Quo Vadis Domine?

   Isten létezésének tizenöt pontban megfogalmazott miértjét olvashattam minap a világhálón. Szerzője nagyon nincs megelégedve a Mindenhatóval. Felsorolja az emberiség történetének jeles, de nem kívánatos eseményeit és úgy fogalmazza meg azokat, hogy mindazokért a Teremtőt terheli a felelősség. A sorok írója nem hisz olyannak, aki megteremti a gonoszt, aki éhínséggel, járványokkal és katasztrófákkal sújtja az emberiséget.

   Megnéztem egy filmet, amely az előzőhöz hasonló kérdéseket feszeget. A főszereplő egy fiatal professzor, aki a padlóra szegezi a féltve őrzött kincseket, a könyveket. Menedéket és segítően igaz barátokat talál a Pó folyó partján. Megjelenése és magatartása az emberek között élő Krisztusra emlékeztető. Amikor a lakhelyül használt terület megváltásáért a közösség nevében jelentős nagyságú összeget áldoz, természetesen kitudódik a személye. A rendőr főtörzsőrmesternek szó nélkül adja fel magát, elismerve bűnös cselekményét. Néma csend és kitüntető figyelem, amíg elbúcsúzik. Megdöbbenve hallgatták Istenről szóló szavait. Istent a világ legnagyobb gyilkosának tartja, mert még a saját fiát se mentette meg a kereszthaláltól. Számot kell majd adjon a világ összes szenvedéséről! És a mondatait ez a mélyen vallásos kis közösség befogadta. Felháborodás helyett fájdalmas tekintetek kísérték el a távozót, néhány szemből még a könnycsepp is kicsordult. A hatóság emberei is örömmel vették tudomásul, hogy a könyveket megrongáló ember csak házi őrizetet kapott büntetésül. A professzor akkor lopta be szívét visszavonhatatlanul a főtörzsőrmester lelkébe, amikor kihallgatásakor a fiatal tizedes hozta kávét a kezébe fogta. 

   -Többet ér ez a kávé, mint a világ összes könyvének elolvasása -mondta halkan, jól érthetően.

A folyó partján a kis házikó zsindelyének javításával várták vissza a már közéjük tartozót, de soha többé nem látták már. Valaki szólt, Krisztus visszatért a földre! Én is láttam, a töltésen ment az erdő felé, még rám is mosolygott-szólt így egy éppen akkor érkező biciklis kisgyerek.

 

   Az egyiket nem ismerem, a másik egy szimpatikus filmbeli alak. Eltérő módon, ám mindketten Istent teszik felelőssé a világban naponta megszülető és egyre erősebbé váló gonosz létezéséért. Így vagyunk mi ezzel hétköznapi emberek is. A baj nem is az, hogy egyikünk hiszi, a másikunk meg nem. A gondot az hozza a felszínre, hogy a különbözőségünk miatt ezen a téren is megosztottakká válunk és ennek hangot is adunk. Oly módon vagyunk képesek egymást  bántani, hogy annak már semmi köze nincsen a vallásunkhoz. De van még ennél is rosszabb, mint kis hazánkban is, az állkeresztények vidámnak tetsző élete. Ők azok, akik nyakló nélkül isszák a bort, élnek, mint Marci Hevesen, másokkal szemben elveszítve érzett tisztelet és alázat nélkül.

 

   Római katolikus szertartással kereszteltek meg, hittanra jártam, ministráltam. Az általam ismert papok többsége úgy élt és dolgozott, ahogy azt megígérte felszentelésekor az Úrnak. Amikorra felnőttem, eltávolodtam tőlük, ám az is lehet, hogy ők feledkeztek meg rólam. Én mégis csak őket okolom a vélt, vagy valós hitetlenségemért.! Megelégedtek azzal, hogy csak az a kevéske őszinte hívő, akik a vasárnapi misékre még átlépik a templom küszöbét, adja számukra az ige hirdetésének lehetőségét. De a kezüket imára kulcsoló emberek kiöregedtek és ma a történelmünk fékeinek kioldása ellenére számos templomunk kong az ürességtől. Létszám gondjaik is vannak, kevés a római katolikus pap, gyakran vezénylik őket indokolatlanul. Mire megismerné a nyáját, vagy fordítva, elveszik tőle az alkotás lehetőségét is. Belefásul, elzavarja a koldust a templom környékéről is. A kereszténydemokrácia parlamenti szerepe igyekszik javítani a helyzeten. Talán még ma is ismeretlen fogalom az egyház adóztatása. Az egykori tulajdonokat vissza-vissza adogatták, annak hiányában a hatalom más ingatlant biztosít, felújít és épít. Ezek az események a választópolgárok megkérdezését nélkülözik. Cserébe egyre gyakrabban halljuk a szentbeszéd mondatai közé nyíltan beékelődve az uralkodó pártok igényeinek kifejeződését. 

 

   A katolikus egyház óriási nagy vagyonnal rendelkezik. Ferenc pápa nem véletlenül hirdeti, hogy véget kell vetni a pénzbeszedés gyakorlatának. Az egyház pénzt kér a keresztelőkért, az áldásért, a misékért, pedig a megváltás nem kerülhet pénzbe. Nemrég a római Santa Maria templomban beszélt az egyházon belül eluralkodó kereskedelmi szemlélet veszélyeiről. A Szentatya szerint az egyház időnként botrányos viselkedést tanúsít az emberekkel szemben, amikor a templomba belépő kifüggesztett árlistákkal találja szembe magát. Mégis hogyan tehetik ezt meg, ha Isten földi helytartója ellenzi mindezt?  A pápa mondja azt is: "Nem szükségszerű hinni Istenben ahhoz, hogy jó ember legyél. Bizonyos tekintetben a hagyományos Isten eszméje idejétmúlt. Egy ember lehet spirituális anélkül, hogy vallásos lenne. Nincs szükség arra, hogy templomba járjunk és pénzt adományozzunk.Sokak számára a természet is lehet egyfajta templom. A történelem során a legjobb emberek némelyike egyáltalán nem hitt Istenben, míg mások a legszörnyűbb dolgokat is elkövették az Ő nevében."

 

   Sajátosnak mondanám Istenhez fűződő viszonyomat. Sok mindenben segíthetett. Munkát adott, hivatást, gyönyörű nagy családot. Kell ennél több? Mégis azok közé tartozok, akik felelőssé teszik Őt a világ dolgainak alakulásáért. A soha el nem hallgató fegyverekért, az elharapódzó gyűlöletért, a szeretet félős bujdokolásáért. Elfogadom tehát Isten történetét a pontokba foglalónak és a fiatal professzornak a véleményét. És nem is bántom őket. Biztosan nem részesültek abban a szerencsében, amit a költő így fogalmazott meg: "Látható az Isten fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, nincs oly mélység, amiben ő benne nincsen..." Irigylem is talán azokat, akik a kelő nappal Istent köszöntő gondolattal ébrednek és este, amikor álomra hajtják le a fejüket nem felejtenek neki köszönetet mondani aznapi életükért.

