Egy laborvizsgálat margójára

 Az egészségügy átalakítása évek óta zajló folyamat. Kedvező és kedvezőtlen hatásairól naponta meggyőződhetünk. Kevés az orvos és az alulfizetett segítő személyzet. Aki megteheti, jó pénzért rátalálhat  a gyors és szakszerű ellátás, gyógyulásának útjára. Aki nem, annak marad a hónapokig-évekig tartó várakozás, aminek a következménye akármi is lehet. Ez a mesterségesen kialakított állapot csak tovább fokozza az ember és ember között létrehozott és lassan tűrhetetlenné váló megosztottságot.

A laborba kértem időpontot, elmondva gondomat a telefon másik végén megszólaló hölgynek. Az ugyebár furcsa dolog, hogy én határozzam meg a vérvétel időpontját, egy másik orvos igényéhez igazodva. Mégis így történt, de felhívták a figyelmemet arra, hogy konkrét óra és percre időt nem tudnak adni,  ha a legvégén is, de sorra fogok kerülni. Örültem ennek, legfeljebb várok néhány órát.  

Jól kezdődött a mai napon ez a kiruccanás. Kórházba szállítottak, menyem és két unokám voltak a kísérőim. A recepción egy kedves arc fogadott, akinek gazdája néhány perc múlva olyan "sürgősségi" sorszámot adott, amely negyed órán belül meg is jelent a kijelzőn. Egykori tűzoltó bajtársam után máris én következtem. Az adataim egyeztetését követően -látva mozgásom bizonytalanságát- a hölgy az apró fiolákat nem adta a kezembe, maga vitte be munkatársának. Helyet foglaltam és karomat nyújtottam a tű felé. Középkorú nő, csupa mosoly. És az edénykék megtöltésének rövid ideje alatt érdeklődő mondatokkal szót váltottunk egymással. Soronkívüliséget kaptam és jó kedvet! Köszönetemet hangos szóval ki is fejeztem. A kijárati ajtó közeléből még a befogadó ablakhoz érkező hölgynek is búcsút inthettem.

 

Egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy az állami egészségüggyel bármi gond is lenne. Lehet, hogy mindebbe besegített egy kicsit az ügyefogyott mozgásom, de nem! Nem akarom ezzel a feltételezéssel ezt a nagyon szép délelőttömet elrontani. Akik foglalkoztak velem, ők egyszerűen csak jó emberek voltak, szeretetüket szórták szét. Én meg szerencsés, hogy éppen velük találkoztam ezen a napon. Az már csak hab a tortán, hogy Tihi barátom a lehető legtermészetesebb módján ajánlotta fel a kocsiját és haza szállított.

Később jutott csak eszembe, hogy nekem rosszul kellett volna lennem a vérvételtől. Nem egyszer fordult elő velem ilyesmi az életemben. De ma semmi, még annak gondolata sem.

 

Csak egy szál virág

 Mindazok büszkén emlegethetik a "Mecsekfalui lakodalmas"-t, akik aktív szereplői, vagy a tánckörön kívüli segítői voltak. Hovatartozástól függetlenül példaértékű volt az egy közösséghez tartozás sokakat elkápráztató megjelenítése. A játékos lakodalmas előadásait oklevelekben megfogalmazott elismerésekkel, de legfőképpen az emberek csodaváró tekintetével, felszabadult tapsával jutalmazták. 

Az első bemutatkozás harmincadik évfordulóján egyféle jubileumi találkozót szerveztek a falu kultúrházában. Többen is hiányoztak már, emléküknek tisztelettel adóztunk. Jól sikerült délután és este volt. Az egykor még fickándozó kicsi gyermekek már érett felnőttként osztották meg velünk a gondolataikat.

Volt ott egy lány, nagyobb gyermekemmel egykorú. Születésnapja volt, neki is a harmincadik. Megleptem hát egy sárga rózsával. Váratlanul érte, jól tükrözte azt a tekintete, de a mosolya már a meglepetés öröméről és köszönetről árulkodott. Bő-tucatnyi év szaladt el azóta, miért jutott ez most az eszembe? Hát csak azért, mert édesapja megemlítette, hogy Noémi,  még mindig emlékszik arra a szál virágra, amit akkor tőlem kapott. A sok munkája, kicsi fiának "időt rabló" nevelése mellett eszébe jut Jenő bácsi szál virága, igazán kedves. - "Nagyon szép emlék, köszönöm szépen!"- mondta.

Ennyi év után miért kötöm egy csokorba ezeket a gondolataimat? Hát azért, hogy aki olvassa, tanuljon belőle! Egyetlen szál virággal, ha tetszik egyetlen apró szóval, vagy cselekedettel tudunk olyan jót tenni, hogy azokra hosszú évek után is jóleső érzéssel emlékezhetnek vissza tetteinknek alanyai. Meg azért is, hogy az ajándékozónak is bizsergesse valami a szíve tájékát.

