inkább a csarnokban szorgoskodók látványa. Körbe is sétáltam, sokukkal szót is váltottam. Ritkán láthatom ismerőseimet, hát kihasználtam ezt az alkalmat és jól éreztem magam a körükben.

A készülődésem közben láttam aggódó arcokat, ismerem annak okait is. Mégis bevitettem magam és a sok lépcsőt leküzdve helyet foglaltam a bejárati ajtóhoz legközelebbi padon. A divatos hip-hop táncok fiataljai jó hangulatot teremtettek. Ezek az egymástól el-eltérő elemeket is tartalmazó  bemutatók mindig tapsra késztették a közönséget. Egy idősebbekből álló csoport néptánca -talán lakodalmasa- átmeneti "csendet" teremtett a falak között. Megérdemelten vihették haza az elismerő oklevelüket. Nemsokára következhet az egyetlen hagyományos balett. Azért gondoltam erre, mert az öltözők felől szállingóztak kifelé a lányok, közöttük az unokáim is. Eszter és Emese nagy hirtelen ott voltak kis barátnőjükkel együtt mellettem és ölelő karjaik mellett még a mosolyukkal is megajándékoztak. Egész rendesen elérzékenyültem. A hunyorgó pilláimon keresztül azért láttam a közelemben lévők arcán a kérdőjeleket: Ugyan ki lehet ez az öreg, akit így körbe táncoltak?

Felcsendül a dal, Schubert Szerenádja. Elcsendesedik a nézőtér és megjelennek a fátylakba öltözött balerinák. Követi őket az egyetlen fiú, aki a táncával kiszolgálja a lányokat és igyekszik kifejezni a hangok közé szorított hívást, várakozást és vágyat. 

Érdemes volt kimozdulnom, az események széppé varázsolták a napom. A csarnokból kifelé jövet a jegyeket kiadó hölgy mellém lépett és -ahogyan mondta- adott egy "egészségügyi" puszit. Régtől ismerem az itt most társadalmi munkás kórházi nővért. Idefelé járóbottal, korlátba kapaszkodva, nehézkesen lépkedtem, de most alig érintve azokat szaladtam lefelé, gondolatban.  

 

Nézzétek!

 

Figyeljetek ide! Látjátok mit találtam? Éppen ideje, hogy rábukkantam! Az ősszel már óvodás leszek és soha még nem volt cumi a számban. Én nem kértem és anya nem adta, de most aztán csak ki kellene próbálnom! Akár ezt is mondhatta volna, amikor futva érkezett meg hozzánk.

Mikor és hogyan került a kis játék-házikóba ez a csalóka szopóka, nem tudhatom. Tény az, hogy Máté megtalálta és büszkén számolt be erről nekünk. A szájából sem volt hajlandó kivenni, hát még azt bárkinek is átadni. A kis táskájába tette és haza is vitte. 

- Csak rá ne kapjon!- bujkált ez a gondolat a felnőtt fejében. Felesleges volt ezért egy kicsit is izgulni, a dudli új gazdája már nem is törődik a talált vagyonával. Első éjszaka a frissen szerzett kincsét még a párnája alá rejtette és szépen ott is felejtette. Csecsemő korában az átlagosnál több időt tölthetett el édesanyja keblei közelében ezért nem ismerkedett meg egy szájacskába vehető, becsapós műanyag darabkával.

 

Kisétálok én is a játékokkal is zsúfolt házikóba. Jól körülnézek, hátha előkerül valami régi, valami hiányzó. Mosolygok is magamban az elő-előbújó gondolataimon. Csak az öregnek adatik meg a visszapillantás rég elmúlt évtizedekre. Mi az, ami elveszett vagy hiányzott azokból? Felesleges időt áldozni ilyen kérdésekre. Foglalkozni inkább azzal kell, mi az amit kaptál, mi az ami megvalósult az elképzeléseidből. És ne légy nagyravágyó, örülj a piciknek!

Kifele jövet eszembe jutott annak a lehetősége, hogy vénségemre kicsi gyermekké válhatok, akinek újra cumi van a szájában. Erre aztán legyintettem egy nagyot és becsuktam az ajtót.

Bunda

    

 

 

Kerek a labda, vagy gömbölyű? Bármilyen jelzővel is illetjük a színben, nagyságban és anyagában eltérő labdákat, azok mindegyike egy-egy játék tartozéka. A kezünkkel -ütőkkel, vagy azok nélkül-, a fejünkkel vagy lábainkkal szelídítjük meg és irányítjuk az éppen aktuális játék szabályai szerinti helyre. 