 

   Vajon Marci betyár hitt-e benne? Úgy vélem, hogy igen. Nem lehetett véletlen, hogy kardot rántott, amikor hazájának arra szüksége volt. A fegyverneki pusztán mégis elvették az életét, talán éppen olyanok, akik soha nem tettek semmit önmaguk és mások üdvösségéért. Én pedig tétován tallózok továbbra is hitem körül. Néha úgy vagyok ezzel a kérdéssel, mint az ismert nagy emberek. Egyikük megszólaltatja a hegedűt, mire a másik- aki köztudottan hitetlen- meghallgatva azt, bevallja magának, hogy létezik ott fenn az égben az Isten. Ezek után rácsodálkozok a nap koronájára, de a kert tüskés ágacskáira is, miközben meghallgatom Csajkovszkíj d-dúr hegedűversenyét Anne Sophie Mutter tolmácsolásában. Benne van abban a teremtés minden nehézsége és játszi könnyedsége a köztes pihenőkkel együtt. A felcsendülő dallamok legalább erről árulkodnak nekem. Ugyanakkor eszembe juttatnak egy kérdést, amit kimondatlanul is jól megért az Isten: Hová mész Uram? Annak idején Jézus válaszolt Péter apostolnak és feleletében benne volt az értünk feláldozott élete. A hegedűversenynek vége, óriási csend születik. Isten nem válaszolt, útjai továbbra is kifürkészhetetlenek maradtak előttem. Visszaereszkedek hát a földre és maradok a rendes embereket elfogadó, továbbra  is kétkedő teremtménye ennek a világnak. 

 

   Valami hiányzik ebből az írásomból, de mi az? Elküldtem a fentieket egykori osztálytársamnak, Marikának. Megkértem, hogy olvassa el, alkosson véleményt, javítson bele, kritizáljon, segítsen nekem. Rövid idő múlva olyan választ kaptam tőle, ami igazán meglepett. Elolvasása után csak az a döntés születhetett meg bennem, hogy engedélyével közreadom az írását. Most megteszem ezt és megköszönöm, kedves Marika! Nem szabdalom szét, nem illesztgetek az enyémhez sorokat, bekezdéseket, mert egész az úgy, ahogyan leírtad.

    "Jenő,  ez megint egy fantasztikusan jó írás,  mondom ezt annak ellenére,  hogy én valamikor még a serdülő korom idején elvesztettem Istenben való hitemet.  Miklós sokszor megvádol azzal, hogy nem  vagyok keresztény, meg hogy ateista vagyok.  Szerintem meg én csupán egy Istenben nem hívő ember vagyok, aki ebből kifolyólag nem foglalkozik ezzel a témával, így aztán ateista nem vagyok.  Egyszerűen nem szerepel az életemben mindez.  Aki hinni tud az nagyon szerencsés ember,  mert az élet minden rossz tényezőjét könnyebben és másként éli meg.  Serdülő koromig rendszeresen jártam templomba,  tisztes hívő emberként tettem.  Egy alkalommal a templomkertben megfordultam és elindultam haza.  Apám kérdésére, hogy miért teszek így, nem tudtam válaszolni. Hazaérve se tudtam megindokolni, hogy mi történt. És ezzel az életemnek ez a tényezője megszűnt.                                                                                                                                                                                                          Azt hiszem, néhány estét igénybe fog venni, mire sor kerül a valóban sok kérdést feltevő gondolataid mindegyikére. Az egyes témáimat légy szíves illeszd be a helyükre, mert ha nem látom a Te írásodat, nem tudom, hogy mi a helyes sorrend.  Ma még elmondom a papokról szintén abban az időben kialakult véleményemet.  Nem szeretem a papságot összességében  úgy,  ahogy van.  A nagyapám kántortanító volt Egregyen,  meglehetősen sokszor vendégeskedtek náluk papok,  általában többen.  Nagypénteken ott ették meg a nagyanyám varázsolta finom vacsorát,  ami bizony nem nélkülözte a különböző husikat sem.  Volt egy Gazsi bácsinak nevezett pap bácsi is,  aki mindig Daci nénivel érkezett,  róla mi gyerekek úgy tudtuk,  hogy Gazsi bácsi felesége.  Aztán lassan ráeszméltünk,  hogy ezzel valami nem stimmel, persze sok - sok évvel később került csak szóba a dolog.  Gazsi bácsi a közeli faluban volt pap, Daci néni a " házvezető " mindenes.  Mindettől függetlenül többször előfordult,  hogy tetszett és emlékezetessé vált az, amit pap mondott templomban.  Az életről szólt,  itt a Földön.  Az elmondottak mellett és ellenére megfogalmazódott bennem is többször - legelőször talán akkor,  amikor fény derült a mindig jó, ártatlan és jóságos nővérem betegségére -,  hogy miért mondják azt, hogy JÓ Isten? Van? Nincs ? Mindegy.  De mitől,  miért JÓ? Holnap elolvasom újra a Te írásodat  és folytatom az enyémet.  Nagyon érdekes lenne tudni,  hogy mi a véleménye közös ismerősünknek, Endrének,  aki mélyen és őszintén hívő ember és nagyon jó ember.

 

   Van szabad két órám,  mert egyetlen porcikám sem vágyik a régi sziklakertet már teljesen eltakaró bokrok metszésére. Elolvastam ezt a Rüszüt újra. És egészen leegyszerűsödött az egész.  Mindaz,  ami nálad kérdéseket vet fel,  azért kérdés,  mert Te hívő,  vallásos ember vagy,  én meg látom és érzem ugyanazokat a dolgokat de ISTEN NÉLKÜL.  Ezáltal számomra nem okoz dilemmát vagy talán még lelkiismeret furdalást is a felmerülő kérdések zöme. Annak idején gyerekkoromban biztos a koromnak megfelelő földrengető dolgok fordítottak vissza a templomkertből. Hogy mi volt az,  ma sem tudom.  Te most azt hiszem szintén megrendültél valamiben,  de sokkal nehezebb dolgod van,  mint nekem volt. Azóta nagyon megváltozott a világ,  az élet. Minden bonyolultabb,  nehezebb,  embertelenebb lett.  Miért? Miért lett ennyire szörnyű a világ,  ahol még szűk családi körben is nagyon nehéz békességben élni? Miért lett bizonytalan az utánunk jövőknek a jövője, élete és veszik el lassan a pillanatnyi öröme,  boldogsága is ebben a káoszban? Mindehhez nagyon sok dolog kellett, amit nem lehet felidézni és felsorolni. Miért lett ennyi gyűlölködő,  bűnös,  csak a vagyonért hajtó és azért mindenre képes ember? Ha istenhívő lennék,  Istennek kéne tulajdonítanom mindent,  de akkor semmiképpen nem tudnám jónak nevezni.  De nem vagyok az, ezért talán meg tudok ítélni mindent a maga helyén és módján  és nem kell gyűlölnöm egy valakit vagy valamit a teljesen eltorzult világunk miatt. Azt hiszem,  ennyi a  véleményem és válaszom.

 

    Hát, köszönöm Jenő,  óriási megtiszteltetés a felajánlásod,  nagyon büszke vagyok magamra,  nem kis dolog egy ilyen blogbajnok társa lenni!  Az én írásommal azt tehetsz,  amit akarsz,  úgy ahogy akarod,  rendelkezhetsz vele, Te vagy a mester.  Csak ne rontsd el vele a tiédet!"

 

   Mi tagadás, ezek a dicsérő szavak jól esnek, mintha hájjal kenegetnék a hátamat. A kérdés azért továbbra is él bennem. Lehetséges, hogy Istennek mindössze egyetlen a hibája? Nem figyelt eléggé, amikor megteremtette az embert? Mert nélkülünk a természet maga egy csoda! Hogy bennünket a csoda közé lepottyantott, csak rontott azon. Eszembe jut George Bernard Shaw egy lényegre törő mondása, mely szerint "Minden nagy igazság istenkáromlásként kezdte." És akkor kezdhetem újra átgondolni az egészet?

Istent kereső gondolataimat megosztottam Unokabátyámmal, aki válaszokat adott a bennem munkálkodó kérdésekre. Milyen mértékben és hogyan fogadom el azokat, az én dolgom. Mennyi új, akár ebben a bejegyzésben is leírható sor születik meg a levél elolvasása után, majd meglátom. A levelet az internet hullámai kézbesítették, legyen hát egymás mellett a kettő.