 

Az őszi napsugarakat csak néha-néha takarja el egy-egy eltévedt felhőcske. Kimegyek a kertbe és megmetszem a sárga rózsabokrot, legyen a virágjaiból jövőre is.

 

Az ígéret szép szó...

Ismerek egy kedves, mosolygós fiatalasszonyt, akinek -ha tehetném- a Bátorságért Érdemjelet adományoznám. Elfelejtett aggodalmaskodni önmagáért,legyőzte a félelmét és életet adott egy kislánynak. Kár, hogy a belügyminiszter kizárja rendeletében az én elképzelésem megvalósítását. Félreteszem az okoskodásomat és elmondom azt, ami történt, ami engem bánt.

 

Mindenek előtt néhány mondattal csupán dióhéjban szólnom kell az autoimmun betegségnek tartott sclerosis multiplexről. A szervezet tévedésből küldi az ellenanyagokat az idegrostok szigeteléséhez és ezzel gyulladást és károsodást okoz még az idegekben is. Mindez lelassítja, vagy megakadályozza az izomkoordinációért, az izomerőért, az érzékelésért és a látásért felelős idegeken az ingerület továbbítódását. Ez az ezerarcú  betegség kiszámíthatatlan, annak lefolyása kezeléssel módosítható,  a tünetei enyhíthetők csak. 

 

Hát ebben a gyógyíthatatlan kórban él az én írásom alanya. Igyekszik tenni a dolgát  mint mások, de a körülötte feszülő kerítéseket csak ő látja. Az állapotát jól ismerő orvosok kiállítják a rokkantsági bizonyítványát, nyugdíjas lesz. A havi apanázs összege lehetővé teszi számára, hogy lemondjon az otthonán kívüli, egyre nehezebben végzett munkákról. Éveinek száma és a nyakába zúdított szabadidő egyre-másra gondolkodásra ösztönzi egy régtől áhított, bevállalni még nem mert gyermek megszületéséről. Élete társának munkabére és az ő nyugdíja talán elég lesz arra, hogy szülessen egy kicsi a családba, hogy őt szerény körülmények között, de tisztességgel felnevelhessék

  Ki is nyitja csillogó szemeit a csöppség, gyönyörű kislány! Boldogsággal tölti be a ház minden apró      kis zugát, lakóinak lelkét. Büszkeség feszítheti az anyuka mellét. Elhatározása valóra vált, kislányában olyan gyümölcsé érett, amelyet nagy örömmel szüretelhet naponta, amely minden ébredés után újra kínálja magát az ágak között ficánkolva.

A kora-nyár szülötte Ő. Nevében olyan fogalmakat rejteget, amiket mi emberek sokszor felejtünk el gyakorolni, vagy bátran kimondani. Kegyelem, könyörület, szépség!

Fordul az esztendő, tavaszodik. Levelet hoz a postás, hivatalosat. Változás történik a rokkantsági ellátásban. Kormány, vármegye, rehabilitációs ellátási és szakértői osztály teljesen váratlanul döntött úgy, hogy a 92 ezerből lefarag és a jövőben csak 57 ezret folyósít. Hogyan történhet ez meg? Fent kimondják, lent végrehajtanak, gondolkodás nélkül. Akkor a családok védelméről szóló ígérgetések csak a fröcsögő szájakból kicsurranó maszlagok? A döntést meghozó és a levelet formába öntő csak egy gondolkodás nélküli szolga a fogalom csúfos értelmében? Legalább kérdezett volna valaki: Hogy van, mit csinál, elég a havi pénzük, jut minden nélkülözhetetlen fontosra? Bár ha a döntés eleve elrendelt volt, jobban tették, hogy egy szó se hagyta el a szájukat, újabb hazugság született volna.  Vajon hány embert érintett ez az orvtámadás? Lehet, hogy ez a felszabadított pénz teremtette meg "nagyjainknak" e súlyosan inflációs világunkban  érdemtelenül adott béremeléseket? Akárhogyan is, ez úgy visszataszító, ahogy van. Az érintett padsorokban ülők nem akarják megismertetni ezzel a tíz hónapos kisbabával és azonos cipőben járó pajtásaival -igazán nem is dolguk- a kegyelmet és a könyörületet, de még a szépségüket se veszik észre?

 

 

A család a megélhetésének drágulása és a hiányzó 35 ezer forintok miatt jókorát szorít a nadrágszíjon. A rokkant nyugdíjas pedig keresi a tőle ellopott igazát. Az ítélet kihirdetésekor a bíró arcán mintha szégyenpír foltok táncoltak volna. Azt biztosan nem látta, hogy a felperes küszködik a hangos zokogás kitörésével, de talán látta annak kétségbeesését, amikor csendes szavakkal tudomásul vette és fáradtan elfogadta azt, hogy veszített. 

 

A kicsi még nem értheti az egészet, egy pillanatig kérdőn tekint a világra, majd jobbnak látja szorgalmasan folytatni megkezdett munkáját.