Kicsi gyerekként labdástól szaladhatunk a széllel, színes szabályok megtartása nélkül. Ám ahogy növögetünk, megismerjük a játék-adta örömöket és bánatokat egyaránt. Sokat gyakoroljuk, hogy játékunkat a siker kísérje, de el kell fogadnunk az ellenfél győzelmét is. A vereséget munkára serkentő eseményként könyveljük el és bizakodva készülünk a következő megmérettetése.

 

Szeretem a labdás játékokat. Fiatal koromban az asztalitenisz és a kézilabda iskolai -és járási versenyek szintjén mozgatott meg. A foci, teke és billiárd golyói sem voltak előttem ismeretlenek. Alkalmakként meg is mérettem velük a hozzájuk tartozó tudásomat. Régóta nem művelem egyiket sem. Kölcsönösen elhagytuk egymást. Nekem más dolgom akadt, a "labdák" új gazdákra találtak.

Bármelyik is jut eszembe, felvillannak előttem azok a képek, amelyeken a játékostársakat látom, sok-sok évvel ezelőtti pajtásokat, barátokat. Hozzáértő szakemberek, edzők, forintok nélkül is kovácsolódtunk, formálódtunk sportszerető és sportszerű emberekké. 

Megváltozott a világunk. Eltérő mértékben, összességében jelentős nagyságú forintokat fordítanak az egészség megőrzését is segítő sportra. Ez tulajdonképpen egy nagyszerű dolog is lehetne, ha milliókat szolgálna. Ha minden gyermek a felnőtté válásának folyamatában rendre találkozhatna a testének  fejlődését segítő, a lelkét is színesítő "labdákkal".

Sajnos ez nem így van. Szeretem a labdarúgást, mégis ezt emelem ki a rossz példa bemutatására. Kis hazánkban valamikor majd minden településnek volt egy bajnokságban szereplő foci csapata. A legények még a nagyobb falvakban is szerelemből rúgták a bőrt, társadalmi munkásokkal körülvéve. Nem őriztük meg és vittük tovább ezt az állapotot. A megmaradó és szerény körülmények között sportoló tizenegyek mellett létrehoztunk olyan csapatokat is, amelyek működési feltételei mohó kezekkel rabolják el a "tízóraira szánt falatokat". Nem csak a szerény teljesítményeket felmutató, mégis adózatlanul több milliókat zsebre vágó focistákra gondolok, de a fűtött pályákra, üresen kongó- vagy csak félig megépített stadionokra is. Növelik a kiadásokat a drága pénzért megvásárolt idegenlégiósok, az irreálisan magas fizetésű edzők és a népes kiszolgáló személyzet bére is.

Tény az, hogy a kelleténél többet költünk erre a sportágra, mint amennyit az kiérdemel.

 

A minap olvastam egy kölyökmeccsről. Nem akartam hinni a fülemnek, de a leírtakat az agyam se akarta befogadni. Kételkedéseimet aztán kisöpörte onnan a több oldalról is megerősített hír. Az élmezőny egyik csapata a sereghajtóval  játszotta a mérkőzését. Az utolsó forduló lévén, mindegyik pályán egyidőben szólaltak meg a bírói sípok. A kérdéses meccs erősebb csapatának irdatlanul sok gólt kell az ellenfél kapujába juttatni ahhoz, hogy a bajnokságot megnyerje. És óriási csoda történt! A végeredmény 43-1 lett. Ez fantasztikus és borzasztó, bárhonnan is közelítem meg a kapuk hálójának 44 rezdülését!

 

   -Két azonos korú gyerekekből álló csapat között elképzelhetetlen az ilyen eredményt szülő labdajáték tudás különbség.

   -Legyen a pálya mérete bármekkora is, a kezdéstől a gól utáni újrakezdésig átlagosan 2,04 perc állt rendelkezésre. Még annyi se, mert ebben a csoportban rövidebb a játékidő.

 

Ezek a kiemelt sorok számomra egyértelművé teszik, hogy bundáról van szó! A magyar foci történetében ez sajnos nem újszerű jelenség. Két félidő alatt ennyi gólról még soha nem hallottam. Nem hiheti el senki, hogy ez a véletlen műve. Ellenkezőleg! Előre kitervelten, mindkét csapat tagjainak alapos eligazítása után kezdődhetett meg a játék. Rúgjon az egyik minél gyorsabban 43 gólt és ennek megakadályozására ne tegyen semmit a másik.