Nyílt levél vívódó Unokaöcsémnek

Az Istenhittel kapcsolatos kínzó kérdéseket is felvető leveledre nem könnyű választ adni. Emiatt segítségül hívtam a Bibliát, Gyökösssy Endre református lelkész Homo Christianus –A krisztusi ember c. könyvét, Reuss András prof. által szerkesztett Csak Krisztus legyen a Mesterünk c. könyvet , ifj Fabinyi Tibor prof. Isten maszkjai c. könyvét, és az evangélikus énekeskönyvet is. Ezekre azért volt szükségem , mert időről időre úgy vívódom , mint Te.

Gyermekkorodban aktív hitéleted volt ( hittanra jártál, ministráltál…), de felnőttkorodban eltávolodtál a papoktól ( ..és Istentől?) Nekem is vannak gyermekkori vallási „élményeim” és mint katolikus, bármennyire is misztikus volt az í……..i templomba járás, engem nem tudott megragadni, nem szólított meg részben azért, mert a mise latinul zajlott, ráadásul nagyszüleimben inkább a büntetéstől való valós félelmet láttam, mint a megbékélést adó bizalmat. Annak ellenére, hogy az én nagyapám is a kántortanító volt. Mindkettőnk számára hasonló volt az a társadalmi-politikai környezet, mely finoman szólva nem kedvezett a hit gyakorlásának. Ezzel ellentétes feladatai voltak. Így nőttünk fel és sokan gyermekeiket is így nevelték. Részben ezért van az, ahogy Te írtad „a fékek kioldása ellenére számos templomunk kong az ürességtől” Hál Isten a mi városunkban nem ez a helyzet.

Az Istenhitről:

- hiszem, hogy van és amit mondanak róla az igaz

- a hiszek benne kifejezés más dimenziót képvisel. Nemcsak igaz, amit mondanak róla, hanem bizalmamat belé vetem, átengedem magam neki, kapcsolatba merek vele lépni.

Pál apostol így fogalmazza meg: A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés (Zsid. 11,1)

Ez az amit egyetlen ember sem ajándékozhat magának, de hitetlenségét sem veheti el senki földi halandó. Az bizonyos, hogy az embernek teljesen el kell vetnie az önmagára épülő reménységét, hogy alkalmassá legyen Krisztus kegyelmének elfogadására. Az igazi Krisztus hit páratlan kincs, ahogy M. osztálytársnőd is fogalmazott. Az okozza az egészséges emberi észnek a legnagyobb megütközést és megbotránkozást, hogy az Isten látszólag kénye kedve szerint embereket hagy cserben, keményít meg, dönt kárhozatba, miközben fennen hirdetik nagy irgalmát. Ez azért van, mert nem tudjuk, hogy Ő hogyan munkálkodik. Ev. énekeskönyv 328.ének:

„ Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van…Ki kétkedőn kutatja Őt, annak választ nem ád, de hívő előtt az Úr megfejti önmagát. Bízzál az Úrban rólad Ő meg nem feledkezik sorsod sötétlő árnya közt szent arca rejtezik.”

Napjainkban gyakori panasz, hogy valaki abba hagyja az imádságot, mert kérte egy darabig az Istent, de semmi feleletet nem kapott. Egy magyar költő is megfogalmazta ezt az érzést „Szólongatom, szólongatom, de nincs felelet, üres az ég.” Ha a táskarádióban kimerül az elem és nem szólal meg ostobák lennénk, ha azt gondolnánk, hogy nincs adás. Ha sokáig nem vagyunk kapcsolatban a Gazdánkkal, hiába szólongatjuk, nem válaszol.

Egy beszélgetésben hangzott el „kezdek hinni a gondviselésben, az utóbbi időben minden bejön…” Mintha azt mondanánk – úgy igazgassa a világot, hogy hihessünk benne! Aztán, ha körültekintünk a világban háborúk, éh ínség, szerencsétlenségek, és akkor jön a nagy kérdőjel: Hol van a gondviselő?! Ez a mi vulgáris teológiánk nagyon hasonlít az óceán partján néhány évtizeddel ezelőtt elő bennszülött hitéhez, aki a parton talált egy fényes, szép alakú tárgyat (egy matróz által ottfelejtett dugóhúzót) felakasztotta kunyhója falára és kinevezte Istenének. De amikor elveszett egy állata és nem lett meg levette az „Istenét” a helyéről és kidobta. Talán úgy gondoljuk, hogy nekünk keresztényeknek van egy Mennyei Biztosító Intézetünk és a kötvényért templomba járással, perselypénzzel, adománnyal, „jó vallásosságunkkal „törlesztünk. Ha pedig az intézet nem jól működik egyszerűen szerződést bontunk?! Hiszen percenként történik valami, ami megrendítheti hitünket. A gondviselésbe vetett hit azonban az a meggyőződés, hogy történjen velem bármi, semmi sem szakíthat ki Isten szeretetéből. Ráadásul semmi sem történik velem Isten háta mögött. Itt jut eszembe M. osztálytársnődnek az a megjegyzése-„amikor fény derült a mindig jó, ártatlan és jóságos nővérem betegségére miért mondják azt, hogy Jó Isten?”

Ez át is vezet a homo sapiens és a homo christianus kérdéskörére. A homo sapiens- a földbe gyökerezett ember, két lábon áll a földön, de csak ott. Itt él, örül, sír, küzd, itt könyököl becsületesen vagy becstelenül, szeret, gyűlöl és megbocsát. A végén az élete egy KÖTŐJEL két évszám között. Kedves Unokaöcsém! Mindkettőnket egyszer már megkeresett az Isten és szerintem M.-t is. Elveszett embernek lenni pedig azt jelenti, hogy megvagyok én valahol csak nem a helyemen. Ugyanakkor mindannyian kereső emberek is vagyunk, valakit, valamit mindannyian keresünk. De vajon emberkereső emberek vagyunk-e? Miért fontos ez? Mert az Istenkeresés és az emberkeresés között nagyon szoros kapcsolat van.

Miért más egy keresztény, mint egy „rendes”ember? Mi a homo christianus többlete egy homo sapienshez képest? Így írt erről Gyökössy Endre református lelkész lefordítva a mai világ nyelvére Pál apostol szavait „Azt ne gondoljátok, hogyha most együtt vasárnapoltok, énekeltek, elmondjátok a Miatyánkot (de csak szájjal), aztán hazamentek azzal a jó érzéssel, hogy voltunk a templomban-az elég. Sőt azt mondaná, hogy ez még semmi. És a másik típusra, aki messze elkerüli a vasárnapolást, meg a különböző templomokat és arra büszke; egyik másik még mondja is, hogy hiszi az Istent és otthon imádkozik, de neki elege van az egyházból és talán különb keresztény, mint azok, akik templomba járnak - azt mondaná Pál: Te se légy ám büszke, ez is semmi, ez sem ér semmit. A homo christianusnak az a dicsekvése, hogy nincsen mivel dicsekednie, csak a legdrágábbal, Jézus Krisztus Keresztjével (Gal 6,11) Milyen hát a keresztény ember? Egyik fő jellemzője, hogy a békétlen ember békességre jut. Nem arról van szó, hogy nyugodt lesz. Lehet valaki nyugtalan, de a szíve mélyén mégis békesség van. A homo christianus olyan ember, aki abban különbözik a homo sapienstől, hogy éppen úgy gyötrődik, verejtékezik, éppen úgy szomorú, de megmaradnak kapcsolatai élete mélypontján és halála óráján is Istennel. Egyetlen komoly kérést fogalmaz meg: „Legyen meg a Te akaratod” Egyetlen igaz ima van, kérd a jót és, hogy mi a jó azt bízd Istenre

Kedves Unokaöcsém! Nehogy azt gondold, hogy én egy megingathatatlan homo christianus vagyok, de erre törekszem. Próbáld meg Te is.