Tizennégy éves és annál fiatalabb gyerekek vajon miképpen fogadhatták a felnőttek utasításait? Beletörődtek szó nélkül abba, hogy velük ezt tegyék? A mérkőzés lefújásakor milyen örömmel vonult öltözőbe a nyertes csapat? Vagy inkább csak szégyenkezve besomfordált? A vesztesek gond nélkül beletörődtek a csúfos végeredménybe? Nem érezték egy kicsit is megalázottnak magukat? Ha a komolytalanság miatt a játékvezető nem fújta le idő előtt a meccset, akkor mit írhatott a jegyzőkönyvbe? Volt-e jelen ellenőr és ha igen, miért nem lépett közbe a bunda fogasról leakasztásának pillanatában? Mit csináltak az edzők, vagy rajtuk kívül még mások is, akiknek a fejüket mélyen lehajtva kellett volna mindenki előtt irulni-pirulni? Az alapos vizsgálatot igénylő esettel mit kezd majd az MLSZ? Milyen tanulságokat von majd le a kormány sportokért felelős csapata és tesz-e bármit is ilyen és ehhez hasonló esetek megelőzése érdekében.

 

Ennyi és még sokkal több kérdés is elgondolkodtat. Ez az ominózus mérkőzés bebizonyította, hogy minden felnőtt -aki abban bármilyen minőségben is közreműködött- részesévé vált egy olyan csalásnak, amelyben hitvány módon alázta meg a gyerekeket. Mert ez történt akármerről közelítem meg a kérdést. Sajnos nem ritkán előforduló egyedi esetekről van szó. Az öregfiúk egyik csapatának három pont kellett a harmadik helyezéshez. Mi sem egyszerűbb, a listavezető létszámhiányosan jelent meg és jól láthatóan elajándékozta a három pontot. Tette ezt annál is inkább, mert régtől haragban él a szomszédos város labdarúgó klubjával, akiknek öregjei a dobogóra aspiráltak. Ez az élen álló "sportszerű" SK. megtette azt is, hogy az első csapatából kölcsön vett 34-éveseket állított az öregfiúk csapatába a biztos győzelem kivívása érdekében.

A nagy falu polgármestere -kérésére- a meccs előtt egyedül marad a focicsapattal és beszélget a fiúkkal. Elmondja, megkeresték őt magukat nagyra tartó emberek azzal, hogy győzzön ma az ellenfél, cserébe kisvárosi rangot kap a település. Nagy csend, kerekre nyílt szemek, nyitva felejtett néma szájak. Rövid hatásszünet után a falu vezetője határozott és kemény hangon utasítást ad a legényeknek a kötelező győzelem kivívására. A fiúk örömteli arccal és hangos kiáltásokkal szaladtak ki a pályára és kemény harccal lettek a győztesek. A 43:1-es eredményt lehet, hogy csak a jegyzőkönyv tartalmazza, ettől még színjáték ez a történet. A korrumpálódást elutasító polgármestert a TV-ben láthattam egy filmecskében a tisztesség reményének szikrájaként.

 

Labdarúgó Európa Bajnokság ültet le bennünket június közepén a képernyők elé. A szerencsésebbek a helyszíneken is lengethetik nemzeti színű lobogóinkat. Hosszú idő után végre kijutottunk az EB-re, tisztes játékkal öregbíthetjük a magyar labdarúgás hírnevét. Szurkoljunk a válogatottunknak, nézzük élvezettel más országok játékát is. Gyűjtsük össze a sok jót és hozzuk haza. Kellő szigorral szórjuk ki még a pályák széléről is az elvtelenül megalkuvókat és a hozzá nem értőket. Amikor pedig a bundáról beszélünk, csak az a jó meleg jusson az eszünkbe, amivel az a testünket átöleli.     

 

Május

Egész nap lógott az eső lába, ezért a gimnázium ballagási ünnepségét -vendégek számának korlátozásával- a tornateremben tartották meg. Nem voltam jelen, video felvételen mégis láthattam Eszter unokámat, ahogyan az osztályával megérkezik az ünnepségre és a csapatuk elfoglalja kijelölt helyét. Hát persze, hogy eszembe jutott saját ballagásom. Borikával az osztályfőnökünkbe, Zsuzsába karolva lépkedünk és énekelünk. Gaudeamus igitur és más dalokat. Azok közül most itt a Bajcsyban egyik se kelt szárnyra. 

Nem sokkal később már az ünnepelt családjánál találkoztunk, mind a tizenheten. A Kőlyukon becsomagolt finomságokkal terített asztalhoz ültek a gyerekek, majd mi a nagyobbak. Közben szólt a zene és kinagyított felvételeken ismerhettük meg a ballagó osztály négy szorgos esztendejének villanásait.

 

Estebéd után megtervezett eseményeknek lehettünk tanúi, vagy éppen közreműködői. Gábor Eszter lányát szólította a zongorához. Egy kis fészkelődés, pillanatnyi koncentráció és máris repkednek a hangok a kottának megfelelően, nem vájt fülűeknek is tetszően. Amelie zenéjét hallgattuk, Yann Tiersen szerzeményét: Comtine d'un autre été. Törhetjük a fejünket azon, hogy mit is jelenthetett az a régebbi nyár. Mielőtt ebbe elmerülhettünk volna, a konferanszié már Emesét szólítja. A helycsere után Chopin B-dúr mazurkájában gyönyörködhetünk néhány percig. Mindkét lány komoly felkészültségét igazolta a hangszer billentyűivel való játék. 