 

Pegazus

   A majd mindenkihez eljutó médiák nem igazán akarnak beszélni a botránnyá dagadó NSO Group Pegasus kémszoftverről. Kényes kérdések, esetenként egymásnak ellentmondó nyilatkozatok, válaszok adásának megtagadása. Minden előfordul az ügyben, ami csak elképzelhető. Felelős vezetők nem tudják a helyüket és szerepüket és nincs aki őket eligazítsa. Talán túlzottan bátran és meggondolatlanul foglalkoztak volna a kémkedés ezen eszközével? Elképzelhető, tettek és folyamatosan tesznek egyet és mást, ami a köz ízlésével, erkölcsi felfogásával nem összeegyeztethető. Ha ez a magatartás törvénybe ütköző, miért nincs, aki üldözze hivatalból?

A költő már nagyon régen elmondta nekünk tisztán és világosan telefonjának illetéktelen lehallgatását:

"Számon tarthatják, mit telefonoztam 

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok

előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg."

                                                                                                                                                           Amikor ezeket a sorokat József Attila leírta, a hatalom volt az, aki lehallgatott. Jó húsz évvel a vers megszületése után, gyerekkoromban is fogdosták idegen kezek a telefonok kagylóit. Még hallgatóztak is, szól-e valahol halkan a rádió és miről? Felnőttem és én naiv ember azt hittem, hogy a lehallgatások már csak a mi kis országunk boldogulását hivatottak elősegíteni törvényes és tisztességes keretek között. Hát úgy tűnik, tévedtem, jókorát! Mindig is gyanítottam ezt, de se vezetékes, se mobil telefonom nem volt sajátom. A munkahelyi asztalomon ritkán csörrent meg a készülék és ha mégis, a beszélgetés tisztának és szakmainak hangozhatott csak. Elvétve fordult elő, hogy én tárcsáztam volna valakit. A kárhelyeken használt rádiót bárki lehallgathatta, berkeinken belül az mindenki számára nyilvános volt.

 

Ezt a Pegasus ügyet egyszer majd csak tisztázzák, vagy nem? Bekerül az évtizedekig titkosított akták közé? Parlamentünk arra hivatott bizottsága az ellenzék kérése ellenére sem hajlandó összeülni és beszélni róla. Azt rebesgetik, hogy valamilyen szőnyegtisztító kft. végzi a lehallgatásokat. Biztosan óriási tapasztalattal bírnak a szennyes szőnyeg alá söprésében. A színtiszta igazságot nem fogják közölni velünk, mi kisemberek nem először járunk így.                                                                         Van azonban egy másik lehallgatási ügy, amiről senki nem beszél, amit a parlamenti padsorokban ülők -hovatartozásuktól függetlenül- vagy nem ismernek, vagy nem érdekli őket. Vélhetően valamennyi tagját érinti a rendvédelmi szerveknek, bár én csak a tűzoltóról tudok. Bő három évtizedet szolgáltam velük. Lehet róluk mondani jót s rosszat, de az biztos, hogy amikor kell, az erejüket nem kímélve, tudásuk legjavát igyekszenek adni mások épségéért, biztonságáért, életéért. Ehhez képest ma a megbecsülésük kritikán aluli. És ezeknek az embereknek nyomták évekkel ezelőtt az orruk alá a papírost. Írja alá, vagy szedelőzködjön, kívül tágasabb. Vegye tudomásul, hogy a maga és családja tagjainak birtokában lévő telefonokat lehallgathatják. Nem akartam elhinni, másokat is megkérdeztem. Megerősítették. Ez az egész történet a megalázás küszöbén való átlépést eredményezte. Felelőtlenül, vagy nagyon is tudatosan. Mindenesetre felerősödött az állományból való kilépés folyamata. A hiányt az áthelyezések, vezénylések, a technikát kiszolgáló személyzet számának csökkentése nem tudja pótolni. Rossz úton járunk. Az állami tűzoltóság megalakulását lassú, de töretlen -nem zökkenőmentes- fejlődés jellemezte. Mintegy két évtizede viszont egy rázós, ismeretlenbe vezető mellékútra kanyarodtak a piros autók gazdái.

Nem tudom, hogy a lehallgatási szoftver miért viseli a görög mitológia szárnyas lovának, Pégaszosznak a nevét. Fogalmam sincs arról, hogy lehallgatták-e egyetlen tűzoltónak, vagy családtagjának a telefonját. Mint ahogy azt sem tudom, hogy nem figyelnek-e engem árgus szemekkel, nem tapasztják-e kandi füleiket ajtóim falára. Nem vagyok egy nagyképű ember, tudom, hogy rég nem érdekel senkit egy nyugdíjas tűzoltó élete, tapasztalata, átadható tudása. Miért is lennének éppen rám kíváncsiak? Pedig én nem is bánnám ha lehallgatnának, akár még büszke is lennék rá.

Megtudhatná a kíváncsiskodó füles ember, hogy kikre gondolok, amikor hitvány parazitákról beszélek. Hogy mi az igaz hazaszeretet és kik lehetnek a hazug hazaárulók.   

                                              

És még mindig nem tudom, hogy a lehallgatási szoftver miért viseli a görög mitológia szárnyas lovának, Pégaszosznak a nevét. Ha már az anyja halálakor megszületett paripának nevére keresztelték a kémkedés egy új eszközét, hát szólni kellene neki. Segítse nyugodtan az Olimposz isteneit, de néha gondoljon ránk is. Ne csak szállítsa Zeusz nyilait, néha súgjon is neki, hova dobálja le azokat.

 

"Falusi Tábor" 2021

   Egész héten a madarak csipogásától volt hangos a ház és az udvar. A nyári szünidő kiszabadította a kicsi szárnyasokat a megszokott ketrecükből. Repültek is nagy örömmel a nagyszülők házáig. Egy apuka kitalálta, megtervezte, koordinálta. Vele együtt a többi felnőtt derekasan kivette részét a gyermekek falusi táborozását jelentő feladatok kiötlésében és végrehajtásában. A tábor rendjére ajtóra ragasztott nagy papírra írt sorok hívták fel a figyelmet. A késő esti lefekvés helyét -kicsik, nagyok, legnagyobbak feliratokkal- a szobák bejáratánál olvashatták a fáradtan nyugovóra térők.

    Én még a tábor elején elkészítettem a zászló felvonásához szükséges technikát, ami hamarosan jól vizsgázott. Egyébként csak ámulattal néztem az egészet. A "Falusi Tábor" zászlóját, a fehér vásznat közösen festették- és díszítették ki. Az ünnepélyes felvonásakor szólt a zene, felsorakozott és tisztelgett a csapat. És ha már dobozaiktól megszabadultak a színes ceruzák, mindenki varázsolhatott magának egy alkalomhoz illő egyen-pólót. A fehér ruhácskákat gyorsan megnevesítették és rajzoltak azokra leginkább halacskákat, vezetéknevükre utalva. Egyik feladat után jött a másik, a harmadik. Köztük naponta olyan fárasztó is, ami az esti fürdés után biztosította a jó kis alvást.  

  Napközben teljes volt az unokák létszáma, közülük csak a pici Máté aludt otthon, álmát a szopiztató édesanyja őrizte. "Felügyeletét" esetenként elláthattam, igaz örömmel tettem. Ha ő nem is,de a nagyobbak Mecsekfalu és Körtvélyes útjain tekerték a bicajokat. Ez utóbbi városrész játszótere és sportpályája többször is lefoglalta őket. Fáradhatatlanok voltak, otthon is gurult a labda a füvön, vagy éppen helyét kereste a palánk kosarában. A számháborús bujdokolás pihenésnek számított. Akár északra, akár délre indultak útnak, néhány száz méterre fürdőmedence várta őket családi házak udvarában. A vizek hőmérsékletéről a hét időjárása gondoskodott, melegebb is lehetett az talán a kelleténél. Volt aki itt tanulta meg igazán, hogy a vízben az egymás fröccsölése a legjobbak egyike, ami gyerekkel történhet ugrándozás közben a medencében. Máskor ismét elfoglalták a nagy asztalt és mozgatható, játékos figurákat ollóztak, ragasztottak. Nem maradt el a nyársalás sem. A sült szalonnából és a kissé elszíneződött virsliből jutott jócskán nekem is. Nem a tábor zárásakor, de azért fellobbantak a búcsú tűzének lángjai is. A téglából megépített tűzhely adott azoknak otthont és hiába erőlködött a felerősödő szelecske, nem tudtak azok kilépni a kerítésen túlra. Csendben álltunk és figyeltük a szürkületben a fények játékos táncát.

   Mindenki tudta és tette a dolgát, felnőttek és gyerekek egyaránt. A konyha a szokottnál sokkal több munkát adott, de a gyerekek jó étvágya és mindig kedves mosolya kifizette a szakácsot. Ezeken a szép napokon én nem igazán hallottam, hogy a tábor lakói civakodtak volna egymással. Talán eszükbe se jutott a sok-sok érdekes eseményből fakadó leterheltségük miatt. Nagyon érdekes és értékes dolog lett kitalálva ezzel a sajátos táborozással. Ritkán ugyan előfordul, hogy együtt a teljes család, de hosszabb ideig, így megfűszerezve!

   Olyan élmény volt ez a heti kaland mindannyiunk számára, amilyenre talán nem is számítottunk. Megújította bennünk az együvé tartozás élményét és megerősítette az egymás iránt érzett szeretetünket. És ha tábor lakói közül valakinek majd eszébe jut az a szépen megrajzolt, az esti szélben hajladozó zászló, ráébred arra,hogy ajándékot kapott és adott, nem is akármilyet.  

Védelem és biztonság

    Nyugdíjas ismerősömet keresem, nem sikerül vele telefonon beszélgetni. Születésnapja van, gratulálni szeretnék neki, de nem jön össze a rövidke eszmecsere. Éppen csak kinyitotta a hetvenes éveinek kapuját és ő azok közé tartozik, akiket nem felejtek évente köszönteni. A gimnáziumi évek után azonnal munkába állt, tanult tovább és dolgozott egészen a felső korhatárig. Dolgos éveinek egyetlen munkáltatója adta kezébe havonta a hűséggel megszolgált, nem igazán magas középkáderi fizetését. Nem volt könnyű dolga. Gyermekeit majd egyedül nevelte, szűkös anyagi háttérrel kitartóan és becsülettel. Most havonta annyi forintot utalnak a számlájára, amelyből megél. Nem legénykedik, nem jár tengerpartokra üdülni, megtanult jól beosztani. Szerencséje van, egyik gyermekénél él, aki nem szedi be a közös költségeket, nem fizettet vele albérleti díjat. Így aztán kevésbé érzi meg forintjai vásárlóértékének folyamatos romlását. De látja és ahhoz igazodik. 

   Néha-néha szeretne kitörni fogságából legalább olyan mértékben,hogy unokáinak egy név-vagy születésnapra a tábla csoki mellé valami mást is adhasson ajándékul a szeretetén kívül. Ezért hát fogja magát és születésnapja szombatján dolgozni megy. Betanított munka, illesztés meg ragasztás, mindössze ügyes kezek, na és idő szükségeltetik hozzá. Hát ezért nem szólalt meg a telefonja, ezért nem ült otthon és várta, hogy valaki hozza a feldíszített tortáját. Biztosan tudom,hogy másnap mindent pótoltak, de az már nem ugyanaz! Én is elkésve húztam meg a füleit.

   Magyarországon ma statisztikai adatokkal igazoltan a nyugdíjasok közül százezrek nyomorognak. Értsük ezt úgy, ahogyan kell! Nincs meg a betevő falatjuk. Újabb százezresek csoportját alkotják azok, akik még néhány gyógyszert kiváltanak a patikából, de éppen úgy éheznek és gyűjtögetik garasaikat a vasárnapi párizsi szalámis szeletekhez. A következő nagy csoport már étkezik rendesen és spórol egy hétvégi kiruccanásra. Akiknek ennél több van, azok jól fizetettek voltak de tb-maximum alattiak. Az előbbiekhez képest kisebbre apadt a felső határt elértek száma. Ők is aggódhatnak pénzük romlásáért, de még a legjobbakat válogathatják a boltokból. Szűk csoport az 1-2 milliósok köre, de jól láthatóan növekszik a számuk. A tb-maximum eltörlése teljesen szétszakította a nyugdíjasokat. Leírni is nehezemre esik a különbségeket, nem is teszem meg. Akkora -mesterségesen megásott-  szakadék tátong ember és ember között, ami semmivel meg nem magyarázható. A "nagyok" közé soha nem tud tartozni az életét folyamatos munkára "pazarló" kisember. Ezek az óriási különbségek tudatosan létrehozott eszközei az emberek megosztottságának.  

  Születésnapját ünneplő ismerősöm faluja tiszta és rendezett. a megye székhelyéhez közeli. A családi házak közül néhány tulajdonost váltott, jó pénzért. Nyugatról jött átlagemberek vásárolták meg azokat. A hozzájuk fűzött jelzőt minden ártó szándék nélkül írtam le. Egy közös bennük, a nyugdíjasság. Hazánk üdülő-fürdő helyei környezetében egyre több idegen nyelvű ember sajátjaként fordítja el a kulcsot a bejárati ajtó zárjában. Ennek oka kettős. Egyrészt gazdagok vagyunk a termálvizekben, másrészt egy nyugdíjas házaspár forintra átszámított pénze ma anyagi gondok nélküli élet feltételeit teremti meg nálunk.

   Mostanában gyakran vetődik fel a nyugdíjak körüli anomáliák rendezésének kérdése. Választás lesz tavasszal. A kormány- és ellenzéki pártok nem véletlenül foglalkoznak ezzel. Nagyon sokan vagyunk mi "élősködők", akik megjelenünk voksainkkal az urnák előtt. Akik bízunk a következő választás tisztaságában, a velünk -és mindenki más, segítségre szoruló emberrel- való törődésben. Reméljük azt is, hogy a krumplit már most leteszik az éhes szájak asztalára, nem pedig a választás előtti hetekben osztogatják apró szatyrokban. Bízunk abban is, hogy a Kossuth Lajos utca 11 szám alá nem jelentkezhet be több tucat külföldön élő ember, hatóságok hallgatólagos, határozatokban is rögzített engedélyeivel. Azt csak feltételezni merjük, hogy az utcákon és közterületeken nem lesznek olvashatóak fellengzős ígéretek, egymást pocskondiázó mondatokba fogalmazott förmedvények. Mert azok gyakran válnak szennyes eszközeivé a választási harcoknak. Mindenesetre új szabályozókkal kellene megszüntetni a rendellenességeket. Elérni azt, hogy a hosszú sor végén állóknak is jusson elég kenyér, ami alkalmas lehet morzsányi örömek vajúdás nélküli megszülésére. Ne nézhessen ki a nyugdíjasok élete úgy, mint ez a kerítés! Elől lombos zöld-takaró, virágokkal, a végén meg csak a kopasz drótszálak. Pedig hát elől is, hátul is megegyező a feladata, szerepvállalás a védelemben és a biztonságban. Összekapaszkodva, egy akarattal.