Orsi mindannyiunk kezébe nyomott egy gépelt dalszöveget és máris megszólalt a zene, Máté Péter énekel és mi vele együtt szólaltatjuk meg a legszebb hangszert, ami csak kiszabadulhat a torkunkból: "Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld...Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár..." Nekem nagyon tetszett ez a közös, ballagási emléknek is megmaradó jól kiválasztott dal.

Ezek után ki-ki ajándékot adott át Eszternek. Erzsi Mama is ezt tette és én kiegészítettem néhány szál sóskával és egy csokornyi százszorszéppel, amit még otthon a kertben szedtem.A mindenkori betevő falatot és az élet színes útját kívánva unokámnak. 

 

Két nappal korábban a szerdai nap is ünneppé változott, a munka ünnepévé. Nincsenek már nagy-nagy felvonulások, a munkás kollektívák összetartozását erősítő, együtt eltöltött virágos-virslis-sörös délutánok. A megjelenés talán elvárt, talán kötelező is volt, mégis találhattunk abban valami kedveset és szépet. Megváltozott a világunk a munkához, munkáltatóhoz, munkáshoz való viszonyunk és nem feltétlenül az előnyére. Most mégis egy szerény felvonulás miatt zártak le igen rövidke időre egy útszakaszt. "Ezért kellett lezárni az utat?" -hangzik egy rosszindulatú megjegyzés. Pedig beállhatott volna a sorba, magának és másoknak is örömet szerezve.  

 

Két nappal később az édesanyákat köszönthettük. Ezen a májusi vasárnapon az a gyermek aki teheti, egy szál virággal átlépi édesanyja házának küszöbét. A Mama örülhetett, kicsi és nagy gyerekek zsivaja töltötte be az udvarunkat. Weöres Sándor Szembe fordított tükrök című versének sorait felváltva olvasta Levi, Emi, Orsi és Gábor. "Örömöm sokszorozódjék a te örömödben"-szólt így a befejező gondolat. Ajándékként Móra Ferenc Anyának c. költeménye..."Édesanyám, fejedre annyi áldás szálljon."  A körünkben lévő három anyuka fejében vajon milyen gondolatok járhattak? 

 

Azt hittük, hogy ezzel a mai nap "hivatalos" része lezárult, de hirtelen előkerült egy égő gyertyával díszített kicsike kis torta-féleség. A gyerekek a terasz kövén körbe ülték a parancsszónak engedelmeskedő, jól láthatóan feszült, mozdulatlan kutyust. Bucó ma éppen 10-esztendős, pontosan annyi, mint a velünk együtt énekelő négy unokánk átlag életkora. A dal véget ért. Négy feszülő tüdő és jól irányított fújás oltotta ki a gyertya lángját. Több se kellett az ünnepeltnek, egy ugrással ott termett és... 

Ez a tavaszi hónap gazdagon adja nekünk lehetőségét az örömök egymásnak adására. Jönnek még a pünkösd szép napjai, a születés-és névnapok. Május az ígéret hava. Már az első hetében elkényeztetett bennünket. Ünnepelni mindig tudunk valamit, nem feltétlen szükséges naptári eseményre, évfordulókra várakozni. Szeretteinknek benne kell lakoznia a szívünkben. Jó példa erre az, amikor a nagyi egy sima hétköznapon unokájával kisétál a temetőbe és helyeznek egy-egy szál virágot a déd - és üknagyi sírjára. Gazdagságunkat fejezi ki az is, amikor a legkisebb, távozóban ujjával puszit dob a papának.    

Az ünnepi kalács

 

Egy közeli boltban rendszeresen megvásároljuk az ünnepi kalácsot. Szépen-formázott, több színben pompázó. Az íze is jó, szívesen esszük hétköznapokon is. Ez ideig csak a fogyasztói ára volt kifogásolhatóan húzós ennek a szomszéd megyében elkészített terméknek. Ám a napokban elkövettük azt a hibát, hogy elolvastuk a csomagoló anyagára ragasztott cetlit. A gyártó neve mellett tájékoztatás céljából felsorolják azokat az adalékanyagokat, amelyeket a kisütés előtt a masszába kevernek. Színező, édesítő, tartósító, antioxidáns, stabilizátor, ízfokozó, ilyesfélék. A végén egy figyelmeztető mondatban közlik, hogy az egyik nagy E-betűs veszélyt jelenthet a kalácsot jóízűen majszoló kiskorúra. Az elmosódott és aprócska betűket kisilabizáltam és rögvest felvetődött bennem a kérdés, jól tettem-e? 