   Egy év múlva pedig, ha a kedves ismerősömnek gratulálni szeretnék  az elkövetkező születésnapja alkalmából, rögvest felveszi a telefont. Mert otthon ül, várja szeretteinek köszöntőjét, miközben beleszúrja kedvenc tortájába az ünnepi gyertyát. Az asztalra helyezett dobozokra veti pillantását és mosolyog. Neki van évfordulója, de az ajándékozásból fakadó saját öröméről maga is gondoskodott. Végre sikerült a gyerekeknek kicsit komolyabb vásárfiát venni, biztosan örülni fognak azoknak. Nyílik az ajtó, boldogságát én innen látom messziről, egy kibuggyanni készülő könnycseppet a szeme sarkából. És annak semmi köze nincsen ahhoz, hogy éppen vasárnap van.

Újra ballagunk

   Az idei tanév végére is jutott egy ballagás. Eszter után Emese mögött csukódott be az általános iskola kapuja. Engem mindkét alkalommal elkápráztatott a waldorfosok tiszta,  a gyermeket, szülőt és pedagógust egyforma szeretettel átölelő rendezvénye. Mondom ezt annak ellenére, hogy az évzárókhoz kapcsolódó élményeim alapját nem a személyes jelenlétem képezte. Ünnep volt ez most is a javából! Meggyőződhettem erről, amikor a számtalan fénykép között lapozgattam.

   Szűk családi körben -ha lehet tizennyolc ember együttlétét ilyen jelzővel illetni- köszöntöttük otthonában a végzős Emikét. Vasárnap volt, hét-ágra sütött a nap. A finom és sokízű ebéd elfogyasztása után körben állva, kint az udvaron énekeltünk. Előkerült még csillagszóró is, igaz, hogy a szikrái csak civakodni tudtak, nem versenyre kelni a nap sugaraival. Átadtuk ajándékainkat és gyorsan helyet foglaltunk a lakás hűvösében. A képernyőn máris feltűntek Emese megszületésének pillanatai és követték azokat a három testvér színes, videó felvételeken megörökített, ünnepekkel vetélkedő hétköznapjai. Mindezeket értékes dokumentumok és írások tették nyomatékosabbá belépve a lakásba, falra rögzítetten. A ballagó diák mosolygó arca jól megfér Levi oklevelével, Andrássy Réka bakancslistájával, de még a bibliai történet képével is, amelyen József gyűlölködő testvéreit látjuk, nem éppen követendő cselekedetük közben. Bent a nappaliban a kis asztalkán a nyolcadik osztályos munka-füzetek sorakoznak megtekintésre várakozón. Beszélgetés, játék, közben a sokféle sütemény! Mindenki kitett magáért. Köszönjük a szép szombatot, a szíves vendéglátást!

   Nem cselekedhettem másként, a ballagási tárgyi ajándék mellé most is írtam egy kis "eligazítós" levélkét az ünnepeltnek. Kalkuttai Szent Teréz írt az élet himnuszáról. Egy van abból, ám az szép, tele boldogsággal és álommal. Csupa kihívás, kötelesség és játék! Vagyon, szeretet, titok és ígéret, szomorúság és dal. Küzdelem, kaland és jutalom! Ez mind az élet! És ez az egykor csodaszép leányka az öregek bölcsességével mindegyikhez párosítja egy-egy gondolatát -ha tetszik meghatározza- a tennivalókat. Én azt javasoltam, hogy fordítsa le ezt a himnuszt a saját nyelvére, vegye azokat fontolóra, éljen a korának megfelelően olyan tartalmas életet, amire mindig büszke lehet, ami segíteni fogja boldogulását.

   Az egész nap szép volt, olyan meseszerű. Hátizsákom tele örömmel! Már beszálltunk a kocsiba, az ajtót akarom becsukni, amikor a kisebbek közül az egyik futva érkezik hozzám. Kezét nyújtja felém, ujjacskáit széttárja és négy szem piros cseresznyét tesz a tenyerembe. 

-   Papa! Szedtem nektek a fáról! Kettő a Mamáé, kettő a tied! -szólt a futástól kicsit kapkodva a levegőt, mosolyogva, boldogságtól ittasan.

Hát ez volt a szép nap koszorúja. A zsákomat gyorsan be is kötöztem.

 

Narcissus

   Megbékéltem már azzal, hogy neveket felejtek. Nagyon sok volt belőlük a fejemben. Már elég régóta élek begubózva, meg aztán az évek is futnak. Mégis kíváncsivá tett a dolog. Előszedtem egy tablóképet 1963-ból. Büszkélkedünk mi azon nyolcadikosok, mind a negyvenegyen. Emlékezetemben felfrissítettem a neveket, évekkel ezelőtt történt mindez. Ha most rákérdezel, ábécé sorrendben hibátlanul és hiánytalanul felsorolom egykori pajtásaimat. Még sincs akkor még olyan baj az emlékezetemmel. Vagy mégis?

   Unokáim zongora játékát hallgatva felötlik bennem egy régen hallott dallam. Eldúdolom és Esztit kérdezem, ismeri-e? Nemleges válasz után címeket mondok és az unoka a You Tube-on sorra megszólaltatja azokat. Nem találtuk meg, pedig egykor vájt fülnek is élvezhetően játszottam. Hát ennyit erről! Bosszantott a dolog. Lekottáztam a kezdő sort azzal a szándékkal, hogy néhány nap múlva kiszabadítom a hangjegyeket a soraik közül egy testvéri találkozón. Méri néni annak idején minden bizonnyal a többiekkel is megismertette ezt az otthoni zongora órákon. A cetlit a találkozó reggelén vettem a kezembe és amikor eldúdoltam, magamon is mosolyogva kimondtam a címet: Narcissus. A testvéreimtől nem kérdeztem meg, így már nem is lett volna ildomos.

   Megkerestem a szerzőt. Ethelbert Woodbridge Nevin személyében egy XIX. század második felében élt amerikai, zenét is komponáló pianistáról olvashattam. Szégyellnem kellene, hogy nem is hallottam felőle? Nem hinném. Végighallgattam a melódiát több hangszeren is eljátszva, mindegyik elnyerte a tetszésemet. Meggyőződésem, hogy a húrok hangjai szívekhez szólnak a nárcisz virágának közvetítésével. A keresgélés közben találkoztam még mitológiai alakkal, a nárcizmus fogalmával, Freuddal. Igaz, hogy ez utóbbiak már korábban is terhelték valamilyen mértékben a tekervényeimet.

A kertemet sárga nárcisz ékesíti, néha még vázában is díszeleg. Ezután azért másképpen fogok rájuk tekinteni. Elhessegetem még a gondolatát is annak, hogy a beképzeltség, hiúság, önhittség, önzés fogalmakat ezeknek a virágoknak a nyakukba varrjam. Sajnos sokakat ismerhetünk, akár csoportokat is, akiken ott lógnak mind a nárcizmus jellemzői. Elég csak belelapozni egy újságba, vagy bepillantani parlamentünk életébe. Olvasható és látható a tükörképükbe szerelmes emberek számának növekedése.

Egy zongora darab nagy nehézséggel megtalált címe így adott nekem új ismereteket. Mondhatnám azt is, hogy okosabb lettem, több lett fejemben a felejthető. Nem is fogok ezután kétségbe esni, ha valami nem ugrik be rögtön. Kivárok türelemmel...

Ismét a tíz kicsi szó

Emese május hónapban ünnepelte születésnapját. Ígéretemnek eleget kellett tennem, hasonló ajándékot  adtam, mint nővérének, fiatalkorúvá válása alkalmából. Tintába mártottam a tollat és neki is faragtam egy versikét. A mondanivaló azonos. Elodie Cazes szájjal festett, kedves rajzából fakadó tíz szavam kötelezően ugyanaz. Mi is lett belőle, lássuk csak! 

 

 

Tíz kicsi szó

 

Nem tudtam az ismétlődő csodáról,

lakodalom volt, már közöttünk táncolt.

Gyorsan jött a tavasz, vele Emese,

ezt a nevet verseltem,

Hajnali Fény Kedvese. 

Kimondani nehezen akartad,

de ahogy én régen kértem,

kis szívedbe befogadtál

csendesen, szépen.

És futnak a játékokkal teli, tarka évek...

Sokadszorra marja orgonámnak

virágát a nap tündöklő fénye.

Nekem sok, neked kevés.

Fiatalkorú lettél,

legyen ez most neked elég!

 

Kapsz majd kérdést ezerszámra,

vigyázz a válaszokkal,

örömöd ne bánja!

Légy kíváncsi, legyél jó barát,

ne számítson mennyi a karát!

 

A szeretetből, belőled áradó kincsedből

bátran adj!

Nem üzlet ez, mégis jól fizet.

Kamatostól visszajön,

csak őszintén hidd ezt.

 

Arcodra a mosoly fakad,

felrepíti lelked szabadságát.

Olyan pillanat ez,

amiből felnő a perc, az óra, a napok és évek,

egy egész gyönyörű élet.

Emesének születésnapjára, 2021. május 25-én, sok szeretettel a Papától.   

 

Elodie alkotását a cicát és a kis állatkát körülölelő természetet már bemutattam. Mindhármunk -elsőként eszünkbe jutó- tíz szavát ott elárultam. Eminek ugyanazt kívánom, amit Esztinek, megismétlem. Kísérje életének útján a kiválasztott szavainak valós tartalma, tegyék Őt boldoggá!

 

 

Maguknak köszönhetik

Május 1-től megszűnnek városunkban a televíziós adások, sőt annak archívuma is eltűnik a szemünk elől. A főszerkesztő üzente ezt nekünk, amikor megköszönte, hogy velünk együtt, értünk dolgozhatott.

A működés első évtizedében kifejezetten jó munka-kapcsolat alakult ki a TV munkatársai és a tűzoltók között. Lehetőséget kaptunk az életünk -kudarcaink és sikereink- bemutatására, tűzvédelmi propaganda kifejtésére a lakosság, a város intézményeinek irányába. Jóleső érzéssel töltődhettünk fel, amikor egy-egy munkatárs váratlanul jelent meg a laktanyánkban a műsoridőből még hiányzó két percnyi anyag elkészítése céljából. Azért mellettünk rendszeresen bemutatkozhattak Komló üzemei és más intézményei is, természetesen.

Olvasom a polgármester nyilatkozatát és nem igazán érzem ki abból az aggodalmat, a féltést a közéleti, információs és egyéb műsorok sorsának alakulása, dadogása, hiánya miatt. Ígérete szerint a város történelméhez tartozó sokéves archívum láthatóvá tételén majd fáradozik. A kétkedés csírája bujkál bennem. Tíz évvel ezelőtt a szabad sajtóért írtam le a gondolataimat, eredménytelenül. Annak idején élhetett volna a színvonalas helyi lap, a Komlói Újság megmentésének lehetőségével, de a választott vezetőnk nem tette meg azt. Helyette olyan lapot működtetett, amelyben a cikkek döntő többségében a neve volt olvasható és látható a róla készített fotó. A komlói "kisember" abban soha meg nem szólalhatott. Ez is elmaradt és a postaládáinkba ma bedobott Komlói Kirakat ugye jóakarattal sem sorolható a közmédiák közé. A kéthetente -most már kinyomtatott formában is-megjelenő Komlói Újság a fenntartó igényei szerint a tisztességes munkát tükrözi, ám ettől még nem az igazi média. Hogyan is lehetne az, amikor mozgásterét az a vezető határozza meg, aki sok-sok hónapja, a választási eredményekre fittyet hányva, önhatalmúlag azt tesz a városunkban, amit csak akar.

Nálam korosabb emberek még helyi rádió működéséről is beszéltek. Kicsi dobozként harsogtak a megszületett városunk kisgyermek korában. Milyen volt, nem tudom, csak képzelem. Hosszú ideig nem hangoskodhatott, mert akkor már nekem is emlékeznem kellene arra. A XXI. században a szén kitermelését  becsülettel teljesítő, az országos igényeket mindig hűségesen kiszolgáló városban se rádió, se  önálló sajtó, se televízió! Magunkra hagytak volna bennünket? Vélhetően ezzel nem is vagyunk egyedül.

Visszatér talán a kisbíró, dobol és közhírré tesz? Nem valószínű. Így jártunk hát, tovább szegényedtünk médiák ügyében. Nem lehet erről elégszer beszélni.Minden apró változást ki kell értékelni! Az internet hullámai bizonyos mértékben kielégíthetik ugyan a kíváncsiságunkat, de mindenkinek nincsen arra alkalmas eszköz a birtokában, hogy azt lássa, hallja.  Egy ekkora városnak mint Komló, tudni kell működtetni egy saját tévét és sajtót. Mert ez a két eszköz az, amely segítségével beszélgetni tud polgárával az önkormányzat. Talán nem akar szóba elegyedni velem, talán nem is kötelessége az? Pedig én vagyok a választó állampolgár, értem és rólam szól ez az egész önkormányzatiság! Most kezdem végre megérteni a sajtónk és televíziónk halálát. Maguknak köszönhetik, függetlenségük és szabadságuk iránt érzett elkötelezettségük ölte meg őket.

Nem hamis arany

A szirénázva robogó piros autóban, mások segítségére vonuló tűzoltók soha nem tartoztak a fizetéskor vastag zsebbel hazatérők közé. Ők azok-az 1/1-től a 2/3-ig-, akik ma sem dicsekedhetnek átlaghoz közeli bérrel, biztos megélhetést adó keresettel. Mégis mi lehet az oka annak, hogy az embereknek egy kis csoportja önként vállalja e veszélyekkel teli hivatás gyakorlását? Talán a környezetükben élők példája, vagy egy remélt jó kollektíva? Talán az egyén lelkében élő meggyőződés, segíteni akarás? Bármi is legyen az, semmiképpen nem a havi apanázs összege. Nem turkálok senkinek a zsebében, mégis tudom, hogy az életét kockára tevő kis tűzoltó és országos főnöke között bérül adott forintokban a különbség óriási. Valami kicsikét ellensúlyozni lehetne jutalmakkal, előléptetésekkel, ám megoldásként ez komolytalan kísérlet lenne. Meg aztán a légzőkészülékben felderítést végző őrmester nem állhat gyors egymásután a Köztársasági Elnök elé a harmadik tábornoki rendfokozatáért.

Nem is erről akartam írni! Nehezen fegyelmezem magam. Egy olyan kitüntetésről szereztem tudomást, amihez nem kell felterjesztést készíteni és azt sokakkal jóváhagyatni. Amilyenért nem lehet sorba állni az adományozó előtt csak akkor, ha az elismert az életével szolgált rá a magas elismerésre.