 

 

 A napokban Tibi fiam látogatott meg bennünket a családjával. A többiek is jöttek, felvetődött a kérdés: Elég lesz a kenyér? Hát persze, hogy elég! Biztos, ami biztos, krumplit tett fel főni és előkészítette a többi hozzávalót. Liszt, élesztő, só, víz és egy kevéske vaj, hogy ne ragadjon a gyúródeszkára. A gyúráshoz már segítséget is kapott, leánykái szorgoskodtak a deszka körül. Dagasztás, majd jöhet a sütő melege és máris illatával árasztja el a konyhát a két darab fél kilós burgonyás kenyér. Az a kevéske földi alma, ami megszabadult krumplihéjától talán, nevezhető adalékanyagnak, ízesítőnek. Illessük ezt E-pomme de terre névvel. Mennyit kellene előszedni a bukszából, ha ez egy nagyüzem automata gépsorainak végterméke és mit kóstál forintban az otthon készített? Nehéz dolog erre válaszolni, hiszen a két lány önzetlen segítsége megfizethetetlen.

 

Az élelmiszerek fogyasztói ára lassan az egekbe szökő. Az infláció mértékében Európa-csúcsot ugrottunk. Hogyan tudják megsütni a kenyerüket azok az emberek, akiknek nincsen lisztre való pénzük, akik soha nem kóstolhatták meg az ünnepi kalácsot?      

 

Szállj fecske madár!

 

 Az idei évben a naptárunk korábbi időpontban jelölte meg a húsvéti ünnepeket. Ezt meglátva a tavaszunk gondolt egyet és előbb mutatta be nekünk a kikelet szépségeit. Az óriás madárcseresznyék hófehér szirmai a szellők szárnyán közlekedve cirógatták kertünk vadvirágainak tarka sokaságát. Kibontották apró színes foltjaikat az orgonabokrok is. Hogyan lesz ebből hagyományos Édesanyák- napi csokor? Több napi különbséggel, egymáshoz és fészkükhöz ragaszkodó hűséggel érkezett meg március közepén a falu kedvelt gólyapárja. A fiúnak végre megvolt a keresztelője is, a Zoltán nevet kapta. Zoltánnak hívják azt az embert is, akihez március 29.-én megjöttek vendégségbe a fecskéi. Örömmel nyitotta ki műhelyének egy kicsi ablakát amelyen keresztül a két pár villás farkú azonnal beköltözött és látott hozzá a fészkek tavaszi nagytakarításához. 

Azért ez fantasztikus, amit ezek a madarak művelnek! Gondolnak egyet, felemelkednek a magasba, repülnek néhány ezer kilométert és landolnak centiméter pontossággal abban a kicsi kuckókban, amelyeket a természet törvényeihez igazodva hagytak itt az ősszel. Zoli arcán látom a titkolatlan örömet és talán büszke is arra, hogy a fecskék az ő visszajáró vendégei. Ezek után hogyan minősítsem azokat az embereket, akik az ereszük aljáról, vagy éppen a teraszukról leverik a csivitelő madarak fészkeit. A hangjuk zavarja őket, vagy a néha-néha összesöprendő alom? Kivételek előfordulhatnak, de a többségük viselkedése mindenesetre elszomorító, hiányzik abból az emberhez méltó tartalom.

 

A mi történelmünk során többször is előfordult, hogy útra keltünk mint a madarak és szálltunk a földgolyó minden szegletébe. Vitte el hazánkból az embereket a szegénység, az üldözés, a háborúk. A tömeges kivándorlások okai mindig a határainkon belül voltak kereshetőek,a politikusaink cselekedetének, vagy éppen semmittevésüknek következményeként. Ma sincsen ez másképpen. A lehetőséget 35-évvel ezelőtt megkaptuk arra, hogy minden ember boldogulását segítő országot építsünk. Húsz éve már annak is, hogy Európa -ha nem is minden önös érdek nélkül- befogadott bennünket. Sereghajtókká váltunk és ezért a felelősség a mindenkori döntéseket hozó parlamentben ülésezőket és az őket kritika nélkül, meghunyászkodva kiszolgálókat terheli. 

A lezüllött, áldemokratikus rendszerek egymást váltogatva elérték azt, hogy a boldogulásukat idegen országokban keresők száma lassan az egymilliót éri el. Közülük egyre többen döntenek úgy, hogy végleg lemondanak a magyar hazájukról. És nagyjaink ezt ölbe tett kezekkel, mosolyogva nézik. Igaz megoldások helyett most is a zsebeiket tömik.