Együtt szereltünk fel abban az évben és húztunk lábainkra marhabőr csizmát minden második huszonnégy órában. Ő beosztott tűzoltó maradt egészen a nyugdíjazásáig. Becsülettel teljesítette feladatait, ahogyan tette azt a Keleti- Mecsek megszelídült dombjain ékszerként csillogó falvakban élő hivatásosok többsége. Nyugdíjba vonulásakor fiáról beszélgettünk, akit szeretett volna a szürke egyenruhások között látni. Előfordult ilyen már máskor is és megtörtént most is. Távozását követő ötödik évben felvettem a gyermekét. Szorgalmas, csendes fiatalember, akivel sokáig nem léphettem át a laktanya kapuját, mert elértem a felső korhatárt. Vonulós tűzoltó ma is, mint egykor az édesapja. Szomorúan tarkítják életét az események. Halál kopogtat be többször is a családja ajtóin, válás a társtól, gyermekétől. Próbatétel, nehezen viselhető élet. De kijött a fogva tartó, ragadós kátyúból! Új társat talál két leányka gyermekkel és megszületik a közös baba is. Ám ennek a kicsinek sokáig nem kellett copfba fonni hajacskáját. Sérülten született, kedvenc zsiráfját szorongatva hagyta itt ezt a világot. Emlékét az édesapja örökre megőrzi, nem csak a lelkében. A pici karokban szorongatott állatfigura alakja, tetovált formában a vigaszra szoruló apa testét díszíti. 

Minden energiáját a hivatása teljesítésére, a családját eltartó munkájára összpontosítja. Nem tudom, hogy a bő másfél évtized alatt részesült-e jutalomban, kitüntetésben? Nem divat manapság ezeket osztogatni a végek harcosainak. Ha a parancsnokától nem is, de családjától annál nagyobb elismerést kapott. A lányok nem akartak elszakadni az otthontól. Kollégium helyett a bejárást választották és leérettségiztek. Ma már felsőbb iskolák hallgatói. Felnőttek, nagykorúak lettek és egy születésnap kapcsán meglepő ajándékot nyújtottak át az apjuknak elismert embernek. Hivatali okiratot annak bizonyítékául, hogy ők mostantól az újszülöttként kapott vezetéknevük helyett nevelőapjukét fogják használni. Nem is lehet ez más, mint az élettől kapott díszes korona. Nem is tudnék hirtelen szebbet, jobbat, nagyobbat kitalálni. És az biztos, hogy amit ez a két lány adott, az nem hamis arany. Vagy talán értékben ki sem fejezhető, csillogó gyémánt?                                                                                                                                                                           

Érctorkok harsogva zúgják a szélnek

Részvételünket a II. világháborúban a tankönyvekben leírtak szerint oktatják. Az olvasnivalót az aktuális hatalom adja a diákok kezébe eltérő tartalommal, különböző megvilágításokkal. Magam nyugodtan tanulhattam a históriát magasabb osztályokba járó testvéreim többször is kiolvasott könyveiből, mert annak idején nem volt kötelező újat vásárolni, mivel a tartalmukban az évek során egy szemernyit se változtak az újabb kiadások.

A történelmet mindig a győztesek írják, nem feltétlenül egyezik az meg a valósággal. A minap végighallgattam egy mélyre leásó kutatót, aki Magyarország kifosztásáról beszélt. Az ember sok mindent tud és gyanít, ám amit ez a múltunkban búvárkodó elmondott!? Még javában dörögtek az ágyúk fővárosunk megtisztításáért, de már szőtte hálóját a Nyugat tőkéje. Nagyon gyorsan el is érte célját és ehhez társtettesként az idők folyamán csatlakoztak még sokan közülünk is, bátran ügyeskedő "hazafiak". A végeredmény a tőkés kizsákmányolás lett. A szorgos munkás-kezek által megtermelt nemzeti jövedelemből csak picurka darabocskák maradtak a munkába járó embereknek. Csak annyi, hogy megélhetési kényszer szülje meg a másnapi munkába állást. A sok-sok milliárd forint pedig szárnyra kelt és titkos manővereket is végrehajtva határainkon túl pöffeszkedő bankok trezorjaiba került. Így élünk már legalább háromnegyed évszázada és ha fel is csillant néha-néha valami-féle halvány remény, mindig előkerültek olyan emberek és eszközök, amiknek a vége koppintás lett a kisember bizakodó buksiján.

Akkor mit jelentsen nekünk április negyedike? Az internet hasábjait lapozgatva arra a következtetésre kellett jutnom, hogy ebben a kérdésben is -mint annyi sok másban- rendesen meg vagyunk osztva. Nyugati határainkon még folytak a harcok 1945. április 4-én, de a türelmetlenkedő szovjet hadvezetésnek lejelentették, hogy országunkból kisöpörték a megszálló német hadsereget. Így lett ez a dátum a felszabadulásunk megemlékező ünnepnapja. Énekeltük is piros nyakkendősen: "Éljen április 4, te a hála ünnepe légy! Míg a szívünk ver, őrzi hűséggel szabadítónk hősi nevét." Daloltuk is évtizedekig, ki örömmel, ki muszájból. Egyszerre csak elmaradt. Az ünnepnap és az ének is. Mára pedig odáig jutottunk, hogy egyetlen sor sem íródik, egy hang se szólal meg róla. Pedig hát a népünk történelméhez tartozik ez az egykor piros-betűs ünnepnek nyilvánított nap is. Miért kell elhallgatni, letagadni, nem tudom. Nem szabad megismerni az unokáimnak azt, hogy a papa diákkorában tanítási szünet volt ezen a napon? Ennyi erővel bármit elhagyhatunk. 

Egyszóval ebben az évben egyetlen szót nem hallottam, napilapom hasábjain nem olvashattam április 4-ről, hazánk felszabadításának ünnepéről. Való igaz, rossz lóra ültettek bennünket, le is estünk róla rendesen. Szabadságot hozott volna fővárosunk rommá bombázása? Nem hinném, csupán megteremtett egy másik világot, amelyben sokáig ehettük a kiszolgáltatottak kenyerét. Országunk történetéhez mégis hozzátartozik az, hogy közel fél évszázadon keresztül kötelezően emlékeztünk meg a szovjet hadsereg áprilisi sikeréről. Vitatkozás és egymás bántása nélkül ünnepelje hát, aki akarja. 

Vajon bekerül-e egykor piros betűvel jelölten naptárunkba felszabadulásnak értékelve, a bő három évtizeddel ezelőtti rendszerváltás kitalált kezdő napja? Nem tartom valószínűnek! Mert elrontottuk azt és nem is igyekszünk helyreigazítani. Szabadon járkálni hagyjuk közöttünk a gyűlölködést és a kiszolgáltatottságot. Uralkodni engedjük fejünk felett a pénzt megszemélyesítő Mammont, ahogyan azt a költő mára is érvényesen kifejezte: "...aki ült hízott Gőggel rajtunk s szájától milliom Élősdi csák kígyózott szerteszét..."A Gellért hegy hirdette szabadságunk már-már kibontotta szirmait, hittük ezt naivan jó harminc éve. De a virágok porzásához nem volt elég a szorgos méhecske és a kevéske érett gyümölcs néhányak kosarába landolt. 1947-óta továbbra is a Horváth-kertben rostokol a szabadságunk, még mindig nem mer onnan kilépni. Vagy talán erős pántokkal szorítva, tudatosan tartják lakat alatt? Nagy kár, ha így van, mert végre lenne egy olyan piros betűs napunk, amikor jó kedvvel ébredve, ünneppé varázsolhatnánk a magunk és mások napját. Írom mindezt egy olyan május elsején, ami csak a naptártól piros.