Andre Rieu muzsikál és a tömeg a keringő ritmusára egyszerre mozdul. Vidáman  táncol és felszabadultan énekelve mártózik meg az öröm tengerében.  A dalt ismerem, de fogalmam sincs, hogy melyik nép dicsekedhet vele.  A Leőwey gimi egykori kórusában Titi bácsi tanította meg a lányokkal. Testvéreim onnan hozták haza és tanulhattam én is meg, vagy 65 évvel ezelőtt.

 

"Nyíló kertünkben orgona felhő,

Bokrok, fák lombján napfény szitál.

Zsenge pázsiton surran a szellő,

Dalos fecskénk a fészkére száll.

Ketten ülünk a hűs lugas alján,

Forró ajkam a tiédre vár.

Jöjj párom, szerelmünk szárnyán

Szálljunk miként a víg fecskepár.

Szállj fecske madár, jöjj, hív a határ,

Dalold a szerelem örök dalát,

Száz tavaszon át!"

 

A statisztikai adatok szerint a tavalyi évben harminc ezer honfitársunk döntött úgy, hogy leginkább Ausztria, Németország és az Egyesült Királyság területén vállalnak munkát, ahol a becsülettel elvégzett tennivalójukért tisztes megélhetést biztosító bérezésben részesülnek. Az átlagos  fizetés terén is az utolsók között kullogunk. Parlamentünk éppen a mai napon tárgyalta ezt a kérdést jól érezhető komolytalansággal. Hatalmuk zavartalansága érdekében fontosabbnak tartotta a "felsőbb" utasításokat gondolkodás nélkül kiszolgáló többség  újabb 180 napra meghosszabbítani a háborús veszélyhelyzetet. Ez siralmas, elkeserítő és felháborító! 

Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy tovább szaporodik a "hűtlen" magyarok száma. Hogy sokan lesznek olyanok, akik a kitaszítottság érzése miatt véglegesen lemondanak visszajövetelükről. Akik nem tesznek úgy, mint a költöző madarak, akik nagyon is fontos tennivalójuk miatt haza repülnek és rendezik fészkeiket.

Homályaim

Amikor a blogomban kérés nélkül csevegtem a kettős látásomról, gyorsan jutottam el odáig, hogy a ketté szakadt országunkról, az emberek megosztottságáról beszéljek. Nos a helyzet nem változott azóta, sőt! A pénzfaló propaganda eszközök szorgoskodva folyamatosan és tervszerűen gondoskodnak arról, hogy egyre jobban megutáljuk egymást. Ez a cél már csak ilyen!    Zűrzavart okozó, tisztán látást akadályozó.

Idegszálaim jottányit sem javultak, így ha ügyesen forgatom a fejem, az asztalon ma is két nagy tányér frissen kisütött palacsintát látok, pedig csak egy készült. Igaz, azon vagy harminc darab sorakozik. Várják az ízesítőket, hogy azután bevégeztessenek valamelyik éhes szájban. Janka még a leves előtt bekap egyet, csak úgy szárazon. Zavartalanul megteheti, olyan jó ezt látni. Saját főztjét eszi, ma ő segített a Mamának az elkészítésében.

A szemeimre visszatérve, változásról tudok beszámolni. Vélhetően a korommal magyarázhatókkal. Üvegtesteim velem együtt öregszenek. A balban a retina felszínéről leváló darabja picit magával ránt a gazdája testéből és ez vérzéssel jár. Ezt a megszámolhatatlan mennyiségű vérrögöcskét látom, ha a beépített szekrény fehér ajtóira nézek. Még élesebb a kép, ha a szemem majd teljesen behunyom. A jobb szemem se normális. Áttetsző vonalkák között nehezen megtekinthetően úszkál egy figura. Ha látni akarom, a fehér plafonra szegezem a tekintetem és máris megjelenik, de rögvest fut jobbra felfelé. Balra nézek és megint ott van, de újból elindul. Nem engedi, hogy  pár másodpercig álló helyzetében láthassam. Olyan, akár egy szégyenlős bakfis. Változó szélességű csíkjait egészen apró, sötét pöttyök díszítik. A szakirodalom üvegtesti homálynak nevezi ezt is, hiába különb, érdekesebb és szebb a többinél. Megszületésének előzménye az, hogy a gél elfolyósodik és a kollagénrostok összecsapzódnak. 

Az általam leírtakból minden bizonnyal érezheti a kedves olvasó, hogy valami-féle szakirodalmat olvashattam. Így történt. Ismereteket szereztem még a Stiff-person szindrómáról is, de ezzel untatni senkit nem akarok. Szemeimmel kapcsolatos gondjaimat legfeljebb az ideggyógyász szakorvosommal beszélem meg, aki egy-két évente lát és olyankor egy óráját áldozza rám. Már most látom a kérdőjeleket, majd azokat eltüntető mosolyt az arcán. Talán még irigykedni is fog, ha elmesélem neki:

 

Egyik délután a balettos unokáim talpacskáit masszíroztam. Nagylányok már, a megtisztelő feladatot örömmel teljesítem. Esztivel a kettős látásomról és a szememben lebegő figuráról beszélgettünk. Kíváncsi volt, hát elmeséltem neki, milyen is ez az üvegtesti homály. Talán néhány hét telhetett el, amikor kaptam tőle egy rajzos papírt és azon nem díszelgett más, mint az én jobb szemem lakója. Jól sikerült, kicsit színezett másolat birtokosa lettem.  

Szemorvosnál nem jártam, nem is tervezem meglátogatni. A hosszasan leírt szemgolyós elváltozásaim nem zavarnak, azokat elfogadom, hetvenöt évesen -az itt leírtaktól eltekintve- szó nélkül veszem tudomásul. Akárhogyan is néznek ki látásom forrásai, én remélem, hogy az emberek többsége az irántuk érzett és kisugárzó szeretetet látja meg bennük.

 

Facebook

 

A mai modern világban az ember gondol egyet és a fejéből éppen kipattanó szikrát ráülteti az internet hullámaira, máris megosztva azt milliókkal.  Baráttal, ismerőssel, az életben még soha nem látottakkal, határon belüliekkel, vagy a föld bármely sarkán élőkkel egyaránt. Ezért hát nagyon is komolyan kell ezt a kérdést kezelni. Ha tisztelem az embertársaimat, elvárhatom, hogy ők is hasonlóképpen cselekedjenek. Ez csak akkor működhet, ha normális emberi hangon szólalok meg és kerülöm mások lejáratását még  akkor is, ha éles kritikát kívánok gyakorolni. Sajnos nem így működik a világ. Elképesztő, hogy milyen módon és mennyire sebesen képesek a "beszélő " felek egymás lelkébe belegázolni!  

Mark Zuckerberg iskolatársaival együtt készítette el a Facebook közösségi oldalát és annak programját. Nem tudom, mi vezérelte őket, dollár milliárdokat profitálhattak belőle. Mindenesetre Mark sokmilliárdos lett. Az alkotásuk nagyszerű. Felmérések szerint havonta 1,5 milliárd ember használja azt a mobilján. Kapcsolatok kialakításának és fenntartásának eszközévé válhatott kortól  függetlenül egyének, de a társadalom  különböző csoportjai között is. 

Az életemben nagyon sok embert ismertem meg személyes találkozások alkalmával. A kapcsolat tartásának mélysége természetesen eltérő, de közülük mindenki, aki azt kérte, ismerősöm lehetett a világhálón is. Nem fogadtam el a közeledését annak, aki egyetlen szót se szólt magáról, vagy akinek a közeledése egyértelműen komolytalan volt. Úgy vélem, hogy gazdag vagyok az ismerőseim számát illetően. Csatlakoztam néhány csoporthoz is, közülük többnek nem tetszik az adatkezelése, elkerülöm látogatásukat. 

Irdatlan mennyiségű az információ, kísérletet se teszek azok megismerésére, mert az gyakorlatilag lehetetlen. Jómagam is hozzájárulok ehhez a dömpinghez az oldalamon közzétett bejegyzéseimmel. Mások írásához akkor szólok hozzá, ha azt -bármilyen szempontból- értékesnek találom. Általában a témához kapcsolható blogos bejegyzésemmel mondom el a véleményemet.

 

Egyre nehezebben viselem el a facebook tartalmának alakulását. Nagy kár, hogy a politika helyet kapott és töltheti fel az oldalak sokaságát. Segít bennünket még megosztottabbá tenni. Jól példázzák ezt azok a mondatok, amikor a kicsi állampolgár nem az adott témát feszegeti, hanem az előtte szólót illeti -a kiinduló sorokat már meg sem említve- nyomdafestéket nem tűrő szavakkal. Itt élheti ki magát az az ember, aki a környezetében már nem akar, vagy félősen visszahúzódva már nem is mer megszólalni. Sajnálom szegényt, de a magatartását csak elítélni tudom. 

A facebooknál eltöltött időmet csökkenteni fogom. Nem olyan sok az, mégis keresni fogok más elfoglaltságot. Miért gondolom ezt tenni? Mert kiakasztott egy csoport bejegyzése a szeretetet hirdető Krisztus keresztre feszítésének napján. Mert nem akarok találkozni ilyen bárdolatlan, buta, együgyű emberekkel. Mit is osztottak meg velünk ezen a sokak számára mélységes csendet és együttérző gyászt jelentő napon?

Három öreg néni beszélget. Mindegyikük csak egy rövid mondatot szól. A beszédük tárgya, az arcukhoz és abból kiáradó lelkükhöz nem illő durva szó belőlem a mélységes felháborodást, nem az idétlen viccen való röhögést váltotta ki. Este. Melyik tévében? -fejeződik be így. És akik így viselkednek, ennyire faragatlanul képesek megalázni három ismeretlen öregasszonyt, azok a mobilukba vihogva közlekednek az utcán és eszükbe sem jut köszönni a vele szembejövő ismerősének.   

     

O Sole Mio

   

Mandolinon játszotta megkomponált szerzeményeit Alfredo Emanuele Mazzucchi az ismeretlen olasz zeneszerző.  Dalkezdeményeket adott megélhetéséért Eduardo di Capuának, aki néhány változtatással sajátjaként adta közre azokat. Így született meg 1898-ban és vált világszerte ismertté a nápolyi dal, az O Sole Mio. Giovanni Capurro honvágya, a Vezúv lankáinak és a Nápolyi-öböl azúrkék vízének emléke mind kiinduló forrása a Napot éltető dicshimnusz megírásának. A rövid, szívhez szóló versikéhez könnyen találhattak kottába is leírható olyan hangjegyeket, amelyek szárnyra kelve meghódíthatták a világot. 

Így is történt. Az olasz hon keretei megnyíltak, szabad utat adtak a fényeknek. "Che bella cosa na jurnata e sole", énekli Enrico Caruso a kontinenseken. "Its Now or Never", dalolja 1960-ban Elvis Presley. Most, vagy soha, követeli a szerelmet. Ugyanezt teszi Komár László is, kimondva azt, hogy csupán "Egy perc az élet. Luciano Pavarotti társul fogadja a nagy tenorokat, de elénekli a nápolyi dalt Bryan Adamssal is. A hírességek sora folytatható, Jan Kiepura, Mario Lanza, sokan vannak még akiknek torkát elhagyták a kottára is lejegyzett napsugarak. Szívesen dúdolom én magam is. El is énekeltem egykor az olaszok nyelvén. Nem okozott gondot a befejező, magasabb hangok megszólaltatása sem, messze vannak azok a magas cétől. Ma azért jobb, ha már nem kísérletezgetek azokkal se.

Miért kötődik ennyi sok -és nem akármilyen- név ehhez az egyszerű dalocskához? Mi az, ami képes magával ragadni az embereket ennek hallatán? A mandolin egyedüli hangja, vagy a szimfonikus zenekar ereje? Alkalmas lehet rá mindkettő, de társulnak hozzájuk a szavak. A vihar utáni csend, alkony, messze szálló napfény, bánatos szív, vágyakozás. Ezek után nem jelenhet meg más csak a napsugárnál is szebben ragyogó drága lány. 

Az idő múlásával a Napsugaramhoz kötött dalszövegek megváltoztak, de a lényeget illetően Capurró szavait idézi fel ma is mind, a kotta változatlanságával. 

Érdekes, hogy az óriások mellett egy ismeretlen kis Mazzucchi is ekkora sikerrel hirdetheti a zene fontosságát és halhatatlanságát. Még akkor is elgondolkodtató,  ha ehhez kellett egy évszázadnyi  sztár énekes  segítsége is.

Van egy másik csapat, amely -közismertség és közszeretet szempontjából- óriási sikereket ért el a XX. században. Ők a Beatles fiúk. Mi lehet dalaikban az a közös, ami elismertté és szerethetővé teszi őket? Talán a közvetlenség, az emberi érzések nyitottsága. Meglehet. 

Di Capua és Capurro nevét még életükben a feledés homálya takarta el, koldusszegényen hunytak el. Mazzucchi szép kort megélt ám elkerülte a hírnév. 105 évvel a nápolyi dal megszületése után, 2002-ben egy torinói bíróság mondta ki ítéletében a két szerző nevét, ami az örökösök óhajait végre rendezi. A Beatlesek forradalmat csináltak az ifjúság körében, szabadságvágyat korbácsoltak fel. "Help" énekelték szívhez szólóan, az évtizedek múlásával egyre halkabban. 

Milyen szép egy napsütéses nap

Megnyugszik a levegő a vihar után!

A levegő frissessége ünnepi.

Milyen szép egy napsütéses nap!

 

De egy másik nap

Szebb, drágám

Az én napom

A te arcod!

A nap, az én napom

A te arcod

A te arcod!

 

Amikor eljön az este és lenyugszik a nap

Majdnem elszomorodom

És maradnék az ablakod alatt

Amikor esteledik és lenyugszik a nap

 

De egy másik nap

Szebb, drágám

Az én napom

A te arcod!

A nap, az én napom

A te arcod

A te arcod

A te arcod

A te arcod!

 

Köszönet ❤

Kűldve: Yellow Narcissus 2024-02-10

Szerző észrevételei:

Az eredeti dal nápolyi dialektusban íródott, standard olasz verzió alapján fordítottam.

Eredeti dalszöveg

https://lyricstranslate.com